Új jelszó kérése
DigiBook e-Book olvasó szállítás

2017. évi szállítási információk:

Ha a FoxPost csomagautomatáit választja, e-könyv olvasóját INGYEN szállítjuk!

FoxPost csomagautomaták 50 helyen

A GLS 20.000.- Ft feletti megrendelését 890.- Ft-ért szállítja házhoz vagy csomagpontra,

idén a Pick-Pack Pontra történő kiszállítást nem javasoljuk. 

KOBO Aura ONE - világújdonság!

A KOBO Aura ONE        a világ első változó színű háttérvilágítással szerelt, 330 DPI felbontással, 20 cm-es képátlójú MEGÉRKEZETT!

KOBO Aura ONE színes háttérvilágítással

Termékajánló
Kiemelt Partnereink

Icarus readers

Icarus brandlogo

Energy Sistem

 Energy Sistem brandlogo

Támogatóink

Büszkén tudatjuk minden kedves érdeklődőnkkel és vásárlónkkal, hogy e-könyveink kiadását immár a Nemzeti Kulturális Alap is támogatja!

NKA logó

Termék részletek


Paul Bert: Afrikai utazások és vadász-kalandok_EPUB

Paul Bert: Afrikai utazások és vadász-kalandok_EPUB
340 Ft

Paul Bert összeállítása 1888-ban jelent meg francia nyelven. Ezt a művet vette alapul és dolgozta át Simonyi Jenő. A könyvecske talán ma már megmosolyogtató módon közelít az állatvilághoz, de mai szemmel talán éppen ez az érdekessége. Meglepő látni azt, hogy 120 év alatt miként fordult meg gyökerestül az állatvilágról alkotott képünk.
Külön romantikus ízt ad a kötetnek a felfedezői attitűd, azaz a szövegen is érezhető, hogy a nagy földrajzi felfedezések korában miként adtak hírt ismeretlen tájak különleges állatairól.
A mai olvasó megértését számos, kiadónk által betűzött jegyzet és hivatkozás szolgálja.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Afrika állatvilága

