Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Klebelsberg Kuno: Küzdelmek könyve_EPUB

Klebelsberg Kuno: Küzdelmek könyve_EPUB
340 Ft340

Tíz évvel ezelőtt, emberfeletti erővel vívott becsületes tusa után, sebesülve tért haza a nemzet a messze idegenben fekvő harcmezőkről. És itthon a sebeket a forradalmak fertőzése érte, kínzó lázban vergődött a magyarság. Kimondhatatlan nélkülözés, szenvedés, munka és áldozat árán balsorsunk mélységéből lassanként kiemelkedtünk. További fejlődésünkhöz az elméleti tudás gyarapítása és a gyakorlati készség tökéletesítése szükséges. Elmélet és gyakorlat között ma már nincs éles választóvonal, a kettő szinte összekapcsolódott s a fizikai és gazdasági sikereknek is a kultúra a nélkülözhetetlen előfeltétele. A művelődés megújító, teremtő, erősítő hatalmába vetett hittől áthatva támogattam a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszternek azt a törekvését, hogy szomszédainkat a kulturális nemes versenyben múljuk felül és a nyugati nagy nemzetekkel legalább művelődési téren igyekezzünk lépést tartani. Mivel a kultuszminiszter legújabb könyve is e cél szolgálatában áll, a nekem ajánlott munkát szívesen fogadom és örömmel bocsátom útjára a «Küzdelmek könyvét».
Budapest, 1929. március 15-én.
Horthy Miklós

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Az a hatalmas alapítvány, amelyet gróf Vigyázó Ferenc az Akadémia javára tett, valósággal megragadta a nemzet fantáziáját. Persze az lett volna jó, ha ez a példa utánzásában nyert volna kifejezést. Itt azonban olyan folytatással állunk szemben, amelynek következését egyelőre csak várjuk. E helyett, sajnos, csak kettőt látunk: vagy állást, alkalmazást kérnek az emberek a Vigyázó-birtokon, vagy pedig tanácsokat adnak a jövedelem felhasználására vonatkozólag. Ilyen leveleket garmadával kapok s mondanom sem kell, hogy ezek a papírkosárba vándorolnak, mert - és ezt vegyék tudomásul a levélírók - a kultuszminiszternek a legcsekélyebb befolyása sincs, sőt nem is szabad, hogy legyen arra, alkalmaz-e és kiket az Akadémia a Vigyázó-vagyonnál és hogy mire fordítja annak jövedelmét?
    Egyenesen baj lenne, ha a kultuszminiszter az Akadémia dolgaiba belebeszélhetne. Az Akadémia sikeres működésének egyik legfőbb előfeltétele az, hogy minden politikai befolyástól mentes maradjon s a napi áramlatoktól függetlenül, egyedül az állandó, nagy nemzeti célok felé törekedhessék. Ezért, amikor felmerült az a gondolat, hogy mint legfőbb alapítványi hatóság, felügyeleti jogomnál fogva avatkozzam be a Vigyázó-alapítványok dolgába, ezt a leghatározottabban visszautasítottam. Meg vagyok róla győződve, hogy az Akadémia nagyérdemű elnöke, Berzeviczy Albert, annyira tudatában van annak, hogy az Akadémiának minden kormánybefolyástól vagy beavatkozástól teljesen mentnek kell maradnia, hogy inkább megtagadta volna az alapítvány elfogadását, mintsem jogcímet adott volna valamely állami tényezőnek az Akadémia ügyeibe való beavatkozásra. Mindezért, valahányszor átlépem az Akadémia küszöbét, mindig azt mondom tudományos társaságom tagjainak, hogy a kultuszminiszter kívül marad és hogy csak az akadémikus jött be... Ezzel az eljárásommal erkölcsi lehetetlenséggé igyekszem tenni hivatali utódaim számára is, hogy valaha belebeszélhessenek az Akadémia belügyeibe.
