Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Szabó Dezső: Jaj EPUB e-könyv

Szabó Dezső: Jaj EPUB e-könyv
590 Ft590

Szabó Dezső kötete nyolc elbeszélést tartalmaz. Mind abban a sötét, mégis vonzó színben, ami íeóját jellemzi, s melyről így vall a bevezetőben: Mert künn jártam az őszi erdőn és megtanultam a világ nyelvét. A halál gyóntatta a dolgokat s a dolgok őszinték a halál előtt. - Jaj! - mondta a gőgös tölgyfa, - jaj! - sóhajtotta a nádi bokor. Sötéten zúgták a sziklák: jaj! - Gyönge füvek ezt sikították. Mint bontotthajú, nagyszemű leány, állott lelkemnél a csodálkozás: - Ni, a világ csak egy nyelvet beszél. Aztán visszajöttem az embererdőbe. Most már az ősz szemével láttam arcukat, az ősz fülével hallottam szívüket. Jaj, jaj! - visította a csecsemő és visszhangzott rá az öreg. Hallottam a megvertek jajgatását és megláttam azok jaját, akik győznek. Minek a vélemény, a cél, a harc? Miért tépje egyik jaj a másikat? Ez az ős egység, ez az ős testvériség. Az embernek egyetlen arca van a végtelen előtt: jaj. Itt állok a sötét folyó fölött. Már nem fogok többé elvegyülni habjaiban. A kürt nem hí, a küzködés nem vonz. Nézem az elpatakzó arcokat és lefordítom jaj - meséjüket.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    V.

    Mariska aludt. A lázak megfagyasztották arcát, megtágították szemeit. Meghervasztott ajkán néma, fájdalmas kérés van. Mit álmodik, ki előtt könyörög?
    Több, mint két hónapja nyomja az ágyat. Az első hetekben azt hitték, hogy holt bátyja belekapaszkodott és elviszi magával kis hugát. Most már erősen halad a gyógyulás felé. Most már enni is tud, beszélget is néha. De szegény Kovács Laji hiába kuncog mindennap a konyhában, nem engedi, hogy beeresszék. Olyan rémült lesz az arca, ha csak emlegetik is előtte a nevét, hogy inkább felhagytak minden próbálgatással.
    Künn május füröszti a fákat s behallszik a Balaton csendes dudolása. Az ágy körül hárman vannak. Szabó Imréné, aki egy szalmaszéken ül s üres, nemlátó szemmel néz a levegőbe. Purger főtisztelendő úr, aki teleüli a divány felét és úgy nézi az asszonyt, mint akinek nagy mondókája van. És a két ablak közt egyenesen tartva nagy fejét, ül Vitéz. Az óriási kutya meg-megnyitja száját s hol asszonyára, hol a papra figyel.
    Purger főtisztelendő úr kiveszi a zsebkendőjét. Szépen kiteregeti, megtörli vele a homlokát, összehajtogatja, visszateszi zsebébe. Kivesz egyik mellényzsebéből egy fogpiszkálót, megássa vele a rendetlenebb fogait. Azután az óráját nézi meg. Most már nincs menekvés: szólnia kell. Meglöki a lelkiismeretét, a lelkiismerete meglöki a szavát:
    - Komámasszony, maga azóta nem volt templomban.
    Az asszony felriad:
    - Mondott valamit a főtisztelendő úr?
    A pap egy kissé megijedt, de most már nem hátrált. Megismétli:
    - Maga azóta nem volt templomban.