    Sehol a földkerekségén sincs annyi nagy állatfaj, mint Afrikában meg Indiában, Mivel pedig a Földközi-tenger mellékének kivételével Afrikát a legújabb korig csak gyenge fegyverzetű és gyér népesség lakta, az állatok oly korlátlanul szabadon éltek, mintha ember nem is lett volna a világon. Semmi se gátolta szaporodásukat, csak a természet, amely minden élő lényen uralkodik.
    Széltében-hosszában csordaszámra kóborolnak az elefántok, néha megszámlálhatatlan tömegekben; Livingston, a híres utazó, aki sohase túlzott, egyszer nyolcszázat látott együtt egy tócsánál, ahová inni mentek! A sűrüségekben számos rinocerosz tanyázik, bár rendesen csak magánosan; a tavak és a folyók körül él a víziló és a rettenetes krokodilus; a pusztaságokon és a ligetekben legelész a zebra, zsiráf, bivaly, valamint gazella és egyéb antilóp-fajta, melyek némelyike van akkora, mint egy ló; ott kínálja a vadásznak szép tollát a struccmadár. Mindezek bőven ellátják táplálékkal az oroszlánt, az afrikai tájak urát, és a párducot, a hiénát és egyéb kisebb ragadozókat. A fákon és a szirtfokokon mindenfajta sok majom játszik és az egyenlítő tájékán a Gabun folyó körüli rengetegekben élnek kis családokban a méltóságosan lépdelő gorilla és a csimpánz, amelyek minden állat közül legjobban hasonlítanak az emberhez.
    Egy francia tengerésztiszt, aki sokat utazott Afrika partvidékein, következő módon írja le a nyugati tájak állatvilágát.
    Azok az európaiak, akiket tisztük vagy foglalkozásuk Afrika nyugati partvidékére szólított, szokásaikat egészen megváltoztatni kénytelenek. Nincsen ott más élvezetük, mint a vadászat; az is fáradságos és veszedelmes; de éppen azért kétszeresen vonzó olyan emberekre nézve, akik szeretik a kalandokat.
    Az afrikai madarak közt első helyet érdemel a strucc; csapatosan jár és könnyen megszelidíthető. Az ued-nuni és a Marokkó déli tartományaiban élő mórok lóháton vadásszák. A lovasok e célra igen drága lovakat használnak. Összeállnak társaságba és úgy vesznek és tartanak egy ilyen nemes lovat, amely, hacsak egy emberé volna és elpusztulna, tönkretenné a gazdáját. A vadászati zsákmányban olyan arányban osztoznak, amilyen arányban mindenki a ló árához járult, amely csak nemesvérű lehet.
    Az afrikai lovasok csak akkor indulnak a vadászatra, amikor legtüzesebben süt a nap. Tevék mennek utánuk, amelyekre fölrakják a vadászati zsákmányt, mihelyt leütötték ólmos botjukkal. Paripáikat kizárólag tevetejjel, árpaliszttel és datolyával etetik a vadászat idején.
    A nagy túzok a móroktól látogatott pusztaságokon közönséges, a kis túzok pedig ellátogat egészen Gorée szomszédságáig. Lóháton is, kutyával is vadásszák emezt. Nem sokkal nagyobb a közönséges fácánnál; hosszú lába, rövid farka, és jól kifejlődött szárnya van; szárnyán fölül rózsaszínű a tollazata. Ha háromszor-négyszer leereszkedik, már fáradt, mert nehézkesen röpül; lelövik lóhátról.
    Az afrikai pusztaságokon számos antilópnyáj legelész, kivált oly helyeken, ahol vizet is találnak. A víz mellett kell rájuk lesni reggel és este. Csak lesen lehet közülük zsákmányt ejteni, mert amikor nyilt pusztaságon vannak, öreg hímek ügyelnek rájuk; azoknak pedig éles szemük van és kitünő hallásuk, és ha jelt adnak, hogy itt az ellenség, akkor hihetetlen gyorsasággal menekül a nyáj. Az oroszlán nyomon kíséri őket; többnyire antilópokból él. De nem veti meg a gyöngytyúkpecsenyét se. A gyöngytyúk is ritkán repül; amerre jár, egész sikátort tör a magas fűben; az oroszlán, ha ilyen csapást talál, utánuk sompolyog és egy csapással egész rakást üt le közülük.
