Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca_EPUB

Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Ezer sértését tűrtem, ahogy tudtam, Fortunatónak, de mikor végre inzultusig merészkedett, bosszút fogadtam. Mindazonáltal ti, kik oly jól ismeritek lelkem természetét, nem fogjátok feltételezni, hogy egyetlen fenyegetést kiszalasztottam volna ajkamon! Előbb-utóbb meg leszek bosszulva; ez véglegesen eldöntött dolog volt - de maga a határozottság, amivel el voltam tökélve, kizárta a kockáztatás gondolatát. Büntetnem kell - nem csak -, de büntetlenül kell büntetnem! A bántalom nincsen megtorolva, ha megtorlás éri utol a megtorlót. És éppen úgy nincsen megtorolva, ha a bosszuló elmulasztja, hogy bosszulóként éreztesse magát azzal, aki megbántotta.
    Meg kell értenetek, hogy sem szóval, sem tettel nem adtam okot Fortunatónak, jószándékom felől kételkedni. Aztán is, mint szokásom volt, arcába mosolyogtam, és nem vette észre, hogy most feláldozásának gondolatára mosolygok.
    Volt egy gyenge pontja ennek a Fortunatónak - bár más tekintetben olyan ember volt ő, akit tisztelni, sőt félni kellett. Nagyra volt borokban való műértésével. Kevés olaszban van meg az igazi virtuoso-szellem. Entuziazmusukat többnyire idő és alkalom szerint öltik fel, hogy becsapják az angol és osztrák milliomosokat. Festésben és a drágakövek tudományában Fortunato, mint honfitársai, csupán szédelgő volt: de a régi borok dolgában őszinte. Ebben a tekintetben én sem különböztem lényegesen tőle - magam is jól ismertem az itáliai bortermelést, s bőségesen vásároltam, amikor tehettem.
    Alkonyat felé volt, a farsangi évad legbolondabb tombolásának egy estélyén, mikor barátommal találkoztam. Túlzott melegséggel szólított meg, mert sokat ivott. Bohócjelmezben volt. Testhezálló, tarka sávos ruhát vett fel, fején ott ült a hegyes csörgősapka. Annyira örültem, hogy láthatom, azt hittem, örökké fogom a kezét szorongatni.
    Így szóltam hozzá:
    - Drága Fortunatóm, jó, hogy találkozunk. Milyen különösen jó színben vagy ma! Én azonban kaptam egy hordó állítólagos amontilladót, s kételyeim vannak.
    - Hogyan? - szólt ő. - Amontilladót? Egy hordóval? Lehetetlen! És farsang közepén!
    - Kételyeim vannak - feleltem -, s elég bolond voltam kifizetni a teljes amontilladoárat, mielőtt téged megkérdeztelek volna a dologról. Nem találtalak sehol, s féltem, hogy elszalasztom az üzletet.
    - Amontillado!
    - Kételyeim vannak.
    - Amontillado!
    - És meg kell magamat nyugtatnom.
    - Amontillado!
    - Minthogy te el vagy foglalva, már útban is vagyok Luchresihez. Ha valakiben van kritikus ösztön: ő az. Ő megmondja nekem.
    - Luchresi nem tudja megkülönböztetni az amontilladót a sherrytől.
    - S mégis némely bolondok azt mondják, hogy az ő ízlése vetélkedik a tieddel.
    - Gyere, menjünk.
    - Hova?
    - A pincédbe.
    - Nem, barátom; nem akarok visszaélni jóságoddal. Látom, hogy valami találkád van. Luchresi...
    - Nincs találkám; gyere.
    - Nem, barátom. Nem a találka, hanem a súlyos nátha, amivel, látom, hogy meg vagy verve. A pince elszenvedhetetlenül nyirkos. Rétegekben rakja a salétrom.
    - No, csak menjünk azért. A nátha, az semmi. Amontillado! Tégedet becsaptak. És ami Luchresit illeti, ő el nem választja a sherryt az amontilladótól.
    Így szólva, Fortunato hatalmába kerítette karomat; s felcsapva egy fekete selyemálarcot s szorosan testem köré vonva egy roquelaure-t, hagytam, hadd vonszoljon palazzóm felé.
    A cselédség nem volt otthon; megszökdöstek mulatni a víg nap tiszteletére. Azt mondtam nekik, hogy nem jövök vissza reggelig, s kifejezett parancsot adtam, hogy ne mozduljanak el hazulról. Ez a parancs, jól tudtam, elég lesz, hogy biztosan eltűnjenek azonnal, mihelyt hátat fordítok, egytől egyig.
