Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Úri muri_EPUB

Móricz Zsigmond: Úri muri_EPUB
540 Ft540

Az Úri muri a milleneum esztendejében játszódik egy poros alföldi kisvárosban, ahol még mindig a dzsentri a korlátlan, zabolázhatatlan úr. Főhőse Szakhmáry Zoltán fiatal földbirtokos, aki 350 hold saját és jó pár száz hold bérelt földön gazdálkodik.

Egy zaklatott, mámorban fogant eseménysor hátterében bontakozik ki Szakhmáry Zoltán emberi tragédiája. ő már másként, modern módon akar gazdálkodni, s nem bíz mindent a jóistenre, szembeszegül az évszázadokkal elmaradt gazdálkodási szokásoknak. Ugyanakkor elszakíthatatlan kötelék fűzi osztályához, igazi dzsentriként akar mintagazdaságot teremteni. Ezt a feloldozhatatlan konfliktust csak fokozza a férfi kettős kudarca. Az első kudarc Rozikával, a szép, izgalmas parasztlány szeretőjével kapcsolatos. ő szereti a lányt, ki tudja, mire lenne képes, de rá kell jönnie, hogy Rozika csak egy paraszthetéra, aki csupán lépcsőfokként használja őt. A második, döntő kudarc házasságában éri: felesége minden újra való törekvését megvétózza. ő ugyanúgy gyűlöli a tanyát, a gazdálkodást, mint Rozikát, a félringyót. A meghasonlott férfi csak egy kiutat talál...

