Új jelszó kérése
DigiBook e-Book olvasó szállítás

2017. évi szállítási információk:

Ha a FoxPost csomagautomatáit választja, e-könyv olvasóját INGYEN szállítjuk!

FoxPost csomagautomaták 50 helyen

A GLS 20.000.- Ft feletti megrendelését 890.- Ft-ért szállítja házhoz vagy csomagpontra,

idén a Pick-Pack Pontra történő kiszállítást nem javasoljuk. 

KOBO Aura ONE - világújdonság!

A KOBO Aura ONE        a világ első változó színű háttérvilágítással szerelt, 330 DPI felbontással, 20 cm-es képátlójú MEGÉRKEZETT!

KOBO Aura ONE színes háttérvilágítással

Termékajánló
Kiemelt Partnereink

Icarus readers

Icarus brandlogo

Energy Sistem

 Energy Sistem brandlogo

Támogatóink

Büszkén tudatjuk minden kedves érdeklődőnkkel és vásárlónkkal, hogy e-könyveink kiadását immár a Nemzeti Kulturális Alap is támogatja!

NKA logó

Termék részletek


Ilf és Petrov: Tizenkét szék_EPUB

Ilf és Petrov: Tizenkét szék_EPUB
640 Ft

A Tizenkét szék kalandregény, melyben egy bútorgarnitúra egyik darabjába rejtett drágakövek után folyik a hajsza, amit két üzlettárs, Vorobjanov, a „nemesi marsall” és Osztap Bender, a minden hájjal megkent, nagystílű szélhámos folytat. A székek egy árverésen szanaszét szóródnak a Szovjetunió területén, és a székek keresése szolgál ürügyül a szovjet valóság karikatúraszerű bemutatásásra: bürokraták, kisvárosi összeesküvők, férjfogó özvegy, parazita értelmiségi, hivatlanokok, kispolgárok, társbérletek és egy eldugott kisváros egész sakkozó kollektívája. A szerzők kifogyhatatlan leleménnyel teremtenek harsány nevetésre ingerlő helyzeteket, melyek a korszak szatírájával emelik a regényt. Mindezt a húszas évek Szovjetuniójának odesszai tolvajnyelvén elbeszélve, melybe gyakran keveredik irodalmi pátosz. Ilf és Petrov olyan erővel leplezi le és gúnyolja ki a kor visszásságait, hogy epizódfiguráik többsége nemsokára fogalommá vált (Emberevő Ellocska, a Nagy Kombinátor, Kard és Sas Szövetsége). Nyelvi leleményeik szintén szállóigévé lettek. A szerzőkről: A világirodalomban egy névvé összeforrt, álnéven író szerzőpáros, Ilf-Petrov egy szatirkus művel, a Tizenkét székkel (1928) vált ismertté. A művet eredetileg trilógiának tervezték, de a második kötet, az Aranyborjú megjelenése után már nem folytatták. Illja Ilf és Jevgenyij Petrov odesszai születésűek, de Moszkvában ismerkedtek meg, ahol munkatársak voltak a Gudok c. lapnál (ott dolgozott többek közt Bulgakov és Olesa is). Szatirikus látásmódjuk és gyűlöletük a NEP-korszak visszás jelenségei iránt csakhamar barátokká tette őket. A regényt a szovjet rendszer paródiájaként olvasta a kelet-európai közönség, mi magyarok már 1934-től; ekkor jelent meg ugyanis először Gellért Hugó kitűnő fordításásban. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    “Az élet tükre” ábécé

