Új jelszó kérése
DigiBook e-Book olvasó szállítás

2017. évi szállítási információk:

Ha a FoxPost csomagautomatáit választja, e-könyv olvasóját INGYEN szállítjuk!

FoxPost csomagautomaták 50 helyen

A GLS 20.000.- Ft feletti megrendelését 890.- Ft-ért szállítja házhoz vagy csomagpontra,

idén a Pick-Pack Pontra történő kiszállítást nem javasoljuk. 

KOBO Aura ONE - világújdonság!

A KOBO Aura ONE        a világ első változó színű háttérvilágítással szerelt, 330 DPI felbontással, 20 cm-es képátlójú MEGÉRKEZETT!

KOBO Aura ONE színes háttérvilágítással

Termékajánló
Kiemelt Partnereink

Icarus readers

Icarus brandlogo

Energy Sistem

 Energy Sistem brandlogo

Támogatóink

Büszkén tudatjuk minden kedves érdeklődőnkkel és vásárlónkkal, hogy e-könyveink kiadását immár a Nemzeti Kulturális Alap is támogatja!

NKA logó

Termék részletek


Kövér Ilma: Bárányfelhők_EPUB

Kövér Ilma: Bárányfelhők_EPUB
340 Ft

TARTALOM

Bárányfelhők.
Férfi volt... Asszony volt.
A lelkiismeret.
Asszony boszuja.
A legjobb barátja.
A modell.
Leontine.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A lelkiismeret.