    A folyón állomásozó gőzösök egyikének kapitánya szenvedélyes gyöngytyúkvadász volt. Ez a madár rendesen igen vad és nagyon gyorsan menekül, ritkán lehet megközelíteni. Egyszer egy csapat főtömegét elérte és lelőtt két szépet, amikor éppen fölszállófélben voltak. Föl akarta szedni a zsákmányt, hát csak nyúlik elő két nagy fakóvörös láb abból a bokorból, amely elé a gyöngytyúkok estek és elvette őket engedelem nélkül. Mondanom se kell, hogy a vadász nem próbált ellenállni a puszták királyának. Szépen meghátrálva, kúpos golyóval töltötte meg a puskáját. Az oroszlán nem ment utána; nyilván meg volt elégedve szíves szolgálatával.
    Az oroszlán rendesen magánosan jár és nem veszedelmes, ha meg nem támadják. Nekem beszélték, hogy a márábu, egy nagy afrikai daru, amelynek farktolla gyakran ékesíti a mi hölgyeink kalapját, olyan vizek mellett szokott tartózkodni, amelyekhez oroszlánok járnak, hogy azok ételmaradékából lakmározhasson; mert az oroszlán csak eleven állatot eszik.
    A Szenegál körüli rónaságokon élő onka nem veszedelmes; a párduc is kerüli az embert. Többször lőttem párducra és nem szállt velem szembe soha.
    A sakál az oroszlánt kíséri, de néha előtte is jár útmutató gyanánt. Este kibujik barlangjából és oly keservesen visít, mint egy kis gyerek. A sárga farkas valamivel nagyobb a sakálnál. A hiéna az emberre nem veszedelmes. Nappal ritkán látható. Leginkább vonzza a rothadó dög bűze és a temetők környéke. A sírokat meg kell rakni tövissel és kövekkel, hogy a holtak tetemeit ne háborgassa a falánk állat.
    A kis ragadozók közül Afrikában még cibetet is találni, amely nem nagyobb egy középszerű kutyánál. Van egy pézsmával telt mirigye, ez illatszerért üldözik leginkább. A hátagerincén éppen olyan sörénye van, mint a hiénának.
    A vízi vadászat minden évszakban igen vonzó. Télen nem oly fáradságos, mint a száraz évszakban; akkor elönti az ár a síkot és a vadak összegyűlnek az ármentes területeken és itt gyakran nagyon szűk területen lehet együtt látni az oroszlánt a vaddisznóval és más négylábúakkal.
    A Szenegál vizét veszedelmessé teszi a krokodilus; a kerek golyó nem sebzi meg, de a kúpos golyó könnyen áttöri a páncélját. Húsától az európaiak undorodnak erős pézsmaszaga miatt, a négerek meg valóságos csemegének tartják. A négereket gyakran elrabolják ezek a kétéltűek. Sok asszony merészen megmenti a gyermekét és feláldozza néha valamelyik tagját. A néphit azt tartja, hogy aki ujját a krokodilus szemébe böki, az el bírja tőle venni zsákmányát. A folyón átkelő nyájból ritkán rabolnak; de ha egy szarvasmarha magánosan megy a vízhez, azt megkapják és a fenékre vonják.
    A pől pásztorok ügyessége közmondásos. Bámulatos módon tudnak bánni nyájaikkal. Ha emberek vagy ragadozók támadásától féltik, összehívják vagy szétriasztják őket egy kiáltással, amelynek mindig pontosan engedelmeskednek.
    A folyam belső vidékéről való nyájak Nidium vagy Száldé mellett kelnek át a vízen Morfil szigetére; a négerek úszva kísérik őket és sokszor szarvuknál fogva kell nekik a tinókat vagy tulkokat visszavezetni abba az irányba, amelybe a nyájat terelni akarják.
    A víziló közönséges a Szenegálban. Lábuk nyomát minden mocsárban föl lehet lelni, amely a Szenegállal összeköttetésben van. Lesből kell a vízilovat is lőni.
    Az elefánt ritka ezen a partvidéken és csak akkor ereszkedik alá a folyó felé, ha kiüldözik a Szenegál és Gambia felső vidékéről azokból a nagy erdőségekből, amelyekben rendesen tartózkodik. Azonban lőnek néha Dágánúnál is, sőt már Szornál is láttak elefántot, a folyó torkolatánál. A négerek nagyon félnek tőle, mert elpusztítja a vetéseiket és ha jeleznek egyet, egész helységek népe üldözőbe veszi; a dsoloffok híresek arról, hogy szenvedélyes és kitűnő elefántvadászok.