    A rákövetkező napon a két üzlettárs belátta, hogy a házmesterfülkében nem lakhat tovább. Tyihon, aki teljesen megkótyagosodott attól, hogy gazdája először fekete, majd zöld bajusszal, végül bajusztalanul mutatkozott előtte, állandóan dörmögött. Aludni sem volt min. A házmesterlakásban rothadó trágya szaga terjengett, melyet Tyihon új nemezcsizmája bocsátott ki magából. A régi nemezcsizma a sarokban hevert, és szintén nem ózont lehelt a levegőbe.
    - Az emlékeknek szentelt estét bezártnak nyilvánítom - mondta Osztap. - Szállodába kell költöznünk.
    Ippolit Matvejevics megremegett.
    - Lehetetlen.
    - Miért?
    - Mert bejelentőlapot kell kiállítani.
    - Hát a személyi igazolványa nincs rendben?
    - Nem az a baj; a személyi igazolványom rendben van, de a városban jól ismerik a nevemet. Megindulnak a pletykák.
    A koncessziósok töprengve hallgattak.
    - A Michelsohn név tetszik magának? - kérdezte váratlanul a kitűnő Osztap.
    - Melyik Michelsohnról beszél? A szenátorról?
    - Nem. Az állami kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetének tagjáról.
    - Nem értem.
    - Ezt a technikai gyakorlat hiánya okozza. Ne legyen már olyan együgyű, mint egy katicabogár.
    Bender egy szakszervezeti könyvecskét vett ki zöld kabátjából, és átadta Ippolit Matvejevicsnek.
    - Konrad Karlovics Michelsohn, negyvennyolc éves, pártonkívüli, szakszervezeti tag 1921 óta, a legnagyobb mértékben feddhetetlen erkölcsű egyén, jó ismerősöm, ha jól tudom, gyermekbarát... De ha nem akarja, nem kell a gyermekekkel barátkoznia, a rendőrség ezt nem követeli meg.
    Ippolit Matvejevics elpirult.
    - De vajon szabad-e...
    - Ez a cselekedet, jóllehet a büntető törvénykönyvbe ütközik, ártatlan gyerekjáték a mi koncessziós ügyünkhöz képest.
    Vorobjanyinov mégis zavarban volt.
    - Ön idealista, Konrad Karlovics - folytatta Bender. - Mondhatnám, még szerencséje is volt, mert az is megtörténhetett volna, hogy véletlenül Papa-Chrisztozopulóvá vagy Zlovunovvá kell átvedlenie.
    E szavakat gyors beleegyezés követte, és a koncessziósok, búcsút sem véve Tyihontól, elhagyták a házmesterlakást. A Sorbonne fogadóban kötöttek ki. Osztap a szálloda egész gyér számú személyzetét megbolondította. Először a hétrubeles szobákat szemlélte meg, de bútorzatuk nem elégítette ki. Az ötrubeles szobák berendezése jobban megnyerte tetszését, de a szőnyegek kopottak voltak, és a szag felháborító. A háromrubeles szobákban rendben talált mindent, kivéve a festményeket.
    - Nem tudok tájképekkel lakni egy szobában - mondta. Kénytelenek voltak egy egy rubel nyolcvan kopejkás szobába költözni. Itt nem voltak tájképek, nem voltak szőnyegek; ezzel szemben a bútorzat szigorú mértékletességről tanúskodott: két ágyból és egy éjjeliszekrényből állt.
    - Kőkorszakbeli stílus - jegyezte meg Osztap helyeslően. - Nincsenek netán történelem előtti állatok a matracokban?
    - Az a szezontól függ - felelte a ravasz szobapincér. - Ha például valamilyen kormányzósági kongresszus van, akkor nincsenek, mert ilyenkor sok a vendég, és előzőleg nagytakarítást végzünk. Máskor azonban megesik, hogy a szomszédos Livagyija szállodából átlátogat egynéhány.
    A koncessziósok ugyanezen a napon fent jártak a városgazdálkodási hivatalban, ahol valamennyi szükséges felvilágosítást megkaptak. Megtudták, hogy a lakáshivatalt 1921-ben átszervezték, és hatalmas levéltárát egyesítették a városgazdálkodási hivatal archívumával.
    Az ügyet a nagy kombinátor vette kezébe. Estére a két társ már ismerte a levéltáros, Varfolomej Korobejnyikov, azelőtt a polgármesteri hivatal tisztviselője, most irodai dolgozó lakcímét.
