Új jelszó kérése
DigiBook e-Book olvasó szállítás

2017. évi szállítási információk:

Ha a FoxPost csomagautomatáit választja, e-könyv olvasóját INGYEN szállítjuk!

FoxPost csomagautomaták 50 helyen

A GLS 20.000.- Ft feletti megrendelését 890.- Ft-ért szállítja házhoz vagy csomagpontra,

idén a Pick-Pack Pontra történő kiszállítást nem javasoljuk. 

KOBO Aura ONE - világújdonság!

A KOBO Aura ONE        a világ első változó színű háttérvilágítással szerelt, 330 DPI felbontással, 20 cm-es képátlójú MEGÉRKEZETT!

KOBO Aura ONE színes háttérvilágítással

Termékajánló
Kiemelt Partnereink

Icarus readers

Icarus brandlogo

Energy Sistem

 Energy Sistem brandlogo

Támogatóink

Büszkén tudatjuk minden kedves érdeklődőnkkel és vásárlónkkal, hogy e-könyveink kiadását immár a Nemzeti Kulturális Alap is támogatja!

NKA logó

Termék részletek


Zigány Árpád: A parasztkirály_MOBI

Zigány Árpád: A parasztkirály_MOBI
390 Ft
  • Részlet az e-könyvből:
    Egy ideig azon a szűk ösvényen haladtak, a mely a bástya és a torony közt vezetett. Körüljárták a komor külsejű, terméskövekből épített tornyot. Kétszer is lementek a szűk csigalépcsőn, mely a belsejébe vezetett, de a bejárást óriási vasajtók zárták el s ezeknek a betörése fél napba is belekerült volna. Kopó fásultan, kétségbeesve lefeküdt a földre; nagy melle hörgött, zihált szenvedélyében, melyet Ágnes közelségének a tudata szított föl újra benne. Lukács pap ezalatt még egyszer körüljárta a tornyot, s végre egy kerek, nyitott ablakot fedezett föl, vagy harmadfél öl magasan a földtől.
    - Kelj föl! - sugta Kopónak parancsoló hangon.
    - Keress magadnak mást. Én nem megyek! - felelte Kopó mogorván.
    Lukács pap oda állt a hajdu elé, összefonta két karját és gunyosan mondta:
    - Nem jösz? Akkor hát mindnyájan elvesztünk, mert a míg a várban puskapor van, nem tehetsz semmit ellenük s a sereged magától pusztul el. Akkor pedig nincs mit reménylenünk: sem kegyelmet, sem bocsánatot. Akasztófára jutunk valamennyien és te legelőbb: hahogy nem szivesebben halsz meg a karón, - mialatt a szelid Ágnes gyönyörködik kinos vonaglásodban...
    Kopó dühében hörögve ugrott föl és kezet emelt Lukács papra. De ez, hátra sem lépve, szembe állt vele és sziszegve mondta:
    - Hát az esküvésed?
    A hadnagy, mintha nehéz ütés érte volna a homlokát, megtántorodott. Aztán, szinte öntudatlanul, követte Lukács papot, a ki oda állította őt a kerek ablak alá. A pap fölhágott Kopó kezére, majd a vállaira, végre a fejére, s elérve a kerek ablakot, nagy nehezen keresztül mászott rajta. A következő pillanatban kötél hullott alá az ablakból; Kopó megragadta, gyorsan fölkúszott s a másik perczben már ő is oda bent volt Lukács pap mellett.
    Koromsötétség vette körül őket. Csak lassan, tapogatózva, négykézláb haladtak, de minduntalan falakba ütköztek, vagy lépcsőkre bukkantak, a melyekről azt sem tudták, hogy hová vezetnek. Lukács papnál volt ugyan lámpás, de nem mert csiholni, mert attól félt, hogy meglátják a szikrát s a szokatlan világosság elárulja őket.
    Egyszerre csak Kopó, a mint kezeivel tapogatózva csúszott előre, elveszítette a talajt maga alól és négy-öt kőlépcsőn hanyatt-homlok bukott le az alant fekvő szobába. Az eséssel járó dübörgésre rögtön halk csettenés hallatszott: valahol ajtót nyitottak föl. Kopó, a ki szintén hallotta ezt a neszt, meg sem mozdult; Lukács pap pedig, a lélekzetét is visszafojtva, figyelt. Nemsokára óvatosan közelgő léptek zaja hallatszott. Lukács pap hirtelen egy falkiugrás mögé vonult s onnan látta, hogy valaki a kezében tolvajlámpással, lassan közeledik. Mikor a szerencsétlen épen elhaladt a falkiugrás mellett, Lukács pap villámgyorsan előugrott s mielőtt az őr nyikkanhatott volna, mind a két tőrét markolatig a hátába döfte.
