Új jelszó kérése
DigiBook e-Book olvasó szállítás

2017. évi szállítási információk:

Ha a FoxPost csomagautomatáit választja, e-könyv olvasóját INGYEN szállítjuk!

FoxPost csomagautomaták 50 helyen

A GLS 20.000.- Ft feletti megrendelését 890.- Ft-ért szállítja házhoz vagy csomagpontra,

idén a Pick-Pack Pontra történő kiszállítást nem javasoljuk. 

KOBO Aura ONE - világújdonság!

A KOBO Aura ONE        a világ első változó színű háttérvilágítással szerelt, 330 DPI felbontással, 20 cm-es képátlójú MEGÉRKEZETT!

KOBO Aura ONE színes háttérvilágítással

Termékajánló
Kiemelt Partnereink

Icarus readers

Icarus brandlogo

Energy Sistem

 Energy Sistem brandlogo

Támogatóink

Büszkén tudatjuk minden kedves érdeklődőnkkel és vásárlónkkal, hogy e-könyveink kiadását immár a Nemzeti Kulturális Alap is támogatja!

NKA logó

Termék részletek


Jerome K. Jerome: A kulisszák titkai_EPUB

Jerome K. Jerome: A kulisszák titkai_EPUB
540 Ft

Kevéssé ismert darabja ez Jerome K. Jerome életművének. Talán annak köszönhetjük a magyar változatot, hogy fordítója is ismert színházi ember volt: Harsányi Zsolt.
A könyvet olvasva bizony elénk tárul ugyanaz a keserédes, bús-szomorú csepürágó-lét, mint amit itt a kontinensen is megismertünk. És mitől más ez, mint egyéb, magyarhoni vagy egyéb, európai színésztörténetek? Hát persze, hogy az egyedi fűszerezésű angol humortól. Olvassák szeretettel, nyugodtan, akár az ötórai tea helyett, vagy... mellett.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    II. fejezet
    Szinész leszek