    Osztap beöltözött a teveszőr mellénybe, kabátját kiporolta az ágy támláján, egy rubel húsz kopejkát kicsikart Ippolit Matvejevicstől reprezentációs költségekre, és látogatóba indult a levéltároshoz. Ippolit Matvejevics a Sorbonne-ban maradt, és izgatottan járkált fel-alá a két ágy közötti résben.
    Ezen a zöld és hideg estén dől el az egész vállalkozás sorsa. Ha sikerül megszerezni azoknak a kiutaló céduláknak a másolatát, amelyek alapján a Vorobjanyinov-villából rekvirált bútort szétosztották, akkor az ügyet félig elintézettnek lehet tekinteni. Természetesen felmerülhetnek még előre nem látható nehézségek is, de a fonál kézben van.
    - Csak meglennének a kiutaló cédulák - suttogta Ippolit Matvejevics, az ágyra vetve magát -, csak meglennének a kiutaló cédulák! - Az elnyűtt matrac rugói úgy csípték, akár a bolhák, de meg sem érezte. Még nem látta világosan, hogy mi is következik a kiutaló cédulák megszerzése után, de arról szilárdan meg volt győződve, hogy minden úgy megy majd, mintha zsírral kennék. “A zsír nem rontja el a kását” - járt szüntelenül a fejében.
    Közben már főtt a kása. Ippolit Matvejevics rózsaszínű ábrándokat szőve hánykolódott az ágyon. A rugók nyögtek alatta.
    Osztapnak végig kellett mennie az egész városon. Korobejnyikov a Gusziscsén lakott, Sztargorod kültelkén.
    Errefelé főképp vasutasok laktak. A házak fölött, vékony betonkerítéssel elzárt töltésen, néha egy szuszogó mozdony farolt. A háztetőket egy pillanatra megvilágította a kazán imbolygó tüze. Néha üres teherkocsik gördültek végig, néha petárdák robbantak fel. A vityillók és ideiglenes barakkok közt a még nedves társasházak hosszú téglatömbjei húzódtak.
    Osztap elhaladt egy világító sziget, a vasutasklub mellett, még egyszer elolvasta a papírdarabra feljegyzett címet, és megállt a levéltáros házikója előtt. Megforgatta a csengőt, amelyen domború betűkkel ez a felírás állt: “Tessék megforgatni.”
    Hosszas “Ki az és kit keres?” kérdezősködés után az ajtó kinyílt, és Bender egy szekrényekkel zsúfolt, sötét előszobában találta magát. A sötétségben valaki sípolva lélegzett, de nem szólította meg.
    - Hol találhatom Korobejnyikov polgártársat? - kérdezte Bender.
    A lélegző valaki kézen fogta Osztapot, és bevezette az ebédlőbe, melyet függő petróleumlámpa világított meg. Osztap egy rendkívül hajlékony hátú kis aggastyánt látott maga előtt; nem lehetett kétséges, hogy Korobejnyikov polgártárs. Osztap, anélkül, hogy a felszólítást megvárta volna, leült.
    Az aggastyán bátran szembenézett a tolakodóval, és hallgatott.
    Osztap kezdte el szívélyes hangon a beszélgetést:
    - Fontos ügyben jöttem önhöz. Ön a városgazdálkodási hivatal levéltárában dolgozik?
    Az aggastyán háta mozgásnak indult, és igenlően kiegyenesedett.
    - Azelőtt pedig a lakáshivatalban működött?
    - Mindenütt működtem - mondta az aggastyán derűsen.
    - Még a polgármesteri hivatalban is?
    E szavaknál Osztap bűbájosan elmosolyodott. Az aggastyán háta sokáig tekergőzött, s végül oly helyzetben állapodott meg, amely arról tanúskodott, hogy a polgármesteri szolgálat régi história, és hogy mindenre visszaemlékezni határozottan lehetetlenség.
    - Szabad aziránt érdeklődnöm, hogy minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte a házigazda, kíváncsian nézve a vendégre.
    - Szabad - felelte az utóbbi. - Én Vorobjanyinov fia vagyok.
    - Melyik Vorobjanyinové? A marsallé?
    - Igen.
    - Mi van vele? Él még?
    - Meghalt, Korobejnyikov polgártárs.
    - Lesújtó hír - mondta az aggastyán, különösebb szomorúság nélkül. - De ha jól emlékszem, Vorobjanyinovnak nem voltak gyermekei.