    Kiemeltem két fáklyát tartójából, s az egyiket Fortunatónak adva, végigbókoltam őt több sor szobán, a bolthajtásig, mely a pincékbe vezetett. Leszálltam egy hosszú és kanyargós lépcsőn, figyelmeztetve őt, hogy óvatosan jöjjön utánam. Végre az ereszkedő aljához értünk, s ott álltunk együtt, a Montresorok katakombáinak nyirkos talaján.
    Barátom járása ingatag volt, és sapkájának csörgői csilingeltek minden lépésnél.
    - A hordó? - mondta.
    - Még messzebb van - feleltem -, de figyeld meg a fehér hálózatot, ami ezekről a barlangfalakról levillog.
    Felém fordult, és szemeimbe nézett két hályogos gömbbel, melyekből a mámor nyálkája szivárgott.
    - Salétrom? - kérdezte, végtére.
    - Salétrom - feleltem. - Mióta van már rajtad ez a köhögés?
    - Uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff! - uff! uff! uff!
    Szegény barátomnak lehetetlen volt válaszolni néhány percen át.
    - Semmi az egész - mondta végre.
    - Gyere - mondtam határozott hangon -, visszamegyünk; az egészség drága. Gazdag vagy, tisztelnek, bámulnak, szeretnek; boldog vagy, mint én voltam valamikor. Olyan ember vagy, akinek hiányát megéreznék. Én - én nem számítok. Visszamegyünk; beteg leszel, és én nem lehetek felelős. Azonkívül, itt van Luchresi...
    - Elég - mondta -, a köhögés semmi; az nem öl meg. Nem halok bele egy kis köhögésbe.
    - Igaz, igaz - feleltem -, és igazán nem volt szándékomban, hogy szükség nélkül meg-ijesszelek, de élned kell minden illő óvatossággal. Egy korty ebből a medocból jó védelmünk lesz a nyirkosság ellen.
    Kihúztam egy palackot földön heverő társainak hosszú sorából, s leütöttem a nyakát.
    - Igyál - mondtam, feléje kínálván a bort.
    Kancsal vigyorral emelte ajkához. Szünetet tartott, és familiárisan bólintott felém, mialatt csörgői megcsörrentek.
    - Ürítem boromat - mondotta - erre az eltemetett sokaságra, amely itt pihen körülöttünk.
    - S én a te hosszú életedre.
    Megint karon ragadott, s továbbmentünk.
    - Ez a pince - mondta - nagy kiterjedésű.
    - A Mentresorok - feleltem - nagy és kiterjedt család volt.
    - Nem emlékszem a címeretekre.
    - Nagy, arany emberláb azúr mezőben; a láb egy csúszó kígyót tapos, melynek fogai sarkába mélyednek.
    - És a mottó?
    - Nemo me impune lacessit.
    - Kitűnő! - mondta rá.
    A bor csillogott szemeiben, s a csörgők csörögtek. Az én fantáziám is fölhevült a medoctól. Halmozott csontok hosszú falai közt, melyek akós és hektós hordókkal váltakoztak, katakombáink legbensőbb mélyéig hatoltunk. Megint megálltam, s ezúttal bátorságot vettem karonfogni Fortunatót a könyöke fölött.
    - A salétrom! - mondtam. - Látod, egyre több lesz. Mint a moha, úgy csügg a bolthajtásról. Most a folyó medre alatt vagyunk. A nyirok csöppjei szivárognak a csontok között. Gyere, menjünk vissza, míg nem késő. A te köhögésed.
    - Az semmi - mondta -, gyerünk tovább. De előbb még egy kortyot a medocból.
    Föltörtem, és kezébe nyújtottam egy flaska De Grâve-ot. Egy lélegzetre kiürítette. Szemei vad tűzben lobogtak. Nevetett, s oly gesztussal dobta levegőbe a palackot, melyet nem értettem.
    Meglepetve néztem rá. Ő ismételte a mozdulatot - groteszk volt.
    - Nem érted? - kérdezte.
    - Nem én - válaszoltam.
    - Tehát nem tartozol a testvérek közé.
    - Hogyhogy?
    - Hát nem vagy kőműves.
    - De igen - mondtam -, de igen, de igen.
    - Te? Lehetetlen! Kőműves vagy?
    - Kőműves - feleltem.
    - Jelet mutass - mondta -, jelet mutass.
    - Itt a jel - válaszoltam, előhúzván roquelaure-om redői közül egy vakolókanalat.
    - Tréfálsz - kiáltott, pár lépést hátrálva. - De menjünk az amontilladóhoz.