    Nagy csönd volt a belső házban, mintha még a halk szavu levegő is kiszorult volna onnét.
    Ugy nyitott be a pitvarból az öreg, akárha a templom küszöbét lépné át. Lehet, hogy templom is volt az, mert hát imádkoztak odabenn.
    Egy asszony imádkozott:
    - Édes jó istenem, hozd ma már haza az uramat. Vezesd jobb utra az eltévedt szivét. Mondd meg neki, hogy senkisem szeretheti őt ezen a kerek világon ugy, mint az ő hűséges felesége. Három esztendeje, amióta a te szent szined előtt megesküdtem neki, hogy szeretem őt, szivemnek egy dobbanása se szegte meg azóta az eskümet.
    A gondolat szaván hangzott el ez a fohász, annak pedig nincs nesze.
    És mégis megértette az a vén ember, hogy az ő leánya most azzal a nagyon nagygyal eredt szóba; és megértette azt is, hogy kiért könyörög a láthatatlanhoz.
    Csak barázdás arczának egy fájdalmas rángása mutatta külsőleg: mekkora lelkierősség kellett ahhoz, hogy utját birta vágni egy dörgedelmes kicsattanásnak; »Van is kiért imádkoznod«...
    Visszateperte a kifakadását; egy lélekzetnyi neszt se adott annak.
    Ledobálta a szerszámot az ablak mellé. Lassu léptekkel oda került annak az asszonynak a háta mögé, aki fejét az asztalon nyugvó két karjára fektetve mozdulatlanul ült. Rátette munkától feltörött tenyerét a bánkódó teremtés vállára.
    Csak ennyi volt. Elég is ebből ennyi.
    A fiatal asszony fölemelte fejét. Oda forditotta apja felé azt a szép orczáját, akire nagy betükkel irt egy jól ismert történetet ez a hat hónap.
    Az elmult télen még boldogság, megelégülés virágzott Örzse asszony ábrázatán s most le volt onnét fonnyadva minden vonás, a mi a boldogságról beszélhetne.
    - Az Isten hozta haza, édes apám.
    Igyekezett jókedvet szinlelni.
    - Megint egyedül vagy?!... Pedig már régen kiállott a munkából mindenki...
    Az öreg embernek csak az idő-kiszitta-szinü szemei mondották ezt: szóval egy hangot se ejtett ki.
    Hej! hisz ha most szóba kaphatna, kidőlne belőle az egész keserüsége, ami ott benn rágja a lelkét. Elmondaná egy végtében, amit az imént látott a »Gyüsz te be« csárda ablakán át, amint elballagott mellette; elmondaná: »Tudod, hol az urad, te bánatodban sorvadozó asszony? Ott enyeleg a csárdásnéval, azzal a mocskos személylyel, a szeretőjével: a Ragya Péter özvegy menyecskéjével. Láttam ezzel a két látó szememmel, a mint az ölébe vetette magát az a világ szennye; amint tüzes csókokban odaforrott lelkük a pokolhoz. És ha nincs velem Munka Gergely, a vinczellér komám, most két ember vére tapad ezen a dologban Istennek szentelt kézen.«
    Hátha mindent elmondana, menten meghasadna a szive ennek a nyomorult asszonynak.
    Tóth Gábor hallgatott.
    Szeretettel veregette meg a lánya vértelen orczáját és fojtott hangon csak annyit mondott, hogy:
    - Jó estét, egyetlen magzatom.
    Örzse fölállt a lóczáról. Hozzálátott az asztalteritéshez.
    Mert itt az estebéd ideje. S akiknek készült a tüzhelyen duruzsoló étel, azok már együtt vannak. Igy van ez már félesztendő óta s ma bizonyára nem lesz máskép.
    Jött-ment az öreg, mialatt a lánya fölhordta az ételt. Sokféle munkába kapott. Előbb a tarisznyájából szedett ki egyet-mást, azon szöszmötölt; majd a gereblye villáját farigcsálta az éleveszett bicsakkal, aztán a kasza aczélját kezdte kifenni. Elfelejtette, hogy ezt már kiköszörülte ott künn a szérün.
    Olyan lassan ment minden, mint a terités annak az asszonynak.
    - Tessen, édes apám, itt a leves.
    Egy-két kanállal kimeritett Tóth Gábor abból a gőzölgő léből. A leánya is ugy tett.
    A kis mécses már ott pislogott az asztal közepén, amikor ismét megszólalt az öreg:
    - Jóllaktam odakünn, hát azért nem izlett az ebéd, fiam.
    Örzse nem mentegetődzött, hogy hát ő miért nem érint semmi ételt. Pedig hatféle hazugság is fojtogatta a torkát, amivel a gyermeki szeretet meg akarta csalni az érte aggódó jó apát.