    - Nem voltak - hagyta helyben szeretetre méltóan Osztap.
    - Hát akkor?...
    - Morganatikus házasságából származom.
    - Csak nem Jelena Sztanyiszlavovna fia?
    - De igen.
    - Hát neki hogy szolgál az egészsége?
    - Mama már régóta a sírban nyugszik.
    - Úgy, úgy; milyen csapás!
    És az aggastyán még sokáig nézett a részvét könnyeivel Osztapra, jóllehet éppen aznap látta Jelena Sztanyiszlavovnát a vásártéren, a mészárosbódék között.
    - Mindenki meghal - szögezte le. - Mindamellett legyen szabad újra megkérdeznem, milyen ügyben fáradt hozzám, mélyen tisztelt... lám, a nevét sem tudom...
    - Voldemar - vágta rá Osztap.
    - Vlagyimir Ippolitovics? Nagyon jó. Hm... Hallgatom, Vlagyimir Ippolitovics.
    Az aggastyán leült a mintás viaszosvászonnal leterített asztalhoz, és egyenesen szeme közé nézett Osztapnak.
    Osztap válogatott szavakkal fejezte ki szülei elhalálozása fölött érzett fájdalmát. Nagyon sajnálja, hogy ilyen későn rontott be a mélyen tisztelt levéltáros lakásába, és zavarja látogatásával, de reméli, hogy a mélyen tisztelt levéltáros megbocsát, mihelyt megtudja, minő ok késztette erre a lépésre.
    - Szeretnék legalább egyetlen darabot is megtalálni édesapám bútoraiból - fejezte be kimondhatatlan fiúi szeretettel. - Hogy emlékem legyen tőle. Nem tudja véletlenül, kinek utalták ki a bútorokat apám házából?
    - Bonyolult ügy - felelte az aggastyán rövid szünet után -, és csak tehetős ember járhat a végére. Ha nem veszi tolakodásnak a kérdést, ön mivel foglalkozik?
    - A magam ura vagyok. Kisipari szövetkezet keretében működő húsüzemmel és hűtőházzal rendelkezem Szamarában.
    Az aggastyán kétkedve nézte a fiatal Vorobjanyinov zöld öltözékét, de ellenvetést nem tett.
    “Ügyes fickó” - gondolta.
    Osztap viszont, aki közben befejezte Korobejnyikovon végzett megfigyeléseit, megállapította, hogy “az öreg jellegzetes csirkefogótípus”.
    - Nos hát? - kérdezte Osztap.
    - Nehéz dolog, de lehet valamit csinálni... - felelte a levéltáros.
    - Áldozatot követel? - segített a hűtőházzal felszerelt húsüzem tulajdonosa.
    - Nem nagy összegről van szó...
    - Közelebb a testhez, mint Maupassant mondja. A felvilágosításokért megfizetek.
    - Mondjuk, leguberál hetven rubelt.
    - Kicsit borsos ár. Talán drága idén a zab?
    Az aggastyán vihogott. Gerince mozgásnak indult.
    - Tréfálni méltóztatik.
    - Jó, rendben van, apus. Nálam a pénz, magánál a cédula. Mikor jöjjek el?
    - A pénz önnél van?
    Osztap szolgálatkészen a zsebére ütött.
    - Akkor tüstént el is intézhetjük - mondta Korobejnyikov ünnepélyesen.
    Gyertyát gyújtott, és a szomszédos szobába vezette Osztapot. Az ágyon kívül, amelyen nyilván a házigazda aludt, egy üzleti könyvektől roskadó íróasztal állt a helyiségben és egy hosszú iratszekrény, nyitott polcokkal. A polcok bordáira nyomtatott betűk voltak ragasztva: A, B, C és így tovább, egészen Z-ig. A polcokon vadonatúj spárgával átkötött kiutaló cédulák kötege feküdt.
    - Ejha! - kiáltotta Osztap lelkesülten. - Teljes házi levéltár!
    - Úgy van, teljes - felelte a levéltáros szerényen. - Tudja, minden eshetőségre számítva... A városgazdálkodási hivatalnak nincs rá szüksége, én viszont hasznát vehetem vénségemre... Hiszen úgy élünk, mint egy tűzhányón... Minden lehetséges... Akkor aztán fejvesztetten keresni fogják az emberek a bútorukat; de hol vannak a bútorok? Ugyan, hol vannak! Itt vannak! A szekrényben. És ki őrizte meg őket? Korobejnyikov! Az urak hálásak lesznek az aggastyánnak, és támogatni fogják vénségére... Sokra amúgy sincs szükségem: ha egy tízest adnak egy utalványért, azt is szépen megköszönöm... Enélkül próbálnák csak meg; könnyebb a szél nyomát megtalálni a mezőn. Nem! Nélkülem ugyan nem találják meg.