    A zugügynökök közé kell sorolni azokat az apróhirdető Szinésziskolai tanár-okat is, akiknek „módjában áll két, vagy három urnak és hölgynek, akik magas vagy középtermetüek, szőkék, esetleg barnák, és kellemes külsővel rendelkeznek, előkelő londoni szinházban fizetéses szerződést szerezni.” (Csak két vagy három szerződésről lehet szó, a tolongásnak nincs semmi értelme.) Ezek a tanárok rendkivül éles szemmel ismerik fel az igazi tehetséget. Az én tehetségemet például egy szempillantás alatt felismerték. Mind meg voltak győződve arról, hogy ragyogó szinész lesz belőlem és éppen az az ember vagyok, akire szükségük van. De azt megmondták, hogy ők lelkiismeretes emberek. Ők nem akarják elleplezni előttem az igazságot, és ezért kertelés nélkül megmondják hibámat is. Megmondták egészen őszintén, hogy tele vagyok remek igéretekkel, egy igazán nagy müvész konturjai mutatkoznak bennem, de... a mulatságos az volt, hogy erre a de-re vonatkozólag mindegyiknek homlokegyenest más volt a véleménye. Az egyik azt mondta, hogy az orgánumommal van egy kis baj. Ha egy kicsit munkába veszem az orgánumomat, kifogástalan leszek. A másik ugy vélte, hogy az orgánumom igen kitünő, de megmondta őszintén, hogy a mozdulataim nem éppen megfelelőek. Ha a mozdulataim csak egy kicsit artisztikusabbak volnának, azonnal szerződést tudna csinálni nekem. A harmadik, miután a Macbeth egy-két részletét elszavaltam neki, megveregette a vállamat és melegen szorongatta a kezemet. A szeme szinte könnyekben uszott és látszott rajta, hogy egészen ki van kelve magából.
    - Fiam, - mondotta, - magában megvan a szikra. Maga máris szinész. Csak még egy kis sikkre van szüksége.
    Halvány sejtelmem sem volt, hogyan érti ezt. Ezért bizonytalanul igy szóltam:
    - Tetszik gondolni?
    Azt felelte, hogy ebben egészen bizonyos. Sikk nélkül teljes lehetetlenség lesz boldogulnom, de némi sikkel egy-kettőre hires ember lehetek. Elhatároztam tehát, hogy akármibe kerül, sikket fogok szerezni, és alázatosan tanácsát kértem, hogyan lehetne sikket szereznem. Ő egy-két percig némán tünődött, hogy vajjon mit is lehetne hát csinálni, mialatt én aggódva vártam az eredményt. Ekkor hirtelen ragyogó eszméje támadt. Kezét bizalmasan a karomra tette, és annak az embernek impozáns hangján, aki valamely rendkivüli felfedezést közöl, igy szólott:
    - Jőjjön el hozzám hetenként kétszer, mondjuk kedden és pénteken, nyolctól kilencig.
    És néhány lépést hátra lépett, hogy lássa, milyen hatást tett rám a dolog.
    Azt feleltem, hogy ugyebár alighanem ő maga akar engem megtanitani a sikkre. Intelligenciám nyilván mély hatást gyakorolt rá, hogy igy átláttam a helyzetet. Megmagyarázta, hogy a drámai nevelésnek ebben a speciális ágában neki véletlenül óriási tapasztalatai vannak. Most is vannak levelei országoshirü szinészektől, akik elismerik, hogy jelenlegi poziciójukat kizárólag az ő oktatásának köszönhetik, és hálás köszönetet mondanak neki mindazért, amit érdekükben tett. Mindjárt meg is akarta mutatni nekem a leveleket, de aztán ugy döntött, hogy mégsem mutatja meg; elvégre ezek a levelek bizalmasan iródtak, és nem volna helyénvaló tőle a leveleket mutogatni, még nekem sem, akiben egyébként teljesen megbizik. Ami igaz, az igaz: ő sohasem mutatta meg ezeket a bizalmas leveleket sem nekem, sem - amennyire tudom - másnak, noha találkoztam három-négy olyan közös ismerőssel, aki a leveleket kifejezetten nagyon szerette volna látni.
    Én azonban lassan és folytonos kárvallással már kezdtem tapasztalatokat gyüjteni. Ugy mentem el tőle, hogy nem hagytam ott azt az öt fontot, amelyről mint jó üzleti érzékkel biró embernek tudnom kellett volna, milyen nevetségesen csekély összeg, hiszen az ő rendes honoráriuma több mint husz font, de őt a tehetségem különösen megragadta és ott reméli megtalálni a számitását, hogy későbbi sikereim óriási reklámot fognak csinálni oktatási módszerének.