    Érezte Tóth Gábor, hogy szavát kell venni ennek a nagy csöndességnek, aki még kifecsegné mindazt, ami az ő búbaborult szivét facsargatja.
    Elkezdett beszélgetni. Maga sem tudta, hogy mennyi badarságot összehordott. Se eleje, se vége a sok hiábavalóságnak. A szomszédokról fecsegett; kinek a terméséről, kinek a mult héten elhullott ökreiről. Egyszer aztán Szőllő Istvánnéra fordult a szó, aki tiz nappal ezelőtt a kutba ölte magát.
    - Előre lehetett látni, hogy igy lesz. Vesszen a vétek terhe a Szőllő István lelkén, az kergette a halálba hűtlenségével; mert megtudta az a szegény asszony, hogy...
    No hát ez a beszéd is jól volt megválasztva. A végét bele is fojtotta a bozontos bajuszába Tóth Gábor. Elhallgatott, mielőtt befejezte. Pedig bátorsággal elmondhatta volna végtől-végig afelől az asszony felől, mert az ugy sem hallott mást, mint a sajgó lelke panaszszavát, azért az érdemetlenért, akit most is ugy szeret, hogy életét odaadná érte.
    Hosszu ideig hallgattak mind a ketten.
    - Örzse fiam, már kilencz órára jár az idő, azt mondanám: pihennénk le.
    Ezt akarta a fiatal asszony is.
    Az asztalt majd holnap szedi le, mert most arra is röst.
    Hogy hazudott!
    Az asztalon hagyta a tele korsót, a legizesebb falatokat annak, akinek a mécses mond barátságos Isten hozottat, már künn a pitvarban.
    Kitette a mécsest a pitvarba: ne botorkáljon a sötétségben, ha hazajön.
    Csak egy keskeny, vékony sugárszál szökkent be a világosból az ajtórepedésen át. Meglippent a kerek asztal közepén, ahol bolond tánczot járt egy dió nagyságu körben.
    Ki-ki ugy tett, mintha alunnék s óvakodott egy mukkanással is fölverni álmából a másikat.
    Mert hát ez a sirbeli némaság, ez a halálos sötétség, jaj be jó az arra, hogy az ember kibeszélhesse magát, amugy istenigazában a lelkével.
    Megszólalt Tóth Gáborban is a multak szája: az emlékezet. Reá emlékezett egy édes, jó teremtésre, az ő korán sirba tett áldott hitvesére. Mintha szemrehányásokkal állna eléje az a halott; mintha azt vetné szemére: »Miért is adta kegyelmed az egyetlenünket ahhoz a hires duhajhoz: a Cserepes Andráshoz? Hány álmában megintettem, ugy-e; de hát nem hallgatott rám?...« »Miért adtam oda, lelkem halottam? Hisz ugy elforgatta a fejét szegény gyermekünknek az a legény, hogy bizvást elemésztette volna magát, ha csak egyetlen tiltó szóval is utját állom annak a boldogságnak, amit az mézes hazugsággal lopott a szivébe.«
    A halott vádolt; az élő védekezett: »Nem az én hibám.«
    Igy mult óra óra után Tóth Gábor fölött anélkül, hogy álom jönne szemeire.
    A másik is nyitott szemekkel nézett a fekete semmibe. Ott látta szétfoszlani a boldogságát.
    Rég elütötte az éjfélt.
    - Örzse lányom, mondok, te nem alszol?...
    Oh, de nehéz a felelet onnét a párnák közül, a hová beleásta a fejét, hogy meg ne hallják a sirását:
    - Dehogy nem alszom, édes apám.
    - Veszem észre!...
    És ennyi szenvedésnek az okozója egy hitvány, egy lélekhóhér...
    Tányérnyi nagyságuvá lett a fényes karika az asztal közepén. Kinyilt az ajtó.
    Cserepes András behozta magával a mécsest.
    Letette az asztalra.
    Egy-két gondolatig elnézte a leány és apja: mint jön-megy a szobában a fiatal gazda. Ingeujjával szikkaszgatta a homlokát; ezzel hütögette a kigyulladt orczáit is. Odaállt a mécses elé. Belebámult a félénken reszkető lángba. A rája hulló fényesség bevilágitotta az ábrázatát. Szép, gyürüs haja fél szemére volt csuszva, mintha valaki egy csomóba kapta volna: mintha merő évelődésből üstökön rázták volna...
    Megsziszszent az asszony az ágyban.
    - Hát kend mindig ilyenkor jár haza?
    Nyomott hangon ejtette kérdését Tóth Gábor.
    - Mit tudja kend! Milyenkor van most?! Miért nem alszik? Gyermeknek, vén embernek aludni kell ilyenkor.
    - A fiatalnak meg bitangolni...?