    Osztap elragadtatással nézett az aggastyánra.
    - Csodás egy hivatal! - mondta. - Tökéletes gépesítés. Ön valóban a munka hőse.
    E szavak annyira hízelegtek a levéltárosnak, hogy kedvenc foglalkozása részleteibe is be akarta avatni vendégét. Felcsapta a vaskos nyilvántartási és elosztó könyvet.
    - Minden itt van - mondta -, egész Sztargorod! Minden bútor! Kitől mikor vették el, kinek utalták ki. Ez itt meg az ábécé, az élet tükre! Kinek a bútora érdekli? Angelov, első céhbeli kereskedőé? Mé-éltóztassék. Nézze meg az A betűt. A... ak... am... An... Angelov... Szám? Íme, 82.742. Gyerünk most a nyilvántartással. 142. oldal. Hol van Angelov? Rekviráltatott Angelovtól 1918. december 18-án: 97.012. számú Becker-zongora, hozzá való puha zongoraszék, két íróasztal, négy ruhaszekrény (kettő cseresznyefából), egy fehérneműszekrény és így tovább. És kinek utaltatott ki? Nézzük meg az elosztót. Ugyanazon 82.742. szám... Kiutaltatott... Fehérneműszekrény a városparancsnokságnak, három ruhaszekrény a Pacsirta gyermekinternátusba... És a negyedik ruhaszekrény a kormányzósági ellátó bizottság titkárának személyes rendelkezésére. Hát a zongora hová vándorolt? A zongora elvándorolt a népjóléti bizottság 2-es számú szociális otthonába. És még most is ott van...
    “Ha jól emlékszem, nem láttam ott zongorát” - jutott Osztap eszébe, és Alka szemérmes ábrázatára gondolt.
    - Vagy vegyük példának okáért a városháza segédhivatali főnökét, Murint... Az M betűnél kell keresnünk. Mindenki itt van. Az egész város. Vannak itt zongorák, heverők, tükrös szekrények, karosszékek, díványok, puffok, csillárok... Sőt még étkészletek is...
    - Istenuccse - mondta Osztap -, önnek ércnél maradandóbb emléket kell állítani. De térjünk a dologra. Vegyük például a V betűt.
    - Vegyük a V betűt - állt rá szívesen Korobejnyikov. - Azonnal. Vm... Vn... Vorickij... 48.238. szám: Vorobjanyinov, Ippolit Matvejevics, az ön édesatyja, az örök világosság fényeskedjék neki, nemes lelkű férfiú volt... 5480.009. számú Becker-zongora, sèvres-i gyári jelű kínai vázák: négy darab, különböző méretű aubusson-szőnyegek: nyolc darab, khorasszán-szőnyegek: egy darab. Egy darab Pásztorlány gobelin, egy darab Pásztorfiú gobelin, egy ezüsttálcát tartó kitömött medve, hálószoba-garnitúra, tizenkét darabból; szalongarnitúra diófából, Gamós-gyártmány, tizennégy darabból...
    - Kinek adták ki? - vágott közbe Osztap türelmetlenül.
    - Tüstént meglátjuk. A tálcát tartó kitömött medvét a második kerületi rendőrkapitányságnak, a Pásztorfiú gobelint a Műértékek Alapjának. A Pásztorlány gobelint a Vöröskatona Klubnak. Az aubussoni, tekini és khorasszán szőnyegeket a Külkereskedelmi Népbiztosságnak. A hálógarnitúrát a Vadászok Szövetségének, az ebédlőgarnitúrát a Teaforgalmi Központ sztargorodi fiókjának. A diófa ebédlőgarnitúra felosztva... A kerek asztalt és egy széket a népjóléti bizottság 2-es számú otthonának, a hajlított támlájú díványt a lakáshivatalnak (“Még ma is az előszobában áll, az egész huzatot összezsírozták a bitangok”), és még egy széket Gricacujev elvtársnak, mint az imperialista háború rokkantjának igénylése és Burkin elvtársnak, a lakáshivatal főnökének kiutalása alapján. Tíz széket a Moszkvai Bútoripari Múzeumnak, az Oktatásügyi Népbiztosság körlevele értelmében. A márkás kínai vázákat...
    - Gratulálok! - ujjongott Osztap. - Ez kongeniális! De most jó lenne az utalványokat is megnézni.
