Móricz Zsigmond

A XX. század magyar szépprózájának mindmáig Móricz Zsigmond a legnagyobb képviselője. Jelentősége a regény- és novellairodalomban csaknem olyan méretű és olyan hatású, mint Adyé a költészetben. Elbeszélő művészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike, és egész mellékesen, költőként a legjobb magyar gyermekversek szerzői közé tartozik.

Lassan érlelődő művész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezőkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével (1909), majd Sárarany című regényével (1911) belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentőségű író, de központi alakja a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedik a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.

Az 1930-as években írja legkitűnőbb regényeit, amilyen a Rokonok, az Úri muri, vagy amikor a múlt felé fordul, akkor felépíti az Erdély regényhármaást, a magyar történelmi regényirodalom egyik legfőbb művét. Rendkívül érdekesen ír mindig, tudja, hogy az epika lényege a cselekményesség, nyelve gazdag és sokízű, stílusa erőteljes, de ha kell fionoman költői. És a regények mellett áradnak a novellák. Remekművek százával. Móricz Zsigmond a legnagoyb magyar novellisták egyike. Sokak szerint novellistának még nagyobb, mint regényírónak. (Hegedüs Géza)