    Még egy másik fajta ember is van, amely jól megnyuzza a szinpad vágyától sujtott szamarakat: az ugynevezett „szinházi vállalkozó, aki vállalja egy mükedvelő ur vagy hölgy felléptetését szigoruan megválogatott exkluziv társulatban”. Ezek betü szerint veszik azt a bölcseséget, hogy minden ember szinész ebben az életben, és olyan nyugodt bizalommal osztanak ki zöld kezdőkre nagy főszerepeket, hogy ennek aztán valósággal megható az eredménye. A muzsák jelöltje, aki eddig csak dolgozószobája sarkában lépett fel, kissé ideges lesz, mikor ráosztják Banquo szerepét, hogy a jövő szombatra játssza el. Habozva tünődik magában, hogy mi lehet ez: vajjon tévedés az egész? Vagy a társaság többi tagjainak mulattatására viccet csinálnak vele? Vagy csakugyan olyan élesszemü ember ez a vállalkozó, hogy rögtön meglátja a tehetséget ott, ahol megvan? De a tünődő áldozat kénytelen hallgatni ezekkel a tépelődésekkel, mert még azt a benyomást tenné, hogy nem bizik a saját erejében, már pedig ilyen hibába a kezdő szinész nem eshetik. Azonfelül még a szerepet is elvennék tőle, amit semmi áron nem szeretne, noha lelke mélyén maga is meg van győződve, hogy a darab bármely más szerepét jobban el tudná játszani, mint ezt az egyet. Nekem csak egy tapasztalatom volt a zugvállalkozók e fajával. Sajnos, vannak még más fajták is, mint ezt a legtöbb szinész megtanulta a maga kárán, de ezekhez én nem érkeztem el.
    Körülbelül öten-hatan voltunk olyan zöldfülüek, akik egy apróhirdetésnek felültünk és feleltünk. Volt egy bizonyos ház a Newman Streeten, odamentünk minden este próbálni. Ugy volt, hogy három-négy ismert hivatásos szinész, aki ezidő szerint vidéken vendégszerepelt, a következő hét elején csatlakozni fog hozzánk, hogy a főszerepeket játssza. Akkor aztán rögtön megyünk Gravesendbe játszani. Engem heti egy font tizenöt shilling gázsival szerződtettek és mindjárt rám osztották a Londonban elveszve cimü darab egy szerepét és a király szerepét a Hamletben. Minden simán ment, szó sem esett költségek megfizetéséről, vagy ilyesmiről, és bár időközben kissé gyanakvó lettem, ezuttal már azt kezdtem hinni, hogy itt nincs semmi csalás. De hamar rájöttem a trükkre. Az ötödik próbán a vállalkozó feltünően kedves volt és gratulált nekem ahhoz, hogy - mint ő fejezte ki magát - milyen eredeti felfogással játszom a szerepet. Felvonásközben nyájasan a vállamra támaszkodott és megvitatta velem a darabot. Egy kis nézeteltérésünk volt a király szerepe felől. Először két-három pontban nem értett velem egyet, de később meggyőztem és belátta az igazamat. Akkor aztán megkérdezte, hogyan fogok öltözködni a szerepben. Én ezt már végiggondoltam, már a szöveggel való foglalkozásom előtt, ennélfogva behatóan tudtam nyilatkozni a dologról. Minden részleten végigmentünk és egy igazán szinpompás kosztümöt állitottunk össze. Egyáltalában nem igyekezett takarékoskodni a jelmez anyagában, ámbár némely részletnél féltem, hogy fel fog szisszenni a pazarlástól. De nem: éppen ugy, mint én, ő is csak azt tartotta szem előtt, hogy a jelmez hü stilusban készüljön el.
    - Kissé költséges lesz, - mondta, - de ha már játssza a szerepet, hát játssza rendesen.
    Ebben egyetértettem vele. Ő kiszámitotta a jelmez költségeit. Megemlitette, hogy roppant olcsón tudja megkapni a holmit, sokkal olcsóbban, mint bárki más, mert az illető cégnél van egy barátja, aki önköltségi áron fogja neki számitani az egészet. Ehhez gratuláltam neki, de nem érezvén magamat személyesen érintve a kérdésben, már kezdett untatni az a fontoskodás, amellyel a témának adózott. Miután mindent összeszámolt, arra az eredményre jutott, hogy kilenc fonttal meg lehet uszni az egészet.
    - Ez roppant olcsó, - tette hozzá, - mert az anyag elsőrangu lesz, s később is lehet használni.
    Ebben megint egyetértettem vele, és a magam részéről is kifejezést adtam annak a véleményemnek, hogy a jelmez kétségkivül meg fogja érni a pénzt. De közben nem győztem csodálkozni, hogy mért tartozik mindez rám is. Erre aztán a vállalkozó megkérdezte, hogy most akarom-e odaadni a pénzt, vagy elhozom holnap este.
    - Én? Fizessek? Mért?
