Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Pipacsok a tengeren_EPUB

Móricz Zsigmond: Pipacsok a tengeren_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Különben abban az időben nagyapó voltam. Igen ám, nagyapónak voltam szerződtetve a laphoz. Mégpedig nem is első és fő nagyapónak, az más volt, más kollégám, aki nálam egy egész évvel öregebb volt s tíz évvel régibb újságíró, másképpen a lósport vezetője volt, s mindennap azon törte a fejét, melyik ló fog bejönni elsőnek a holnapi versenyen - mellékesen ő írta a kedvenc olvasóinak, a gyermekrovatban, a kedveskedő leveleket. Én pedig olyan szerény másodnagyapó voltam, akinek marékszámra osztották ki a levélkéket, s aki meglehetős szigorúan osztogatta a tanácsokat és a becéző szavakat.
    Most örültem ennek a foglalkozásnak, mert gondoltam, mindegy az, kicsiknek ír az ember vagy nagyoknak: úgy írok a kicsiknek, mintha nagyok lennének. Megírom a magam kis regényét, s learatom vele a nagy sikert. Mert az lehetetlen, hogy észre ne vegyék ezt a regényt!
    Így kezd a fiatal író élni: egyszerre két, sőt három nagy öröme van: első az, hogy megírhatja azt, ami a szívét legjobban érdekli. Második, hogy megkeresi evvel az írással a dicsőséget, amit úgy is hívnak, hogy kenyér és élet. S így a harmadik és legszebb öröme, hogy a különdíjból, amit biztosan kap, vehet egy kis cipőt a kicsi kis fiának, éspedig bőrből, igazi cipellőt, amiben aztán nemcsak az ágyon lehet ugrálni, hanem meg lehet tanulni járni az élet útjain.
    Nem mondtam én a szerkesztőnek, hogy pénzt akarok kapni a kis regényért. Nem mertem megmondani, mert féltem, hogy akkor azt mondják, nem kell. Én csak helyet kértem, s biztosra vettem, hogy ha ezt elkezdik olvasni a szerkesztők, azonnal felkeresnek, és azt mondják, hogy tartsd a markod. Ezért pénz jár!
    Mivel semmi nehézséget nem csináltam, a kis regényt félig megírva elfogadta a barátom, a valóságos nagyapó, s a legközelebbi számban már meg is kezdte a közlését.
    Abban az időben az volt a szokás, hogy vasárnap délelőtt az egész szerkesztőség bement a hivatalba újságot olvasni, kaszinózni, diskurálni. Én nemigen szoktam be¬menni, nem szerettem még vasárnap délelőtt is otthon hagyni feleségemet, fiamat - de most elmentem, mert nem akartam, hogy a kollégák szenvedjenek amiatt, hogy nincs telefonom, s nem tudják közölni velem az elragadtatásukat.
    Most is gyalog mentem be, de oly gyorsan és kihevülve, hogy nem volt időm ábrándozni.
    No, bemegyek. Bent vagyok. Nézem az újságokat. Nem érdekelnek. Várom a megjegyzéseket. Nem érdekelek senkit. Kezdek leforrázódni. Elhallgatni. Elcsüggedni.
    Eltelik egy óra. No, indulok vissza, haza.
    Mikor a kezembe veszem a sétapálcát, s fejemre teszem a cilindert - igen, abban az időben még az volt a szokás, hogy vasárnap, de még hétköznap is cilinderben jártak az urak. Nekem az volt a legjobb karban levő kalapom, mert esküvőre vettem, s az még nem volt régen... Hát ott állok cilinderben, a redakció* közepén, s megemelem, hozzám szól egy kollégám:
    Tudja mit, kedves kolléga, a cilinder nagyon kiment a divatból.
    Lángvörös lettem. A szegény ember rettenetesen érzékeny éppen a divat kérdésében. Én soha cilindert nem vettem volna, de a menyasszonyom meg volt döbbenve, hogy az esküvőre puhakalapban akartam menni. Nem saját maga miatt, mert ő egyáltalán nem volt soha divathölgy, hanem a társaság miatt: mit szólnak a kolónián?