    Ősz végén kezdenek a majmok sürgölődni a Szenegál folyó mellékén és Cayor területén; a torkolatvidéki majmok kicsinyek és igen csúnyák. Egy szürke, hosszúfarkú majom (guenon) jó erős. Egy vörös majom, amelynek a fülét fekete szőr fedi, kisebb. Pompás nézni őket a Szenegál partján, hogy ugrálnak egyik fáról a másikra. Ha egy kölykes guenont megölnek, a kölyke el nem hagyja. A galami nagy majmok nem hagyják el a felső Szenegál magasabb tájait, ahol azzal vádolják őket, hogy gyakran megtizedelik a négerek ültetvényeit. Három vagy négy különböző babuin van; jellemző rájuk nézve, hogy farkuk nincs, faruk csupasz és olyan orruk van, mint a kutyának; okosak és gyorsan szelídülnek; de néha mérgesek, harapnak és ügyesen dobálnak nagy kövekkel. Minden majmot úgy fognak, hogy csalétket tesznek ki egy tökkobakban; azok bedugják érte a kezüket és nem bírják többé kihúzni.
    Míg Gorée révében voltunk, néha heten-nyolcan összeálltunk és hajtóvadászatot tartottunk Dakar síkján. Az útmutatók és a teherhordók, akik hajtókul szolgáltak, mindig vártak már bennünket a parton és indultunk befelé a sötétségben, amelyet gyakran még a köd is növelt. Az útmutató természetesen előljárt, közülünk az egyik előőrs volt, aki után libamenetben ment a többi tiszt.
    A kezdő vadászok néha tévedésbe esnek. 1832-ben Gorée-ban voltam a Hermione naszádon. Négy órakor hajnalban egy csónakon partra szálltunk. Az útmutató megállt és azt mondja gisna dsoloff nyelven: »Tessék odanézni.« Egy nagy bozontos fej mutatkozott az egyik kis tüskesövény felett, amellyel a négerek a vetéseiket szokták bekeríteni. Jelt adtam, hogy szembeszállunk; felhúztuk a kakast. Reggel és este mindig öntött golyóra töltöttük a puskánk egyik csövét. Mikor megakartam támadni a vadat, nem menekült, de nem is ugrott nekem. Akkor ismertem meg, hogy a saint-louisi futár tevéje, amely békésen pihent három napi fáradalmaira.
    Hajnali sétáinkon gyakran találkoztunk négerekkel; a járt ösvényeken hosszú sorokban jelentek meg fehér vagy kék leplükben; mindig hűvössel mennek a szántóföldre vagy egy helységből a másikba ügyeiket végezni. Járásuk méltóságos és nesztelen; vagy éleshegyű aszagáj vagy kis fecskefark-pengéjű kapa van a kezükben. Napfelkeltekor keletnek fordulva, letérdelnek és hajlongnak, hogy homlokukkal szinte a földet érik.
    A vadászatot napfelkeltekor szokás kezdeni és tíz órára be kell fejezni; az európai ember napszúrást kap, ha idejében nem vonul fedél alá.
    Ezerféle hang üti meg Afrikában a vadász fülét. Még hallatszik távolról az oroszlán elhaló ordítása és már bőgni kezd a sok nyáj; azt lehetne hinni, hogy az emberek megszelídítették a pusztaság állatait. A fogoly a tyúkokra emlékeztet és lebocsátott szárnnyal fut. A fürj pitypalattyol. A kakuk veszett lármát üt. Fülsiketítően rikolt a gyöngytyúk. Az orrszarvú madár inaszakadtából menekül. Ez a madár akkora, mint egy pulyka; szép piros, húsos taraja van, mint a tyúknak, hosszú csőrén pedig egy nyúlványa, mely elfedi orrlyukait. Ettől oly erős a hangja, mint egy vadászkürté. A kis szürke fácán és a hosszúcsőrű tukán kodácsol a lomb közt; a nagy sarkantyus fogoly is az ágra száll, ha fölriasztja a kutya. Fejünk fölött is számos tarka madár röpköd. Az özvegy, melynek két fehér farktolla van, a villásfarkú gyurgyalag, a rigó, a vöröscsőrű veréb, a ragyogó színű kis bengáli pintyőke mindennap ellepik a kölesvetéseket; a berber gerlice is hallatja turbékolását.
    Innen-onnan egy elkésett nyúl ugrik elő, hogy gyakran megtelik velük a vadásztáska, amelyet a hajtó cipel. A virágok színes bokrétái fölött lebeg és bogarat keres bennük a suimanga, az afrikai kolibri...