    - Nem én.
    - A búcsura se ment el.
    - Ment a kórság.
    A főtisztelendő úr fokozódó rémülettel nézett a zártarcú asszonyra:
    - De legalább itthon imádkozik rendesen! - kérdezte remegve.
    Az özvegyasszony felállt, ránézett a papra. Fergeteges szófelhő indult lelkéből az ajkai felé. De aztán az alvóra nézett. Meg fordult, kiment. A kutya felugrott és követte.
    Purger főtisztelendő úr nézte a plafont. Milyen nehéz Isten szolgája lenni. Ha legalább súgná valaki, hogy mit kell tenni a furcsa embergyermekkel. De a vaknak kell vezetni a világtalant, a sántának kell vinni a bénát. - Ha katonának mentem volna, most már nyugalmazott kapitány volnék s nem bajlódnék senki bajával, - töprengett magában a főtisztelendő úr.
    Szerencsére egy légy konokul elhatározta, hogy földrajzi expedíciót rendez a főtisztelendő úr koponyáján. Ezzel aztán elviaskodott egy darabig. Végre mégis a légy únta meg a dolgot: kirepült az ablakon. - Most már mégis utána kell mennem, papi kötelességem, - mondta a lelkiismerete.
    Felszedte magát, kicsoszogott. Az udvaron a Róka Szabó Pista legkisebbik fia húzott egy madzagon egy nyakonkötött tuskót. Kérdezte tőle:
    - Hová ment keresztanyád?
    - Hátrafutott a kertbe, - mondta a gyermek.
    Az özvegyasszony a hátsó kerti padon volt. Szemeit a síkság felé nyitotta, de látszott, hogy nem néz, nem lát semmit. Jobbkeze a Vitéz fején volt, ki komolyan ült a lábánál.
    A főtisztelendő úr kövér lelkét megfogta a szánalom. A legmelegebb szavait motozta elő:
    - Kedves komámasszony, a bánatnak is megvannak a maga határai. Lássa, ha egy jót imádkozna. Az ima gyógyít, csak az ima gyógyít.
    Az asszony nem mozdult, nem felelt. A pap most már fázni kezdett ettől a dermedt fájdalomtól. Akaratlanul is a legmélyebbre nyult:
    - Az embernek soha sem szabad lázadnia. Magának még van mit elvesztenie, magának még van miért imádkozni. Gondoljon szegény Mariskára.
    Az asszony ajka megvonaglott s egyetlen zokogásdarab esett ki belőle. Aztán megint elnémult. Írtózatos volt látni ezt a megfagyott emberi szenvedést. A pap most már egészen feléje hajolt s hízelgő becézgetéssel mondta:
    - Szegény Róza, imádkozzék. Az ima megkönnyít. Az Isten jó, ő tudja…
    Nem fejezhette be a mondatot. Vitéz az első perctől kezdve mereven figyelte a papot. Most ráugrott s rettentő fogaival behasított a reverendájába. A pap a szomszéd fa mögé szökött. A kutya veszettül ugatott gazdája karjai közt.
    Purger főtisztelendő úr búsan nézett végig megcsúfolt papi díszén. - Az Isten legyen magával, komámasszony s vegye szívére, amit mondtam. El ne engedje azt a ronda kutyát, amíg itt vagyok - szólt és szelíd ringással hazafelé indult. Mikor a kút mellett ment el, eltöprengett magában: - Vajjon a Borcsa tett-e tárkonyt a bárányfőhöz?