    Aztán hallgatózott még egy kis ideig s mikor már semmi neszt sem hallott, fölvette a meggyilkolt őr lámpását és levilágított abba a helyiségbe, a hova Kopó lezuhant. Nagy, boltozatos terem volt, erős kőpillérekkel alá támasztva: ez volt a puskaporos raktár. Hosszu sorokban álltak egymás mellett a hatalmas hordók s a mint Lukács pap megkopogtatta egyikét-másikát, tompán kongtak: mindnyája szinig tele volt. Egymásra hányt zsákokban roppant mennyiségü kén, salétrom, meg finomra őrölt bükkfa-szén volt fölhalmozva a raktárban: ez is kész puskapor, csak még össze kellett vegyíteni.
    Lukács pap lement Kopóhoz, letette a lámpást egy pillér mellé s a fal felé fordította a világát. Ő maga pedig lekuporodott a földre és elővette ruhái alól a magával hozott kanóczot. Kiszámította: fél óra... egy óra... másfél óra... Ott levágta, neki esett a közbül álló egyik hordónak, négy likat fúrt a tetején, mindegyikbe hosszu kanóczot tömött s kivül maradt végeiket összefonta a főkanóczczal, hogy ez az egy gyujtsa meg valamennyit. Majd a legszélső hordóról lefeszítette az abrincsokat, kiöntötte belőle a puskaport és vastag szalagban hintette végig a földön, a hordóktól egészen a kénes, salétromos és szenes zsákokig.
    Kopó némán, egykedvű bambasággal nézte a Lukács pap munkálkodását.
    - Mit használ mindez? Vajjon közelebb viszi-e ez a robbanás Ágneshez? Vajjon meglátja-e, vajjon az övé lesz-e valaha?...
    - Menjünk! - suttogta rekedten Lukács pap, a háta mögött.
    Kopó megrebbenve ugrott föl. A kanócz már sziporkázva égett és a parázsló tűz lassú pattogással terjedt tova. Hamar fölsiettek a pár lépcsőn és azon a kis ajtón át menekültek, a melyen a meggyilkolt őr jött be a toronyba. Ez a kis ajtó szűk, sötét folyosóra nyilt, mely a fellegvár árka alatt egyenesen az uj-városba vezetett.
    Mikor a folyosó végére értek, megálltak az ajtó előtt és sokáig hallgatóztak. Minden csöndesnek látszott. Óvatosan kinyitották az ajtót. A szemben levő ablakon ezüstös kévékben áradt be a szobába a teli hold fénye. A kapitány palotájának őrszobájában voltak. Négy-öt német zsoldos még a fejét is betakarta a köpenyével és úgy horkolt. Az ablak nyitva volt. Lukács pap és Kopó nesztelenül átsurrantak a szobán és kiugrottak az ablakon.
    Most a kertben voltak és vigyázva, óvatosan bujkáltak a bokrok közt. Majd Kopó lihegve megállt, révedező szemeit a földre függesztette és rekedten mondta:
    - Hát ha most elmennék hozzá?
    - Őrültség! - felelte Lukács pap visszarettenve. - Bizonyára segítségért kiált és a csatlósok megölnek, akármilyen erős vagy is.
    - Ott van!... ott van!... - mondogatta Kopó és fölemelve karjait, kétségbe esett vágygyal bámult az alig száz lépésre fekvő kastélyra.
    Egyszerre csak, a verandára nyiló ablakok egyikében, derengő világosságot látott meg. Mintha vadul lüktető vérének minden cseppje azt zúgta volna fülébe, hogy ott van Ágnes, őrült rohanással szaladt föl a lépcsőkön a terraszra s a következő pillanatban már az ablak előtt állt. Benézett. A szoba hátterében, kicsiny házi oltár fölött a hétfájdalmú szűz szobra állt, szomorú szemeit az égre függesztve. Előtte, ezüst függő lámpában, égett a tiszteletére gyujtott örökmécses. Ez világított ki az éjszakába. Az oltártól jobbra, a sötét sarokban, volt a mennyezetes ágy, melyet a függő lámpás fényköre már nem világított meg.