    - Legyen - szóltam, visszadugva a szerszámot köpenyem alá, s megint karom nyújtva. Teljes súlyával rátámaszkodott. Folytattuk utunkat, keresve az amontilladót. Átmentünk egy sor alacsony ívbolton, s lépcsőn le s tovább, és újra lépcsőn le, egy mély kriptába értünk, melynek poshadt levegőjében fáklyáink inkább csak izzottak, mint lángoltak.
    A kripta legmesszebb végén még egy szűkebb kripta tűnt elibénk. Falai a bolthajtásig fölhalmozott emberi maradványokkal voltak bélelve, mint Párizs nagy katakombáiban. Ily módon volt ékesítve e belső kripta három oldala. A negyedik oldalról a csontokat ledobálták, s azok keresztül-kasul hevertek a földön, egy helyütt meglehetős nagyságú dombot formálva. A csontok széthányásával ekképp csupaszon maradt falban egy még rejtettebb kripta vagy fülke tárult elénk, mélységben mintegy négy láb, széltében három, magasságban hat vagy hét. Ez, úgy látszik, önmagában semmiféle különös célt nem szolgált, csupán intervallumot képezett a katakombák tetőzetének két óriási oszlopa között, s hátul kemény gránitból épült körfalaiknak egyike zárta el.
    Fortunato, fölemelve elködlő fáklyáját, hiába akart a fülke mélyébe pillantani. A gyönge fény nem adott módot rá, hogy a végét belássuk.
    - Menj előre - mondtam -, ebben van az amontillado. Ami pedig Luchresit illeti...
    - Ő hatökör ahhoz - vágott szavamba barátom, amint ingadozva lépett előrébb, míg én közvetlen sarkaiba hágtam. Egy pillanat alatt a fülke végén volt, s észrevevén, hogy a szikla útját szegi, bamba zavarban megállott. Még egy pillanat, s már a gránithoz láncoltam. A gránitból két vaskapocs nyúlt ki, egymástól, vízszintes irányban, mintegy két láb távolságnyira. Ezek egyikéből egy rövid lánc csüggött, másikból egy lakat. Dereka köré vetve a lánc karikáit, csak néhány másodperc műve volt a lakatot lezárni. Sokkal inkább meg volt lepve, hogysem ellenálljon. Lehúzva a kulcsot, visszaléptem a fülkéből.
    - Tapogasd meg - szóltam - kezeddel a falat; meg kell érezned a salétromot. Bizony, nagyon nyirkos. Még egyszer hadd könyörgök, forduljunk vissza. Nem? Akkor határozottan itt kell hogy hagyjalak. De előbb kötelezve érzem magamat megadni neked mindazt az apró figyelmet, ami módomban áll.
    - Az amontillado! - nyögte ki barátom, még mindig nem ocsúdva bámulatából.
    - Igaz - feleltem -, az amontillado.
    Mialatt e szavakat mondtam, az előbb említett csonthalmok között kotorásztam. Félrehányva őket, föltakartam egy csomó építőkövet és vakolatot. Evvel a matériával, és kőműveskanalam segítségével, buzgón kezdtem befalazni a fülke bejáratát.
    Alig raktam le az első sor követ, mikor észrevettem hogy Fortunato részegsége nagymértékben elpárolgott. Az első jele ennek, ami hozzám jutott, egy halk, nyögő kiáltás volt a kőrejtek mélyéből. Ez nem részeg emberre valló kiáltás volt. Aztán hosszú és makacs hallgatás következett. Fölraktam a második sort, és a harmadikat és a negyediket; s akkor dühös láncverdesést hallottam. A hang több percig tartott, s addig én, hogy nagyobb elégtétellel hallgathassam, abbahagytam a munkát, és leültem a csontokra. Mikor végre a zörgés alábbhagyott, megint fölvettem a vakolót, s félbeszakítás nélkül fejeztem be az ötödik, a hatodik és a hetedik sort. A fal ekkor majdnem egy vonalban volt a mellemmel. Újra szüneteltem, s föltartva a fáklyát kőművesmunkám fölött, egy-két gyönge sugarat vetettem a belül rejlő emberi alakra.
    Néhány hangos és éles kiáltás, egymás után, hirtelen szakadva ki a leláncolt figura torkából, szinte mintha erőszakosan visszalökött volna. Egy rövid pillanatig haboztam, remegtem. Kivonva tőrömet, elkezdtem ide-oda böködni vele a fülkében; de egy pillanatnyi gondolkodás megnyugtatott. Kezem a katakomba szilárd épülettömbjére nyugtattam, s ki voltam elégítve. Újra közelebb mentem a falhoz, s felelni kezdtem a kiáltozó üvöltéseire. Visszaechóztam, segítettem neki, hangom túltett az övén terjedelemben és erőben. S amint ezt tettem, a kiáltó elcsöndesedett.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312397
Webáruház készítés