    Azonban a ragyogó látvány közepett néha veszedelembe juthat a szemlélő. Néha bizony még fegyverrel is veszedelmes ezek közé az állatok közé kerülni, mert nem sokat törődnek a teremtés urával. Kivált éjjel könnyen eshetik baj. Akkor a nagy ragadozók, amelyek a nappali hőségben alszanak, fölkelnek és szétnéznek a környéken; ha embert találnak, éppen olyan szívesen megeszik, mint az antilópot.
    Tessék elolvasni ez elbeszélést, mely a felső Nilus mellékéről egy késő esti sétát ír le.
    Gyönyörű helyen voltam; elbájoló, sajátságos tájon. A magas fű egész a fák lombjáig emelkedett, ami az egész vidéket rendkívül barátságossá tette; itt-ott változatos alakú apró és nagy kórók nyujtogatták gyenge leveleiket; mások finom és sűrü pehellyel fedett bokrétájukat csinos fűzérekben emelték. Sétára csábítóan kígyózott előttem a folyó partjának homokos szegélye, amely út gyanánt húzódott a víz és a mező között. A nyugodt vízszínen végigtükröződött a szelíd part és mind a kettő kanyarogva vonult a távolság ködéig.
    Fölfelé menve a folyam egyik ága mentén, észrevettem, hogy néhol száraz az ágya; így átmehettem a szigetre, ahol közelebb érhettem a folyam főágát, amelyen dereglyéinknek jönni kellett. A szigetet erdő borította, amelyet jó széles mező és sásrét szegélyezett. Megpróbáltam oda behatolni, bár mindjárt beláttam, hogy ez megint olyan fárasztó lesz, mint az iménti útam volt. Még bajosabb volt; mert nemcsak hogy a fű éppen olyan sűrü volt, hanem még csapást sem találtam, amilyent a vadállatok szoktak törni; bár keskeny volt a sás és fűszegély, mégis le kellett mondanom az áthatolásról. Körülbelül két kilométerrel tovább mentem a homokon a hajókat várni. Igen lassan haladtak előre; még csak az elsőt lehetett látni, de az is igen messze volt. Leültem a parton egy nagyfa alá, amelyet egy majomcsapat engedett át.
    Mikor csendesen letelepedtem, hamar visszajöttek és megbarátkoztunk egymással. Amint látták, hogy ártatlan ember vagyok és a kezem üres, igen közel jöttek hozzám, némelyik két-három lépésnyire; egyáltalán nem féltek. Két nap óta annyit lőttem, hogy elfogyott a magammal hozott töltés; a homokon mellettem heverő puska csak egy haszontalan fütykössé vált. Bántatlanul lehettek körülöttem a majmok, mintha egy fegyvertelen bennszülött lettem volna. Leültek, hogy kényelmesen nézhessenek és mindenfélekép fintorították az arcukat, ahogy szokásuk. Veszekedtek egymással és a fogukat csikorgatták; úgy láttam, hogy szabadságukban se viselik magukat máskép, mint a fogságban. Az egyik, amely közel volt puskám csövének végéhez, kétszer-háromszor rátette a kezét, mintha meg akarta volna tudni, hogy mi lehet az a két érc-cső; végre oly merész lett, hogy a szíját is megfogta és mivel megtetszett neki, el akarta vinni, de kisiklott kezéből, mert a puskához volt erősítve, a puska pedig nem volt könnyű. Néhány a fogát vicsorította rám, mire kővel dobtam közéjük. No milyen lárma kerekedett erre körülöttem! Néhány elszaladt, mások a fölöttem levő fakoronára menekültek fülszaggató ordítással; azok közül, amelyek közelében a kő leesett, az egyik fejem fölé mászott ártatlan bosszút állni; teljes erejéből rázni kezdte az ágat, hogy rám essék a száraz forgács, amely letörött nagy erőlködésétől. Egy másik holmi disznóságra vetemedett, de kikerültem szennyét. Ez után a kis háború után megint visszajöttek, de tisztességes távolságban maradtak.
    Ez állatok játéka jó sokáig mulattatott; nagyon is sokáig, mert egyszerre a ragadozók ordítása figyelmeztetett, hogy terjed az esti árnyék. Egy sakál volt az első, amelynek gyászos és vontatott kiáltását az erdő visszhangozta: úaú, úaú, úaú; mások feleltek nemsokára különböző irányból, azután csend lett körülöttem. Amíg hallgatnak, keresik egymást. Megint minden oldalról hangzott kiáltásuk, azután megint hallgattak, míg együtt nem voltak. Ha már együtt vannak, hallgatnak, hacsak valamelyikük el nem téved vagy hátra nem marad. Azután többfelől az erdőből más kiáltások, más ordítások hangzottak, amelyek gazdáját nem tudtam kitalálni; a hiéna is beleszólt a furcsa hangversenybe rövid, erős kiáltásával. Fölkerekedett tanyájáról minden ragadozó állat.