A regény Móricz Zsigmond írásművészetének legjobb kvalitásait hordozza: a társadalmi mondandót, a sűrítést és a feszültség állandó fokozását a kiteljesedésig. A pusztító dzsentri világról maradandó érvényű körképet rajzol. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Zoltán szánalommal nézte. Borzasztó, hogy tönkrement ez a szegény asszony. Most, ahogy megölelte, óh, már milyen régen nem ölelte meg! Most érezte, hogy megfogyott s különösen az arca. Ráncok voltak, gyűrődések az arcán, s ahogy most a sírástól eltorzult, a szája lefelé hajlott vonalakkal, vékony ajkai fényesek voltak és lilák, s szeme eltűnt a sírás görcsében. Kis gyerekek tudnak így sírni, toporzékolva és szégyellve a dühüket, s mégsem bírva uralkodni rajta… és odadobva magukat a megkönnyebbítő zokogásnak…
    Sokáig sírt, összeomolva a nagy díványon. Mikor kissé eszméletére tért, összeszedte magát, s egyenesebbre ült, s egész váratlanul abbahagyta a zokogást. Mintha elvágták volna. Felnyitotta a szemét, s tágasra nyitva a szemeit, körülnézett. Nézett, nézett, mintha álomban volna. Úgy nézett, oly ijedt csodálkozással, s újra kitört belőle a sírás. Itt minden, minden idegen volt. Minden rendben és minden új, s minden olyan mesterember ízléssel rendbeszedve. Kárpitos dolgozott rajta, nem asszonyi kéz és nem asszonyi szerelem s nem ő. Nem ő. Nem az ő lelke és az ő ízlése. Idegen világ.
    - Zoltán! - sikoltott fel, s újra a homlokához kapott. A kalapot feltolta a fején, s oly tragikusan komikus volt, s annyira kétségbeesett és kétségbeejtő.
    Zoltán teljesen megértette, s nem tudott segíteni. Egészen kicsi lett mellette. Most megérezte, hogy minden elárulja őt.
    - Tulajdonképp… mi történt… Meg kell mondania…
    - Nyugodjon meg, Eszter.
    - Jaj, ne beszéljen, ne beszéljen. Jaj, ne szóljon egy szót sem. Hadd haljak meg. Jaj, szegény gyerekeim. A ti apátok…
    Zoltán hallgatott. Szédült s utálta az egész életét.
    A kutya istenit - mondta magában -, most bemenni a másik szobába, s főbe lőni magam.
    S az asszony ott ült s sírt meg elhallgatott, meg újra sírt, s meg újra kettészakadt a zokogása.
    Maga elé görnyedt. Olyan volt, mint a haldoklót sirató, aki szemben áll a könyörtelen végzettel gyermeke, szerelmese, élete ágyánál, és nem lehet, nem lehet segíteni.
    Maga elé görnyedt, s alig hallhatóan, de értelmesen, szárazon azt mondta:
    - Hogy Szakhmáry Zoltán válik a feleségétől, s azt a parasztlányt veszi feleségül, a summáslányt a tanyán.
    Érezni lehetett, hogy valakinek a szavait mondja. Ahogy hallotta, szóról szóra, hangról hangra, ahogy beleégetődött a lelkébe, mint a villámcsapás, ahogy az áldozat szeme lefotografálja a gyilkos arcképét.
    Zoltán nézett, nyelt s akkor.
    - Ki mondta ezt az őrültséget?
    Az asszony úgy elernyedt, halálos bágyadtságában ráfordította a szemét, s nézte az urát, ezt az egészséges, erős, gyönyörű férfit, aki férfiasságának virágjában volt itt, barnán s pirosan s feketén s bronzarccal s kiismerhetetlenül.
    - Őrültség - mondta a nő szinte hang nélkül, csak az ajkai mozgásával , őrültség.
    Most felugrott. Ledobta magáról a rászakadt mázsás terhet, s elkezdett futni.
    - Látnom kell, látnom kell. Mutassa meg nekem.
    - Mit?
    Az asszony szembefordult vele, mint egy fúria.
    - Szép? Gazember - lihegte -, szép? Nagyon szép? Találtál egy szép parasztlányt, - igen? Berendezted neki a tanyát, igen? Kárpitossal, kertésszel? Kertet csináltál neki a pusztaságban, igen? Tündérkirálynő, igen?… Gazember!
    Úgy menekült ehhez a szóhoz, mintha ez mindenért bosszút áltana helyette.
    - Látni akarom! - s szembeszállott az urával, aki vele állott fel, mert minden mozdulata olyan volt, mint a halálraszántaké.
    - Látni akarom. A magam szemével akarom látni.
    S rohant a szobán végig, rohant a másik szobába, s mindenfelé rémülten villant a szeme, s rohant a harmadik szobába.
    Zoltán már dühödten utána.
    - Menj, ahová akarsz, ha mondom, hogy itt nincs.
    - Hol van? Elbújtattad? Hová dugtad?!
    - Őrült - mondta Zoltán.
    Az asszony megint összeesett, egy ajtófélnek esett, s kezeit összekulcsolta, reszketve s hideglelősen.
    S nyöszörögni kezdett, mint a haldokló, száraz hörgés rázta a fogait.
    Akkor újra összeszedte magát, s ki a folyosóra, s benyitott a Rozika szobájába.
    Ott üresen, szétdúlva látott mindent, s megértette.
    - Hová lett?
    Zoltán lihegett, s villogott a szeme, s komoran sötét volt, mint egy megsértett büszke ember.
    - Kirúgtam - mondta a foga közt.
    Az asszony csak most hallotta először a tényt, csak most értette meg először, hogy valóban nem hagymáz, nem agyrém, nem rágalom, nem szó, hanem valóság, hogy igazán volt.
    - Jaj - nyöszörgött, s úgy állott, mintha a bélpoklosok odvában volna, kezeit összetette, s teljesen erőtlenné esett össze. Jaj.
    Zoltán gyorsan átkapta, mert elbukott volna.
    Erre eleresztette magát, s az ura úgy vette ölbe, s úgy vitte ki. A szalonba vitte vissza, s lefektette a díványra.
    Letérdelt előtte, s csókolni kezdte. Azt a rideg arcot, amelyet hajdan annyit csókolt, s akkor is hideg volt, “frigid”, ahogy ő mondta volt neki. De szép volt. Akkor különös, meghódíthatatlan szépség. Fejedelmi és kevély. Aki tartózkodó volt, és megrettent a szerelem előtt, aki soha nem engedte magát legyőzni kéjben, összeszorított foggal és mereven tűrte a szerelmet, S most is ilyen. Mint egy darab fa, mint egy darab hideg hulla, s most is úgy csókolja, ahogy szokta. Óh, azok a szörnyű szerelmi csaták, mikor az asszonyt a csók után rendszerint kirázta a hideg, s dunnákat és párnákat kellett rárakni, s konyakot önteni bele, hogy életre hozza, s akkor mindig büszke volt férfi hősiességére, hogy ő a csókjával ennyire önkívületbe tudja hozni ezt a szent asszonyt… Az Istennek ezt a csodálatos szent teremtését.
    Levette a fejéről a kalapot, s ott volt előtte a sima fej, a lesimított barna haj, középen kettéválasztva, a sárga arc, simán tojásdad arc, a lehunyt hosszú pillájú szemek fölött a vékony kis íves szemöldökkel. És ő csókolta, csókolta, míg csak a borostás szakálla pirosra nem dörzsölte a halvány arcot, s akkor ráborult, és egészen kifejtette a feleségét a ruháiból, s égészen megcsókolta.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322884
Webáruház készítés