    Ebben a cikkben is nem mint kultuszminiszter, hanem mint akadémikus és kultúrpolitikus mondom el felfogásomat a Vigyázó-vagyon felhasználása tekintetében. Felvetheti valaki a kérdést, hogy miért teszem ezt nyilvánosan, mikor az Akadémia bizottságaiban, osztályaiban, teljes ülésén és igazgatótanácsában is elmondhatnám nézetemet. Erre az a válaszom, hogy mindig jó az, ha ilyen nagyhorderejű kérdést a közvélemény részletesen megvitat. Sok eszme merül fel, a pro és kontra felhozott érvek tisztázzák a helyzetet és ez alapon az Akadémia igazgatótanácsa abban az örvendetes helyzetben lesz, hogy a végleges nagy elhatározásokat nagyarányú, nyilvános előkészítő munkálat után hozza meg.
    Ebben az ügyben elfoglalt álláspontomat a világ tudománypolitikai fejlődésében beállott változással igyekszem alátámasztani, melyet a következő formulával lehet röviden összefoglalni: régebben a könyv dominált, ma a kutatás.
    Különösen a német tudományosságban, amelynek mi magyarok meglehetős egyoldalú befolyása alatt állottunk, másfél évtized előtt még a több kötetből álló hatalmas munka volt az eszmény. «Teljesség okából», egy-egy szak egész rendszerét «kifejtették» és igyekeztek mindent elmondani, amit megelőzőleg az egyes problémákra vonatkozólag mások az egyiptomiak, az asszírok és a görögök óta megírtak. Valóságos leleplezésszámba ment, ha valamelyik bírálónak sikerült kimutatni, hogy egy-egy akár csak másodrendű fontosságú könyv is legalább a bibliográfiai felsorolásnál figyelmen kívül maradt. «Óriási apparátust» cipeltek ezek a többkötetes művek magukkal, majdnem annyi fáradságot és kínlódást okozva az olvasónak, mint megírásakor a szerzőnek. Nálunk magyaroknál ennek a német rendszernek utánzása azért okozott annyi bajt, mert belőlünk többnyire hiányzik a németek hosszúlélekzetű türelme. Nálunk ha írtak is vagy ha összeollóztak, kivonatolva kompiláltak is ilyen többkötetes sorozatokat, azokat nagyon kevesen olvasták.
    Régebben a tudományos hajlamú és szép reményekkel kecsegtető fiatalember elé is mint első célt, azt állították oda tanárai, hogy írja meg könyvét, a «könyvet». Egy hitbizomány-tulajdonos fiatal felesége nem ambicionálja annyira az első fiúgyermeket, a leendő majoreszkót, mint amilyen buzgalommal a fiatal tudós meg akarta szülni első könyvét. Hogyan is tellett volna egy ilyen fiatal tudóstól egy egész könyvre való! Szegény feje összehordta azt, ami tárgyára vonatkozólag a magyar könyvtárakban megvolt, abból csinált egy többé-kevésbbé sikerült kivonat halmazt. Igen sokan vannak, akik utóbb nagyon örültek volna, ha ezt az első könyvet nem írták volna meg.
    Általában a háború előtt sokkal többet írtunk, mint amennyit kellett volna. Ha a tudományos irodalom nagyságát annak terjedelme után akarnók megítélni, akkor elmondhatnánk, hogy nagy volt a háborúelőtti tudományunk. Alig volt negyedévenként megjelenő tudományos folyóirat, a legtöbb havonta jelent meg és bizony-bizony, ha ezt az óriási nyomtatványtömeget olvasni kezdjük, tömérdek üres cikkre találunk, a tartalom több mint felére kár volt a nyomdafesték.
