Radnóti Miklós

Formakincsét nagymértékben csiszolta műfordítói gyakorlata. Bravúros fordító volt: klasszikusoktól szürrealistákig tudott bármiféle költészetet bámulatos formahűséggel tolmácsolni. A szabad versek mesterének hamarosan kezéhez simult az alexandrin is, a hexameter is. Műfordításai kötetnyi terjedelműek; a legtöbb verset a XVII. századbeli Lafontaine-től és a szürrealista Apollinaire-től fordította, mintegy jelezve is irodalmi érdeklődésének széles látóhatárát.

1940-44 között emelkedett a jó költő a nagy költők közé. Az emberi lélek tiltakozásának, a nagy felháborodásoknak, a nagy reménységeknek, a nagy vágyaknak, a haza, az otthon és a hitves iránti vágyakozásnak ódai-elégiai hangvételű, humanista eszmei töltésű, formájában most már végképpen kikristályosodott klasszicizáló kifejezője lett. Közben itthon két műfordításkötete is megjelent, de ekkor írt saját költeményei már csak a felszabadulás után, Tajtékos ég címen kerültek az olvasó elé, hogy ki-ki látva lássa: Radnóti milyen nagy költővé emelkedett a megpróbáltatásokban. (Hegedüs Géza)