    - Mért? Hát a jelmezért! Jelmez nélkül csak nem játszhatja a szerepet! Ha pedig maga szerzi be, garantálom, hogy négy fonttal többe fog kerülni. De ha hirtelenében nem áll rendelkezésére ennyi pénz, adjon annyit, amennyije éppen van, én majd elintézem a barátommal, hogy a többit hitelezze magának.
    Miután kollégáim között gyors nyomozást inditottam, kiderült, hogy hárman közülök már leszurkoltak fejenként öt fontot, a negyedik pedig megigérte, hogy másnap este el fog hozni négy fontot. Az ötödik velem együtt azt határozta, hogy kivárjuk a fejleményeket. Meglátjuk, mi lesz. De nem sokat láttunk. Sohasem láttuk például az ismert hivatásos müvészeket, sőt másnaptól kezdve magát a vállalkozót sem láttuk soha többet. Akik fizettek, még kevesebbet láttak.
    Most aztán feltettem magamban, hogy a magam erejéből fogok valami után nézni, ügynökök és apróhirdetések segitsége nélkül. Lehet, - gondoltam, - hogy többet el fogok érni, kevesebbet semmiesetre sem. Ugyanaz a barátom, aki azt tanácsolta, hogy ne irjak a szinigazgatóknak, ezuttal osztotta a véleményemet és azt tanácsolta, hogy alkalomadtán nézzek be a Nyugati Vendéglőbe. Én tehát alkalomadtán beléptem. Gondolom, nincs szinész Londonban, aki ne tudná, mi az a Nyugati Vendéglő, noha a vendéglő mindenáron igyekszik elrejtőzködni egy sötét udvar mélyén, nyilván azért, mert nem szereti a feltünést, mint a szinészet általában.
    Zseniális és kellemes társaságot találtam itt, amelynek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy számlámra megigyék egy pohár bort. Mikor aztán megkockáztattam a megjegyzést, hogy szeretnék mesterségükhöz csatlakozni, a legmélyebb részvéttel tekintettek rám és arcukon őszinte megdöbbenés tükröződött. Komoran rázták a fejüket, beszéltek saját tapasztalataikról és minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy szándékomat megmásitsák. De én ugy néztem rájuk, mint kenyéririgy, önző emberekre, akik szeretnének egy fiatal tehetséget elzárni a szinpadtól. Ugy gondolkoztam, hogy még akkor sem kellene semmit sem adnom rájuk, ha véleményük őszinte volna, hiszen a saját mesterségét mindenki a legrosszabbnak tartja, és az embernek éppen akkor nem szabad belépni egy szakmába, hanem élete végéig inkább malmozni az ujjaival a hasán, ha azok, akik már benne vannak a szakmában, feltünően ajánlják. Ennélfogva ügyet sem vetettem intelmeikre, hanem tovább mentem kitüzött utamon, és csakugyan találtam is valakit, aki a bajomon segiteni tudott.
    Nagy, lusta ember volt ez, aki ugy látszik, sohasem fogyasztott egyebet, mint whiskyt és nagy szivarokat. Sohasem volt sem részeg, sem józan. Valami nagyon üditő szaga nem volt, azt meg kell mondanom; és ezt a tényt még hangsulyozta azzal, hogy beszéd közben rendkivül közel hajlott az emberhez. Valaha igazgató volt vidéken, de hogy most miből él, ez mindig titok maradt előttem. A Strand-uton bérelt egy mocskos kis szobát, amelyet a hivatalának nevezett, de oda nem járt, csak aludni. A Nyugati Vendéglő szinész törzsvendégei mindenesetre jól ismerték, - jobban ismerték, semmint tisztelték, mint utólag megállapitottam, - ő maga pedig a világon mindenkit ismert, és én ugy láttam, hogy ez pont az az ember, akire nekem szükségem van. Eleinte éppen olyan lagymatagul fogadta terveimet, mint a többiek, de mikor megemlitettem, hogy kisebb anyagi áldozatoktól sem riadok vissza, ha valahol felléphetek, gondolkozóba esett, és nemsokára kijelentette, hogy nem tudja belátni, miért ne léphetnék én fel. Mikor pedig megneveztem azt az összeget, amelyet hajlandó voltam áldozni, még optimistább lett és kijelentette, hogy a dolgot igenis nyélbe lehet ütni. Még azt is megjegyezte, hogy ha teljesen rábizom magam, igen hires ember lehet belőlem.
    - Megtettem én már ilyesmit másnak is, - mondotta, - magának is megtehetem, ha akarja. Itt van például X, aki most hetenként nyolc fontot vág zsebre. Hát látja, uram, a teremfáját neki, ezt az embert én csináltam meg. Ha én nem nyulok a hóna alá, most legfeljebb harmadrangu ripacs lehetne vidéken. Vagy ott van Y. Ismertem, mikor még heti huszonkét shillinget keresett mint statiszta, azt is csak akkor, ha alkalmazást kapott. Én hoztam fel Londonba, behoztam a Surrey-szinházba és én dolgoztam fel a mostani poziciójába. Mikor most elrobog mellettem a saját kocsijában, nem ismer meg.