    Némely gyöngehitelű ember váltójára szokták mondani, hogy abban a pillanatban, amikor a váltóürlapot aláírta, már maga a váltóürlap is kevesebbet ért, mint azelőtt. Nagyon sok könyvről is el lehet ugyanezt mondani, mert amint a papírra rányomták a szedést, az egész már annyit sem ért, mint amennyi a tiszta papír értéke volt. Manapság sokat panaszkodnak, hogy a könyvnek csekély a kelendősége. Ezzel a kérdéssel e lap hasábjain majd külön cikkben foglalkozom. Most csak annyit, hogy a magyar könyv válságában nagyrésze van annak, hogy a multakban túlsok olyan dolgot érdemesítettek nyomdafestékre, amit nem lett volna szabad kiszedni, kiadni. Nagyon sok ember agya olyan, mint a szivacs, szorongatja és nem tud belőle egy kis nedvességet sem kisajtolni. Sokan írtak, akiknek nem volt mondanivalójuk.
    Örvendetes jelenség a tudomány fejlődésében, hogy meglátták, felismerték: nem a könyv a fődolog, hanem a kutatás, sőt még ezen is túl, az eleven erő: a kutató. A Forschung szótól visszhangzik a német tudományosság, Angliában és Amerikában kutatási alapokat létesítenek, a Rockefeller-alapítvány kezelői, ezek a legmodernebb tudománypolitikusok sem publikációk létrehozására fektetik a fősúlyt, hanem ha észreveszik, hogy egy fiatal tudós meglátott egy problémát, amely izgatja, gyötri és egyben boldoggá teszi, akkor lehetővé teszik számára, hogy azzal a problémával a világon bárhol, a legjobb tanár oldala mellett, a legtökéletesebb laboratóriumban, klinikán, könyvtárban vagy múzeumban foglalkozhassék. A német tudományos politikának legmagasabb szerve: a Vilmos Császár Társaság is kutató intézeteket létesít, a Notgemeinschaft pedig főleg kutatásokat és kutatókat támogat.
    És mi ennek a rengeteg kutató munkának az irodalmi csapadéka? Igen sokszor páríves beszámoló jelentés, amely csak a tárgyhoz szorosan hozzátartozót öleli fel, amely azt a néhány milligramm súlyú újat hozza, amit a kutatás mint eredetit, napfényre hozott.
    Végzetes lenne, ha akadémiánkon többségbe kerülnének a régi irány hívei és a tudománypolitika szeizmográfjai nálunk tudományos Etna-kitörést jeleznének, ha Akadémiánk úgy ontaná a kiadványokat, mint ahogyan most az Etna láváját, ha könyvek és folyóiratok csak úgy dőlnének és az íróasztalok fiókjaiban évek hosszú során át felgyült kéziratok vándorolnának a nyomdába s olyan művek hosszú sora jelenne meg, amelyeket esetleg nagyon kevesen vágnának fel Magyarországon.
    A kutatás a fődolog és még ennél is fontosabb a kutató. Ha valakinek van termékeny problémája és fel van szerelve a tudományos kutatás módszereivel, annak lehetővé kell tenni, hogy e stúdium idején gondtalanul élhessen munkájának és ha mutatkozik eredmény, - amit előre megmondani sohasem lehet, - akkor az eredményt világos, rövid beszámoló vagy jelentés alakjában folyóiratban vagy füzetben közzé kell tenni.
    Befejezésül még egyet. Nagy hibának tartanám azt is, ha az Akadémiát intézmények fenntartására, állandó terheknek vállalására akarnák indítani vagy azt kívánnák, hogy működését szoros irodalom- és tudománypolitikai hatáskörén túl bármi üdvös más célokra is terjessze ki. A tudománypolitika céljai és irányai ma gyorsan változnak, ezért kell, hogy az Akadémia mobil maradhasson és szét nem forgácsolt egész erejét mindenkor azoknak a feladatoknak szolgálatába állíthassa, melyeket az eleven élet időnként kitermel.
    Ez az én tudománypolitikai javaslatom. Erősen hangsúlyozom, hogy nem a miniszteré, hanem az akadémikusé, a tudománypolitikusé. Szavamnak vagy voksomnak csak annyi súlya lehet, mint bármelyik akadémikus társamnak. Jó lenne, ha e részben mentől többen elmondanák nézetüket, érvelnének pro és kontra és e réven értékes előmunkát végeznének az Akadémia számára a nagy döntésekhez.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306235
Webáruház készítés