    - Ne izéljen, apám uram, azt mondom, mert aztán felelni találok...
    - Tán még neked áll feljebb?...
    - Édes apám!
    - Ni csak ni! Hát még téged se hagy nyugodni a kiváncsiság, az utánam való kémkedés ördöge: te se alszol, asszony...?
    Tóth Gábor fölczihelődött fektéből.
    Egy pillantásig farkasszemet nézett a vejével; aztán visszagyűrte az indulatját. Jóakaró hangon mondta:
    - Térj az Istenhez, András fiam. Csak én tudom, hogy mi huz el téged a háztól; de hallgatok felőle, ha jobb utra fordulsz. Nézd-e, egy jó, egy gondos asszony tiszta szeretete környékez a hajlékodban, hát miért nem éred be ezzel a boldogsággal?...
    Andrásnak részeg volt a feje a sok bortól és ittas volt benne minden tisztább indulat attól a bünös szerelemtől.
    Hetykén emelte föl a fejét; szembe vágta merész nézésével a vén embert. Az orczáján csaknem foltokat hagyott a sok undok lehelet: a szeretőjének a csókjai. Örzse valamennyit rajta látta; ettől a látástól didergett a teste-lelke.
    Borizü hangon dobta oda Cserepes András.
    - Ne okvetetlenkedjék velem kend, annyit mondok. Mi köze kendnek az én járásomba-kelésembe. Akkor megyek, akkor jövök, amikor nekem tetszik. Kire tartozik az!?
    - Akire ennek az asszonynak a boldogsága.
    Halk hangon felelt Tóth Gábor és csak tekintetével mutatott az ágyban remegő fiatal asszonyra.
    - Hát ki bolygatja az ő boldogságát? Felőlem olyan boldog lehet, akár a mennyország angyalai.
    - Épen te vagy okozója a boldogtalanságának. Jól tudja ez a szegény teremtés, hogy mi visz el a háztól: hogy szeretőd van s amiatt töltöd...
    A suttogó szóba belerikkantott Cserepes András:
    - Hát forditsa jobbra a sorsát. Ha te ugy, én is ugy: tartson ő is szeretőt, annyit, hogy egyik a másiknak adja a ház kilincsét. Felőlem teheti.
    - Édes Istenem! - nyöszörögte a sokat szenvedett asszony, aki erre elhagyta nyugvó helyét s ugy, ahogy ott tusakodott az álmatlansággal: azon mód ruhástól leszállt az ágyról. Odalépett az ura elé. Rátette reszkető két kezét arra az izmos karra. Szeme közé nézett. Megpróbálja a lelkével visszababonázni azt a szerelmet, a melyik igaz jusson mégis csak őt illeti meg.
    - A szemembe meri azt mondani, András!?...
    Megingott a lábán a gyönge érintéstől a tagbaszakadt férfi. Egyet vonaglott a jobbik lelke; aztán megint a vétkes szenvedély lett ur fölötte.
    - Meguntam a sirás-rivásodat. Miért nem vagy te is olyan szép, olyan csupa tüz, mint az a másik?... Nem kellesz se lelkemnek, se testemnek. Hát érd be ennyivel.
    Hátra tántorodott a fiatal asszony. Belekapaszkodott a nyoszolya fájába, hogy össze ne essék. Olyan volt az ábrázata, mint a két napos halotté.
    - Adjon Isten! Megyek vissza az édesebbikhez.
    Fiatal erőt adott a vén ember kezének az igaz szeretet. Kemény marokkal ragadta vállon Cserepes Andrást, amikor épen sarkon akart fordulni, hogy visszamenjen oda, a honnét jött.
    - Ittas vagy, nem tudod, mit cselekszel.
    - Félre az utamból, - vén bolond! Én mindig tudom, mit cselekszem.
    - Akkor hát gazember vagy!
    Most már a fiatalabbik kéz kapaszkodott Tóth Gábor karjába.
    - Ezért a szóért beléd fojtom a lelkedet! - hörögte az indulatban fulladozó Cserepes András.
    Dulakodás támadt a két férfi közt. Egy mozdulattal elsöpörték maguk elől azt a gyönge teremtést, aki apját, urát egyként védelmezni akarta az ő hitvány asszonytestével.
    - András! Édes apám!
    Oda se neki!
    Tóth Gábor az ablakig vonszolta magával a dühödt embert. Ki akarta nyitni az ablakot, hogy segitségért kiáltson, de ahelyett, hogy ennek a kilincsére tette volna a kezét, fölkapta a sarokba támasztott gereblyét. Nem volt vele rossz szándéka, csak azt a megvadult embert akarta eltisztitni utjából.
    - Igy vagyunk?! No hát igy is jó! - orditotta Cserepes András.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981436
Webáruház készítés