    - Mindjárt elővesszük azokat is. 48.238. szám, V betű. - A levéltáros a szekrényhez lépett, és lábujjhegyre ágaskodva leszedte a szükséges köteget.
    - Parancsoljon. Édesapja egész bútora itt van. Szükséges valamennyi utalvány?
    - Dehogy... Gyermekkori emlék... Szalongarnitúra... Szinte látom magam, ahogy játszom a szalonban a khorasszán-szőnyegen, és nézem a Pásztorlány gobelint... Szép idők voltak, arany gyermekkor!... Elég lesz, apus, mondjuk a szalongarnitúra.
    A levéltáros kedvtelve kibogozta a zöld szelvényköteget, és keresni kezdte a kívánt utalványokat. Kihúzott öt darabot. Egy utalványt tíz székre, kettőt egy-egy székre, egyet a kerek asztalra, és egyet a Pásztorlány gobelinre.
    - Kegyeskedjék átnézni. Minden rendben van. Mi kinél található, pontosan feltüntetve. A szelvényen szerepel valamennyi cím és az átvevő saját kezű aláírása. Adandó alkalommal tehát senki sem tagadhatja le. Nem akarja talán Popova tábornokné garnitúráját? Nagyon szép. Szintén Gambs-munka.
    Osztap, akit kizárólag a szülei iránti szeretet vezérelt, megragadta az utalványokat, és bedugta őket oldalzsebe legmélyebb fenekére, a tábornokné garnitúráját azonban visszautasította.
    - Megírhatom a nyugtát? - érdeklődött a levéltáros, kiegyenesítve a derekát.
    - Hogyne - felelte Bender szívélyesen -, csak írja meg, harcosa az eszmének.
    - Akkor hát megírom.
    - Csak rajta!
    Átmentek az első szobába. Korobejnyikov kalligrafikus betűkkel megírta a nyugtát, és mosolyogva átnyújtotta vendégének. A főkoncessziós végtelen udvariassággal, jobb keze két ujjával vette át a papírlapot, és besüllyesztette ugyanabba a zsebébe, ahová már előbb az értékes utalványok kerültek.
    - Nos, viszontlátásra - mondta hunyorgatva -, már amúgy is sokáig zavartam. Nem merem tovább terhelni jelenlétemmel. A kezét, irodafőnök úr.
    A megdöbbent levéltáros ernyedten szorította meg a feléje nyújtott kezet.
    - Viszontlátásra - ismételte Osztap. Az ajtó felé indult.
    Korobejnyikov tanácstalanul állt. Még az asztalt is megnézte, vajon nem hagyta-e ott a vendég a pénzt; de az asztalon sem volt.
    - És a pénz? - kérdezte meg halkan.
    - Miféle pénz? - kérdezte vissza Osztap, az ajtót kinyitva. - Ha jól hallottam, valami pénzt emlegetett.
    - Hát persze! A bútorért! Az utalványokért!
    - Istenemre, megboldogult édesapám emlékére esküszöm, hogy szíves örömest, de nincs; elfelejtettem kivenni a bankból... - fuvolázta Osztap.
    Az aggastyán reszketni kezdett. Kinyújtotta vézna kezét, hogy visszatartsa éjjeli látogatóját.
    - Lassan a testtel, ostoba! - rivallt rá Osztap fenyegető hangon. - Hallja! Holnap! Szóval holnap. Viszontlátásra. Várom a levelét!
    Az ajtó becsapódott. Korobejnyikov felrántotta, és kiszaladt az utcára, de Osztap már eltűnt. Gyorsan szedte a lábát a híd mellett.
    A viadukton átrobogó mozdony megvilágította fényeivel, és beborította füstjével.
    - A jég megtört! - kiáltotta a gépésznek. - A jég megtört, tekintetes esküdtszék!
    A gépész nem értette a kiáltást, legyintett, a gép kerekei egyre erősebben rángatták a forgattyúkat, és a mozdony elszáguldott.
    Korobejnyikov egy-két percig még állva maradt a jeges szélben, majd mosdatlan káromkodások közepette visszament házikójába. Elviselhetetlen keserűség fogta el. Megállt a szoba közepén, és dühében rugdalni kezdte az asztalt. A sárcipő alakú, vörös hamutálca fel-felugrott, és a pohár összecsörrent a vizeskancsóval.
    Varfolomej Korobejnyikovot még sohasem szedték rá ilyen aljasul. Ő mindenkit be tudott csapni, de itt őt vezették orránál fogva, olyan zseniális egyszerűséggel, hogy még sokáig állt, az ebédlőasztal tömzsi lábait rugdalva.