    VI.

    - Megyek, - mondta Mariska és felült ágyában.
    Felült ágyában és kinyitotta szemeit. Az éjszaka csendes volt, a hold megtöltötte a szobát. A lány halkan kiszállt ágyából. Nagy, lázas szemei mereven néztek előre.
    A szoba ajtaja nyitva volt, kilépett a konyhába. Ott egy percre megállott. A kisebbik szobából hallatszott az édesanyja alvó lihegése. - Siess, siess! - mondta egy hang a füleiben. Óvatosan félretaszította a reteszt.
    Kilépett az éjszakába.
    Tündöklő volt minden és halálosan szomorú. Az éjszaka megsúgta bánatát a fényes füveknek és sírt a mező. - Siess, fázom! - mondta újból egy hang a fiatal lánynak.
    Mariska sajátos, határozott léptekkel ment a jegenyék felé. Úgy tartotta testét és szép szőke fejét, mintha szemei be lettek volna kötve. A síkság közepén megállott. - Jőjj húgocskám, ölelj meg, fázom egyedül, - sürgette az ígézet.
    A lányka újból megindult. Meghaladta a jegenyéket, betűnt a nád sötétségébe. A megrettent nádak sóhajtása áthúzott az éjszaka szívén.

    VII.

    Az özvegyasszony nézte az üres ágyat. Nem sírt, nem jajgatott, még fájdalom sem volt az arcán. Szemeiből eltűnt a régi lobogás, üresen, bután néztek maguk elé. Keszkenőt tett s kilépett a májusi reggelbe.
    - Hová megyen, komámasszony? - kérdezte Fónagyné.
    - A Balatonhoz, - felelt Szabó Imréné és folytatta útját.
    - Mit keres ilyen jókor reggel a Balatonnál?
    Az asszony megállott. Zavartan, tapogatva nézett szét. - Nem tudom, nem tudom, - nyögte síró hangon és tovább ment.
    Vitéz és Juliska a napon heverésztek az udvaron. Amint látták, hogy asszonyuk nem csak a szomszédba megy, felszöktek és utána rohantak. Szabó Imréné visszafordult a bárány bégető kérésére és látta a két, feléje siető állatot. - Milyen furcsa állatok, - mondta - vajjon honnan jöhetnek?
    A főtisztelendő úr alakja már messziről feltünt. Rendes reggeli sétáját végezte a parton. Távolról kiáltotta az özvegyasszony felé:
    - Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus! Mit keres maga ilyen korán a Balatonnál? Csak nem akar ilyen jókor megfürdeni, mint az a bolond Vak-Szabó Pista, aki már félórája ott tökéletlenkedik a hűs vízben.
    Szabó Imréné odaért a parthoz. Mintha nem is hallotta volna a pap szavát. Nézte a vizet. - Sok víz, igen sok víz, - motyogta.
    - Szabó Imréné, hát nem is fogadja a köszönésemet? - kérdezte szelíden a pap.
    Az özvegyasszony levette a keszkenőjét. Szépen négyrétbe hajtotta, letette a nedves partra és ráült. Megint a vizet nézte.
    - Komámasszony, szegény komámasszony, mi baja van? - kérlelte a pap az összeomlott asszonyt.
    Ebben a percben Vitéz előre dobta fejét a levegőbe és irtózatos jajgatással szűkölt a víz felé. Egy sás-sziget mögül, a felszálló nap dicsősége felől Vak-Szabó Pista jött nehéz léptekkel a part felé. Meztelen karjain egy lánytestet tartott.
    - Uram Isten, Uram Isten! - kiáltotta a pap.
    Az özvegyasszony fel sem tekintett. A vak tapogatózva ért partot s letette a hullát a földre, közel a Szabó Imréné lábaihoz. A főtisztelendő urat megismerte a hangjáról s félelemtől dideregve mesélte:
    - Csak fürdöm, fürdöm, hát belebotlok a sásba. Valami érinti a testem, mintha hideg kéz volna. Jaj, hogy megborzadtam. Kinyúlok, érzem, hogy hosszú hajat fogok. Valami asszonyféle. Ki lehet, nem tudja a főtisztelendő úr?
    Purger főtisztelendő úr rémülten nézett az özvegyasszonyra. Az tompa, üres szemekkel nézte a lábánál fekvő hullát. A vak megint kérdezte:
    - Vajjon ki lehet?
    A főtisztelendő úrban megdermedt a hang. A bárány sírva bégetett s orrocskájával meg-megszagolta a fiatal lány félrecsapzott ruháját. A kutya zokogott, könyörgött, hívott. A vak előre lépett, megérintette lábával az özvegyasszonyt:
    - Ki van itt? - kérdezte.
    Szabó Imréné felvett egy darab követ. Üres vigyorgással nyujtotta a halott lány felé: - Ni, sajt, - mondta és szelíden kacagott.
    - Maga az, Szabó Imréné? Nem ismeri, hogy ki ez a fehérnép? - kérdezte Vak-Szabó Pista.
    A pap könyörögve hajolt a szerencsétlen anya felé:
    - Térjen magához, szegény, szerencsétlen asszony. Iszonyatos az, ami magával történt, de meg kell nyugodnunk benne. Ki tudja, miért kellett mindennek megtörténnie. Mi nem tudunk semmit, mi csak gyarló, vétkes emberek vagyunk. Az Isten jó...
    Irtózatos ordításba tört a hangja. A kutya nekiugrott a papnak s egyetlen, roppant harapással átvágta a gégéjét. A hatalmas ember véres csuklással bukott a partra. Őszes feje belógott a tóba s megvérezte a közeli vizet. Aztán a kutya odarohant a fiatal lány hullája fölé s hosszú, veszett dühvel vonított be a víz boldog fényességébe.
    A víz mosolygó volt, nyugodt és végtelen. Szánalom és harag nélkül mutatta vissza mozdulatlan tükrében: a két hullát, az őrült asszonyt, a vak embert, a sírva könyörgő bárányt és a lázadó kutyát.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988589
Webáruház készítés