    A kiáltás és ordítás mind sűrübbé lett, az éj beállt, határoznom kellett, mitevő legyek. Nem habozhattam, mert nem tehettem egyebet, mint hogy visszamenjek a folyam ága mentén odáig, ahol száraz lábbal átkelhetek és áttörtessek a szigeten, hogy a hajók közelébe juthassak. Arra nem gondolhattam, hogy magányosan lefeküdjek a parton; mind a ragadozó odamegy inni és zsákmányt keresni. Vállamra vetettem a puskámat és nagyon sajnáltam, hogy nem vehettem hasznát; legalább zajt üthettem volna vele szükség esetén, eltávolíthattam volna a veszedelmet vagy jelezhettem volna a hajók legénységének, hogy hol vagyok.
    Alig voltam néhány száz lépésnyire, már hiénaordítást hallottam az erdőből, csakhamar megszólalt a sakál is; szememet a sötétségbe szögezve, folyvást lehető legcsendesebben mentem előre. Egyszerre csak előttem az erdő sűrüségét egy rettenetes sóhajtás reszketteti meg oly hatalmas tüdőből, mint egy hámor fujtatója. Megálltam. Mi volt ez? Mely lény bír akkorát sóhajtani; akkorát, hogy minden élő lény erejében megalszik a vér?... Nem láttam előttem semmit. Mégis e borzasztó, hatalmas hörgésre elhallgatott minden ordítás, minden vonítás, melyet innen-onnan az erdőből hallottam; mintha megrémült volna a természet... Mégis mennem kellett; egészen a folyó mellett mentem, mintha az valamely menedékhely lett volna; vigyáztam folyvást. Egyszerre megint az előbbihez hasonló sóhajtás hallatszott; nem volt sem erősebb, sem gyengébb az elsőnél. Mindjárt azután rémítő ordítás reszkettette meg előttem a mélységes erdőt; úgy tetszett nekem, hogy éppen onnan jön a hang, ahol a folyam ágán át kellett mennem, vagy talán még közelebbről.
    Nem kételkedhettem, hogy az oroszlán, az erdő rettenetes ura áll utamban; az első ordítást több is követte, azután csendes volt minden.
    Némi szünet után megint kezdett a többi vad is távolról ordítozni és nemsokára megint egész közelről hallottam hangjukat. Mindenáron el kellett jutnom a hajókhoz; kissé bátorított az, hogy szükség esetén a folyamba vethetem magam és úgy menekülhetek; megtámadtatás esetére ez volt az egyetlen reménységem, de gyenge reménység volt, mert hiszen minden vad jobban úszik az embernél. Lehet, hogy messze vagyok megtámadóimtól és így győzhetek; de az is lehet, hogy váratlan ugrással érnek el. Igy nem nagyon kecsegtető esetekre voltam készen.
    Olyan helyre értem, ahol a folyó meztelen partja megszakadt; egész a vízig ért az erdő, a bokrok és a fák a meredek part aljáig bocsátották előrenyuló ágaikat; el kellett hagynom a partot, egyetlen reményemet. Haboztam, de mikor a hátam mögött megszólalt a hiéna, hamar elhatároztam magam: nekimentem a sűrüségnek. Harapni lehetett itt a sötétséget; csak a folyam felől derengett elém némi világosság a fák között. Zúgott körülöttem az egész természet, kinyujtott kézzel haladtam előre, hogy belé ne ütközzem az ezernyi akadályba. Néha megálltam hallgatódzni, azután megint haladtam tapogatódzva.
    Egyszerre csak erős ordítás hangzott előttem és nagy mozgás keletkezett az erdőben. Önkénytelenül egy fatörzshöz támaszkodtam. Mégis mintha a dulakodás eltávozott és csökkent volna; nyilván néhány ártalmatlan állat volt, amely fölriadt és menekült. De csakhamar észrevettem, hogy az oroszlán nem távozott; megint utamban volt, néha-néha hallottam ordítását. Mégis előrehaladtam, míg megint a Nilus partjához nem értem.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980750
Webáruház készítés