    Kopó nesztelenül ugrott be a nyitott ablakon. Leakasztotta a függő lámpát és egyenesen az ágynak tartott. Léptei zaját elfojtották a vastag szőnyegek úgy, hogy egészen nesztelenül ért az ágyhoz. Félre huzta a nehéz függönyöket: Ágnes aludt ott csöndesen. Arczát egyik kezére nyugtatta, másik karját meg egész hoszszában kinyujtotta. Gyönyörű szőke haja oly gazdag hullámokban omlott le vállaira és keblére, hogy arany-szövésű selyem takarónak látszott.
    A vad hajdu kitágult szemekkel, lihegve nézte az alvót és magasra tartotta a lámpát. Észre sem vette, hogy a finom szunyogháló, mely a mennyezetről függött alá, tüzet fogott. A láng magasra csapott és Ágnes hirtelen fölébredt. A tűz azon menten, hogy fellobbant, mindjárt el is aludt. Ágnes fölült és bámulva nézett Kopóra. A lámpa reszkető fénynyalábokat szórt szét a szobában.
    - Mi az! - kérdezte végre.
    Hófehér köntöse alatt ingerlő bizonytalanságban rajzolódtak le keblének domború körvonalai. Haja fénylett, villogott a pislogó mécsnek ráeső vérvörös világában. Kopó emésztő vágygyal nézett reá s Ágnes ragyogó szépségétől megittasulva hozzá hajolt, hogy átkarolja a derekát. Ágnes nem mozdult s pár pillanatig némán, mintegy megkövülve néztek egymásra, mialatt nyitott ajkaik lihegtek. Végre a leányt szégyennel vegyes borzalom fogta el és hevesen megrázkódott. És, mielőtt még Kopó hozzá érhetett volna, megütötte a kis ezüst harangot, mely keze ügyében függött. Egyuttal hangosan fölsikoltott:
    - Segítség! segítség!... Gyilkos!...
    Az érczes hang utolsó csengése még el sem halt, midőn az egyik ajtón Ágnes nőcselédei, a másodikon pedig négy csatlós rohant be. Hatalmas, szálas legények voltak ezek, a Tahy Ferencz szolgálattevő hajdúi.
    - Gyilkos! gyilkos!... - sikoltozott Ágnes reszketve.
    A négy ember Kopóra vetette magát, a ki fegyvertelen kézzel várta a támadást. Őrült szenvedélyében eszébe sem jutott, hogy megölhetik: de meg úgy sem sokat törődött a halállal. Egyenesen a rá rohanó legelső csatlós torkának ugrott és oly sulyos csapást mért rá az öklével, hogy a nagy ember hanyatt vágódott a földön. A mint elesett, Kopó fölkapta a kardját, szembe fordult a másodikkal, fölfogta a rá mért csapást és egész erejéből visszavágott. A kard épen oda sujtott, a hol a nyak a vállba forr és menten megölte a csatlóst, a ki nagy zuhanással rogyott össze. A harmadiknak pedig, a mint rá rohant, markolatig szivébe döfte a kardját, még mielőtt lesujthatott volna rá.
    Az asszonynép sikoltozott, csak Ágnes nem szólt egy hangot sem, hanem mozdulatlanul állott és lélektelenül nézte az egyenetlen tusát. Lukács pap pedig, a kinek rémült, fakó arcza egy pillanatra megjelent a terrasz ablakában, kétségbeesve kiáltott be:
    - Menekülj! Elég volt!
    Most az utolsó csatlósra került a sor és Kopó irtózatos erővel sujtott hozzá. Hatalmas volt a csapás, csakhogy a csatlós félre ugrott előle, a kard pedig, a márványpadlót érve, szétpattant és Kopó fegyvertelenül maradt. Vad diadalordítással suhogtatta meg kardját a csatlós és lezúdította Kopó fejére, a ki a törött kard markolatával fogta föl a rettenetes ütést. Ujra lesújtott rá s Kopó újra fölfogta: de mikor a csatlós harmadszor is fölemelte kardját s Kopó látta, hogy ezt így nem birja tovább, nagy kiáltással mellbe ütötte az embert, úgy hogy megtántorodott. És ekkor, mielőtt ismét lesújthatott volna rá, derékon ragadta az ellenfelét. Teljes egy perczig dulakodott dühösen a hatalmas emberrel; azután fölemelte, mint valami bábot és levágta a földre, hogy a csontjai összetöredeztek. A következő pillanatban pedig lihegve rázta meg tagjait, kiugrott az ablakon, lerohant a lépcsőkön a kertbe, átvetette magát a kétöles falkerítésen és vad futásban menekült a legközelebbi kapu felé.