    Korobejnyikovot a környéken Varfolomejicsnek nevezték. Csak végszükség esetén fordultak hozzá. Varfolomejics zálogot vett, és emberirtó kamatokat szedett. Már néhány év óta foglalkozott ilyen ügyletekkel, és még egyszer sem égette meg az ujját. Most pedig a legjobb kereskedelmi vállalkozásában járt pórul, amelytől nagy hasznot és gondtalan aggkort remélt.
    - Tréfa?! - kiáltott fel, visszagondolva az elveszett utalványokra. - Ezentúl a pénzt előre! De hogy is lehettem ennyire hülye? Saját kezűleg adtam oda neki a diófa szalongarnitúrát!... Maga a Pásztorlány gobelin felbecsülhetetlen értékű! Kézi munka!...
    A “Tessék megforgatni” csengőt már régóta forgatta egy bizonytalan kéz, s mielőtt még Varfolomejicsnek eszébe juthatott volna, hogy a házajtó nyitva maradt, az előszobából megtaszított bútorok recsegése hangzott, s a szekrények útvesztőjében eltévedve, valaki megkérdezte:
    - Hol van itt a bejárat?
    Varfolomejics kiment az előszobába, megfogott egy szövettapintású felöltőt, és Fjodor atyát vezette be az ebédlőbe.
    - Bocsánatért esedezem - szólalt meg Fjodor atya.
    Tíz percig tartó kölcsönös sejtetések és ravaszkodások után kiderült, hogy Korobejnyikov polgártársnak valóban vannak a Vorobjanyinov-bútorra vonatkozó értesülései, Fjodor atya pedig hajlandó megfizetni ezekért az értesülésekért. A levéltáros legnagyobb örömére az is kitűnt, hogy a látogató édestestvére a volt marsallnak, és egyetlen vágya valami emléket megőrizni tőle; e célból a diófa szalongarnitúrát szeretné megszerezni. Ehhez a szalongarnitúrához kapcsolódtak Vorobjanyinov fivérének legszebb ifjúkori élményei.
    Varfolomejics száz rubelt kért. A látogató lényegesen olcsóbbra értékelte fivére emlékét: harminc rubelre. Ötvenben egyeztek meg.
    - A pénzt előre fogom kérni - jelentette ki a levéltáros. - Ez nálam szabály.
    - Nem baj, hogy arany tízesekkel fizetek? - sietett a válasszal Fjodor atya, felszakítva kabátja bélését.
    - A jelenlegi árfolyam szerint számítom át. Kilenc és féllel. Ez a mai kurzus.
    Vosztrikov öt sárga érmét rázott ki a kolbászkából, hozzászórt még két és fél rubelt ezüstben, és az egész halmot a levéltáros elé tolta. Varfolomejics kétszer is átszámolta, majd tenyerébe söpörte a pénzt, néhány pillanatnyi türelmet kért a vendégtől, és kiment az utalványokért. Nem sokáig gondolkodott titkos irodájában: felütötte az ábécét - az élet tükrét - a P betűnél, egykettőre megtalálta a keresett számot, és levette a polcról Popova tábornokné kötegét. A köteget felbontva, kiválasztott belőle egy utalványt, amely a Vinogradnaja utca 34. alatt lakó Brunsz elvtársnak adatott ki, és tizenkét Cambs-gyártmányú diófa székről szólt. Elcsodálkozva szimatán és ügyességén, a levéltáros elmosolyodott, és az utalványt átvitte a vevőnek.
    - Valamennyi egyetlen helyen? - kiáltott fel lelkesülten Fjodor atya.
    - Valamennyi. Mind ott van. Remek garnitúra. El fog ámulni. Különben minek magyarázgatok önnek? Ön tudja a legjobban!
    Fjodor atya perceken keresztül elragadtatással rázta a levéltáros kezét, s üggyel-bajjal átvergődve az előszobaszekrények között, eltűnt az éjszaka sötétjében.
    Varfolomejics még sokáig kuncogott a lóvá tett vevőn. Sorba rakta az aranyakat az asztalon, és csak ült, ült, álmosan pislogva az öt csillogó kis korongra.
    “Mi ütött beléjük, hogy valamennyinek a Vorobjanyinov-bútorra fájdult meg a foga? - gondolta. - Megkergültek.”
    Levetkőzött, figyelmetlenül elhadarta imádságát, lefeküdt a keskeny, szűzies ágyba, és fejét törve elaludt.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398015F
Webáruház készítés