Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Kaffka Margit: Színek és évek_EPUB

Kaffka Margit: Színek és évek_EPUB
540 Ft540

Az írónő egyik legkiválóbb és legtöbbet emlegetett regénye a Színek és évek, mely a múlt század kilencvenes évei Magyarországának bomladozó dzsentri világába vezeti olvasóit. Főhőse Portelky Magda az úri középosztály tipikus képviselője. Sorsa, élettörténete kitűnően példázza az akkori társadalmi kötöttségben, morális béklyóban a ma emberségégéért küzdeni nem tudó, passzivitásra kényszerített asszony tragédiáját. Első férje öngyilkos lett, a második, akihez "a férjes asszony" társadalmi konvenciói miatt kötötte sorsát; megalázza és cselédként tartja házában. Az előző házasságában még fellobbanó lázadásait, igazabb, jobb világot akaró megnyilatkozásait ez időben már felváltja a teljes közöny és belenyugvás.

Kaffka Margit az asszonyi lét kiszolgáltatottságát mélységesen átérezve, az emancipálódás nehéz, bonyolult folyamatát pontosan megrajzolva állítja olvasói elé Porteleky Magda történetét. Kritikai élű megfigyelései, bőséges emlékanyaga, a patriarchális családszerkezet átalakulásába vetett feltétlen hite még jobban kiemelik az ábrázolás erényeit. Az előadásmód reális ereje és szemlélete, ügyesen kimunkált lélektani háttere, az egyén és a társadalom kapcsolódásának pontos felismerése színvonalas olvasmánnyá, jelentős irodalmi értékké avatják a regényt. (Legeza Ilona)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    - Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?
    - Jaj istenem, Jenő, most már meg a pille! Hát nincs azon elég? Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!
    - Kifuttattátok, lelkem!...
    Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.
    Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán. A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szeméből melegpiros villanások vetődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes, politúrozott oldalán.
    Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jó szagú vizektől és szappantól friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta. És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve, kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat, kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín, tisztaság, ebéd, meleg, minden. “Mit szól majd az úr?...” - mondogatjuk néha egymásnak. A cseléd meg én! Istenem - bolond az élet! Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!...
    Most - majd egy éve így van már, szinte egyformán mindennap. Jókor kelek, ilyenkorig már loholva és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem. Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet. És ez - most már így is lesz mindig. Meddig?... Amíg csak élünk!...
    Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon. De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.
    - Na, mi az?
    - Semmi! - feleltem elránduló szájjal. Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat. Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű. Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét, ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe, elengedett.
    - Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!
    Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson. A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban. Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig! Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett. Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás, bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami. És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni. “Most elment - gondoltam -, délig emberek közt jár, hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt. Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek, hajszolódom ezért addig. Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete! Egy férfiért!...”