    Uj barátom sóhajtott egyet, és nagyot huzott az italból, hogy az emberi nem hálátlansága felett érzett bánatát belefojtsa. Mikor megint kibujt a pohara mögül, folytatta:
    - Ugy bizony, uram. Ezeket az embereket én tettem emberré. Mért ne tenném magát is?
    Mivel én sem tudtam volna megmondani, hogy miért ne tenne emberré engem is, elhatározta, hogy emberré fog tenni. Ámbár előre megmondta azt is, hogy hires leszek, mint a többiek és karrierem tetején el fogom őt felejteni, mint a többiek. Én persze ünnepélyesen megfogadtam, hogy nem fogom elfelejteni és hogy hires ember koromban is el leszek ragadtatva, ha láthatom, éppen ugy mint most. Mindjárt forrón kezet is szoritottam vele, megmutatván, mennyire örülök, hogy láthatom. Valóban örültem is. Nagyon hálás voltam azokért a jótéteményekért, amelyeket rám volt pazarolandó, és egyenesen sértve éreztem magam a feltevéstől, hogy valaha hálátlanul el fogom őt hanyagolni.
    Mikor másnap találkoztam vele, már ujságot is hozott. Elintézte szerződésemet egy kis szinház igazgatójával, akihez másnap el fog vinni. Bemutat, aláirjuk a szerződést és minden el lesz intézve. Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt tizenegy órakor elmegyek a hivatalába és magammal hozom a pénzt, mert ezt kikötötte.
    Hazamentem. Dehogy mentem: repültem. Szélesen felcsaptam a kaput és forgószél gyanánt száguldottam fel a lépcsőn. De sokkal izgatottabb voltam, semhogy a szobában tudtam volna ülni. Elmentem vacsorázni egy elsőrangu vendéglőbe, ahol a számla sulyosan megröviditette sovány alaptőkémet.
    - Nem baj, - mondtam magamban, - mit jelent ez a pár shilling, mikor nemsokára száz meg száz fontot fogok keresni.
    Elmentem szinházba is, de már nem emlékszem, melyik szinház volt az és mit játszottak benne. Azt hiszem, akkor sem tudtam. A szinészek játékát csak abból az egy szempontból figyeltem, hogy én mennyivel jobban tudnám mindezt csinálni. Eltünődtem, milyen barátságban leszek ezekkel a szinészekkel és szinésznőkkel, mikor már közéjük fogok tartozni. Ugy gondoltam, hogy főként a primadonnával fogok összebarátkozni és képzeletben már a leghevesebb flört részleteit is kirajzoltam magamnak, amitől az összes többi szinészek az őrületig féltékenyek lesznek. Végül hazamentem és egész éjszaka ébren álmodtam az ágyban.
    Másnap reggel hétkor már talpon voltam és lóhalálában reggeliztem, nehogy elkéssem a tizenegyórai randevut. Azt hiszem, minden percben megnéztem az órámat. (Vajjon hol lehet azóta az az óra?) Kevéssel tiz óra előtt értem le a Strand-utra, amelynek egy egész kis vonalán sétáltam le s fel, mert féltem az ugynevezett hivataltól egy kőhajításnyira távol menni, de féltem közel menni is hozzá. Vettem egy pár uj kesztyüt. Lazac-szinü volt, emlékszem. Az egyik elrepedt, mikor felhuztam, ennélfogva ezt csak ugy összegyürve fogtam a kezemben és csak a másikat huztam fel. Mikor már csak husz perc hiányzott a tizenegy órához, közelebb mentem a hivatalhoz és ott ténferegtem azzal az elnyomhatatlan érzéssel keblemben, hogy minden járókelő tisztában van vele, mit keresek itt és hogy minden ház zsalui és függönyei mögül engem figyelnek. Nehéz várakozás után a toronyóra végül rázenditett a tizenegy órára. Ekkor odamentem az illető házhoz, azt a benyomást igyekezvén kelteni, mintha nyugodtan éppen most érkeztem volna.
    A hivatalban nem volt ott senki. Az ajtó be volt zárva. A szivem mintha lesülyedt volna a mellemben. Hát csak kegyetlen ugratás volt az egész? Megint csalódni fogok? Meggyilkolták az igazgatót? Leégett a szinház? Mért nincs itt senki? Feltétlenül valami rendkivüli dolognak kellett történnie, ha ilyen sulyos fontosságu találkozón képesek késni. Feszült várakozásban töltöttem el egy félórát. Ekkor megérkeztek.
    - Remélem, nem régóta vár, - mondták mind a ketten.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981375
Webáruház készítés