    Lukács pap ez alatt eljutott az új-város nyugati, úgynevezett halász-bástyájához, melyet, mivel nagyon magos és meredek sziklára támaszkodott s alatta az ingovány terült el, nem is igen őriztek. Ott fölkúszott a falra, leeresztette magát a ferdén szakadékos sziklára, egész hoszszában hanyatt feküdt rajta s a lábaival előre, vakmerőn lesiklott a meredek szirten. Aztán, kilábolva az ingoványból, kétszer átúszta a Szávát s késő éjjelen, nagy kerülő úton, halálra fáradva ért vissza a táborba.
    Kopó pedig, mint a menekülő oroszlán, mikor a barlangjába vezető ösvényt keresi, lihegve rohant előre és rettenetes pillantásokkal tekintgetett maga körül. A nap épen kelőben volt s az utczák kezdtek benépesedni. Mögötte, a Tahy-kastélyban, roppant zűrzavar támadt s csakhamar a szolgák, csatlósok egész serege eredt utána. Egyik-másik járó-kelő föl akarta tartóztatni, de Kopó vagy keresztül gázolt rajtuk, vagy egyetlen ökölcsapással leütötte őket. Egyre gyorsabban futott, mert üldözőinek a zaja is folyton közeledett és növekedett. Igy ért végre a stájer kapuhoz: épen ahhoz, a melyen két héttel azelőtt Tahy Ferencz kilopózott, hogy rajtuk üssön a szerencsétlen uszkókokon. Ott megállt. A lélekzete elfogyott, a melle zihált, ő maga pedig sápadt volt, mint a halál. Érezte, hogy mindennek vége. Üldözői már megjelentek az utcza kanyarulatánál és ujjongva rohantak feléje.
    Kopó oda ugrott a roppant erős kapuhoz, melynek karvastagságú vasreteszeit három-négy ember darúval szokta fölpattantani. De nem a darúhoz lépett: talán nem is látta, merre van; hanem, minden erejét megfeszítve, neki dűlt a kapunak és őrjöngve rázta, döngette. A megvasalt kapu meg sem mozdult s az üldözők kegyetlen kárörömmel tomboltak tehetetlen dühe láttára. Most már óvatosan, zárt sorokban közeledtek feléje: élve akarták elfogni.
    A tőrbe esett hajdú tágra nyilt, révedező szemekkel bámult a tömegre. Halántékainak vad lüktetése csaknem megfosztotta eszméletétől. Az a buta, öntudatlan mámor vett rajta erőt, mely az ittasok eszméletlenségét megelőzi. Most hirtelen meglátta a darú lánczát. Egyetlen ugrással mellette termett, mind a két kezével megragadta, lábait, mint két oszlopot, megfeszítette a falban és irtózatos erőfeszítéssel, hogy a dereka is ropogva görnyedt meg bele, fölrántotta a darú emelő rúdját... és a kapu félszárnya csikorogva fordult meg sarkaiban...
    Az üldözők, mikor menekülni látták biztos prédájukat, az őrjöngő csalódás vak dühével rohantak utána. Az elsők, a gyorsabbak már-már elérték... már vad üvöltözéssel nyujtották ki utána a kezüket... mikor hirtelen, mintha a föld roppant volna össze sarkaiban, irtózatos csattanással dördült meg hátuk mögött a város. Valamennyien elbuktak, mert a föld megindult lábaik alatt; s a mint föltápászkodva visszanéztek, még látták, hogyan inognak a puskaporos torony roppant bástyái: aztán a tető, a kövek, a gerendák fölülemelkedtek a sürű füstgomolyagon és szerte röpültek a rémülten jajveszékelő város fölött.
    Lent, a völgyben, már csak egy fekete pont mutatta, hogy Kopó merre vette az útját.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981207
Webáruház készítés