    Otthon, a lánykori életemből hiányzott az apa, a basás és fontos családfő; bensőmben még mindig lázadoztam ellene néha; most a mézidők szoktató engedékenységei elmúltával tán jobban még. “A lányok - gondoltam -, az idei lányok most kezdik a farsangot, táncot, a terveket és ruhákat; apró, eleven titkokat, és nekem minden befellegzett most már. Magamra hagytak, az ő kényére. Anyám, Telekdy Péterné most már falun lakik az urával, az öcséim idegenben tanulnak, grószi csak Istvánékkal törődik, és az Ágnes pici gyereke kedvesebb unokája minálunk. Hogy odaadtak engem ennek az embernek! Az életem be van fejezve mármost! Nemsokára... talán... rút és formátlan leszek, és aztán megint és mindig, mint a többi asszonyok! De nem vagyok én rossz, amiért ilyenen háborgom? Kallós Ágnesnek eszébe se jut bizonyosan!”
    Hirtelen felugorva, esztelen tűzzel fogtam dologhoz hamar. Robotnak éreztem a házimunkát, de a belsőmben hajszolt és kényszerített valami, hogy lihegést, szenvedélyt, sietős túlzást vigyek bele, és ez az akkori lelkiállapot szokásbélyeggé vált rajtam egész életemre. A kis háztartásom ragyogott, fényeskedett; csiszolva, kenve, mosva, súrolva, kefélve volt minden elgondolható hely. A szőnyeget tartó padlószögek feje is rézpucolóval, a szeneslapát nyeles fogója is forró hamulúggal, a szekrények láthatatlan, hát megetti zugai naponta, apró kefeseprűvel. Igen, ilyenné kellett válnom. Vajon-vajon - gondolom most a nagy messzeségből néha - jó lett volna-e valami egyébre, fontosabbra is ez a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem?... Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt? Aztán meg a túlzott, nagy tisztaság valami úri, finom, kiváltságos színt adott az életünknek, a kis lakásom hangulatának, ahol új, megkímélt volt minden, és az elrendezéshez, díszítéshez természet adta tehetségem, ízlésem sem volt mindig. Ezzel is, ki tudja, nem mehettem volna-e valamire más téren?... Ej, ilyeneket a lányaim beszélnek! Ők már nem értik az én világom, a régi világ rendjét, az életemet. Ok már másfélék!...
    - Te buszurkány, kis buszurkalányom! - mondta az anyósom kedves, idegenes kiejtésével. - Hiszen omlettet lehetne keverni a szobád földjén, olyan tiszta. Túlságba fárasztod magadat! Semmi, majd engedsz belőle, gyermekem, ha az apróságok jönnek.
    Mosolygott és bólingatott, ha újságolták neki, micsoda nagy gazdasszonyhíre van már a húszesztendős menyének, hogy a városban máris tőlem szeretnek cselédet fogadni az asszonyok. Délutánonként, mikor ő meglátogatott, már én is kimosdózva, szép kis pongyolákban ültem vele szemben, a vizitszoba nippjei közt, az aranyos lábú, új divatú székeken, amik támláján selyembe szőtt, kövér amorettek trombitáltak felhők között. Láttam, hogy tetszett neki ez a kép, és úgy beleillett ő is a nagy makartvázák, virágkosarak, csipkés függöny, talpig tükör és kedvesen odadobott színes selyempárnák, terítők, apróságok közé. A kedves, kis francia asszony, vékony, sokgyűrűs, tubákos ujjaival, finom csipkegallérjával a suhogó fekete ruhán, gondosan hullámokba sütött szürke hajával a gyöngyös fejkötő alatt.
    - Tudod-e, Jules, hiszed-e, ez a selyem még abból a végből való, amit az apám gyárából mentettünk Lyonból, a bukás idején. Ebből való volt az a ruha is, amiben először láttál Párizsban, a hotelier nagybácsimnál, bizony! Kétszer is kibéleltem, egy kis csipkét hozattam rá tavaly, a gyöngy is a régi mantillámról!
    - Hát bizony, takarékoskodtunk mi mindig! - hagyta helyben az ura nem minden él nélkül, és az új pongyolámra nézett, amit igazán olcsó pénzből zseniáliskodtunk össze Hanikával itthon. Ilyenkor bántott és furdalt az igazságérzetem. Dehogy, dehogyis, akármilyen kitűnő régi moaréselyem se tarthat negyven esztendeig! Így el lehet ámítani ezt a szigorúskodó öregembert!
    - A békesség - súgta a mama -, gyermekem, hát nem ez a fő, nem ez? Nem kell mindent szóvá tenni, kimagyarázni, komolyan venni! És formás kis kezét végighúzta a karomon pajtásosan, hamiskodón. A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk. Azért férfi, hogy ámítsuk kicsit, szeretetből! Sejtik ők ezt, de kell nekik, meg is kívánhatnak tőlünk ennyi velüktörődést! Csak kedvesen, szépen mindig!
    Mosolygott a kicsi dáma, és én gondoltam, igaza is van tán. De rólam lerítt a hazugság, esetlenül fordult volna ki a szájamon. Én csak az udvarlókkal, szerelmes játékban tudtam ravaszkodni kicsit, nem a mindennapos életben. Ez már sértett volna, nem is akartam! Pedig tán jó dolog az, nehéz és szükséges dolog, jóltevően, szépen, okosan hazudni. De megtanulni azt nem lehet.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322013
Webáruház készítés