    Tudniillik egy bányakolónián laktak, ahol az édesapja nem volt cilinderes úr - szerény hivatalnok volt -, de az egyetlen lányát úgy nevelte, hogy az csak cilinderes gavallérhoz mehet feleségül. Legalább én akkor úgy fogtam fel a dolgot, és ahogy hazaértem Budapestre, azonnal az volt az első dolgom, hogy a legelőkelőbb divatáruüzletben megvettem a legdivatosabb karcsú cilindert. Elég bajom is volt vele, mert a cilindert lapos fejű embereknek találták fel, s az én kerek fejemet folyton úgy szorította ez a buta fedél, hogy kétoldalról összenyomott, elöl-hátul meg billegett, és cúgos volt.
    És ráadásul most, első regényem első folytatásának ünnepén leszólják nagy önfeláldozásomat, amit a szerelem oltárán hoztam: a cilinderemet.
    Azt mondja még a kollégám:
    Különben láttam, hogy regényt kezd a mellékleten.
    Erre megszédültem, a vér rohant bennem le s fel.
    Egész ügyes. Elolvastam. Egész jó. Csak folytassa.
    Megfordultam s elrohantam.
    Jó két vagy három kilométerre laktam a szerkesztőségtől, legalább félóra volt, míg az utat megtettem: cilinderben, a mellékutcákon. Nem lehet elmondani, mennyire szégyelltem magam. A regényre tett megjegyzést viszont nem tudtam elbírálni, mi az? Dicséret, hogy egyáltalán szót vesztegetett rá valaki? Ez már siker? Vagy mi? Szégyen, hogy csak ennyi? Folyton olvastam olyanokat, hogy egy fiatalember beküldött egy kéziratot egy nagy írónak, s az megőrült tőle, s éjjel felkereste és megölelte, megcsókolta érte... A fiatalembert Dosztojevszkijnak hívták... Nekem meg ennyivel kell beérni?
    Végre, valahogy azért csak hazaérek.
    Az előszobában körülnézek, hova dughatnám el, de örökre a cilindert? Az előszoba kicsi, üres, semmi szekrény, csak egy fali fogas. Mit tegyek, felakasztottam a fogasra. Szégyellje magát ott a középen.
    Ahogy bemegyek, nagy zsivajgás. Sokan vannak. Az öcséim, a feleségem nagynénjei és a legkedvesebb nagybátyja is itt van, Marci bácsi. A család grandszenyőrje*, állami főmérnök.
    És mindenki ujjongással üdvözöl, az új regényírót, az írót, a család büszkeségét. Mindenki olvasta a regényfolytatást, mindenkinek ragyog az arca, és mind el vannak ragadtatva.
    Sorra csókolnak, ölelgetnek, simogatnak, és ragyog a szemük.
    Még Marci is, azt mondja a regényből:
    Tass, tass, nekem is juttass.
    És ő is megcsókol. Direkt erre a napra jött fel Zólyombrézóról, mert Zsani néni, az anyja értesítette, hogy mi lesz ezen a napon. Ez nagyon nagy szó, mert Marci nem olvas, csak szakkönyvet. Életében nem olvasott regényfolytatást, pláne gyerekregényt. Azt hiszem, a feleségem rokonai a Marci megjegyzését nagyobbnak vették, mint az én egész regényemet.
    Szóval angyali zsibongás és öröm. Az ebédre Zsani néni gondoskodott mindenféle jóról, csak utólag tudom meg, hogy fiatal libát vett, és óriási tortát készített Pepi nénivel együtt. A harmadik nővérük, Mina néni nem volt Pesten, most Vashegyen volt, a feleségem édesanyjánál, ott egzecíroztatta a macskákat, ugyanis süket lévén, ráült a macskára egyszer, s nem hallotta, hogy nyivákol, azóta nem tűri őket a szobában.
    Az öcséim is ott tündököltek, nem engedték el a részüket a büszkélkedésből. Utóvégre mégiscsak a Móricz családé az új író, akinek ma megjelent az első regénye első folytatása, s milyen remek!
    Még ebédig át is kellett szaladnom édesapámhoz és édesanyámhoz meg az otthon levő további négy öcsémhez; nem messze laktak a Márton utcában, s ott mindnyájan sírtunk a meghatottságtól, hogy íme, révbe ért a fiuk, akit úgy szerettek volna valami tisztességes foglalkozásra adni, s aki ott rúgta az egyetemet, és elment... írónak... No de már mindegy!...

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322839
Webáruház készítés