Verga, Giovanni

A modern olasz elbeszélők között Giovanni Verga (1840-1922) volt a legtörzsökösebb író. Kemény, férfias, gyakran sivár jelenség, mint Szicíliának sárgára aszott sziklás tájai, melyeken ifjúságát töltötte. Könyörtelen realista volt, azok közül való, kik elbeszéléseikben embereik sorsát kegyetlenül előre eldöntik és az eseményeket úgy irányítják körötte, hogy a neki kiszabott útról le ne térhessen: hogy csoda, vagy véletlen kedvező fordulat ne érhesse, és a reá halmozott életterhet le ne rázhassa magáról. Minden hőse tönkremegy. Elég szenvedélyében, vagy erőszakos halállal pusztul el, vagy lassan emészti el a sorvadás. Mint az olasz irodalmi naturalizmusnak, a verismo-nak apját, Zolával szokták összehasonlítani. De oktalanul, mert semmi közösség sincsen közöttük, ha csak tárgybeli nem. Lényeges írói tulajdonságaik szerint inkább ellentétei egymásnak: a bőbeszédű és leírásaiban elfeledkező franciához képest Verga csaknem szűkszavú, a jellemzetest rövid mondatokba összesűrítő drámai temperamentum. Nem is teoretikusan naturalista mint Zola, hanem inkább ösztönösen az. Amaz kész rendszerrel megy ki a világba az emberélet jelenségeit gyűjteni, ez a pillanat ihletére bízza magát.
Bár rövid elbeszélései az igazi főművei, remekmű lett két hosszabb lélegzetű írása is: a «Le Malavoglia» és «Mestro den Gesuaedo» című regénye. Az előbbi egy halászcsaládnak - nagyapának, fiúnak, unokáknak - története, az utóbbi egy meggazdagodott szicíliai parasztnak némiképpen pčre goriot-i élete és halála. Mind a kettő élettől duzzadó és bizonyára soha el nem évülő alkotás (Elek Artúr).