Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ambrus Zoltán: A kritikáról_EPUB

Ambrus Zoltán: A kritikáról_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért külföldi sikere fejébe szállt Magyarország harmincezer drámairójának. Ez a - nem céh, nem kaszt, hanem - társadalmi osztály már korábban is tudatában volt hivatása nagyszerüségének, de az Ördög, a Testőr és a Tájfun óta mind a harmincezer magyar drámairó szigoruan kontrolálgatja, hogy velök szemben vajon mindenki teljesiti-e, a kötelességét? De hát hogyne tartaná számon a jogait mind a harmincezer élő drámairó, aki valaha leirta ezt a szót: »Függöny«, amely büvösebb valami, mint a »Szezám, nyilj meg«?!... és hogyne volna megannyi öntudattal teli?! Hiszen most már mindegyiknek a tarsolyában ott van a marsallbot! Mert mért ne sikerülhetne nekik is az, ami sikerült Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek?! Ehhez nem kell egyéb, csak az, hogy a budapesti szinházakban ne találkozzanak rosszakarattal, hogy itthon mindenki serényen teljesitse velök szemben a kötelességét... no meg egy garas ára szerencse. Az igaz, hogy egy kis szerencse, az mégis csak kell hozzá, mert bár a harmincezer drámairó kétszázezer darabjából a legjobb ötvenezer mindenesetre méltó volna rá, hogy megtegye diadalutját a külföldön, a külföldi diadalut érdekében soha se árt, ha az embernek előzetesen már Budapesten is diadala volt. De ezt a kis szerencsét csak kiküzdi az ember!... Ami Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek sikerült, mért ne sikerülhetne másnak is, mind a harmincezer drámairónak, akiknek mindegyike az első, a legjobb magyar drámairó?! Na és azután!... micsoda perspektiva!... Ha mindjárt előszörre tizezreket lehetett szerezni a külföldön, nemsokára a százezrek és a milliók következnek. És mig Magyarországon minden más ember ebből a szegény földből él, a harmincezer drámairó nem szorul Magyarországra, a nagyvilágnak dolgozik, exportál és kincseket hoz haza ennek a szegény országnak! Hogyne tarthatna tehát számot Magyarország hálájára s hogyne követelhetné meg, hogy az ő ügye legyen mindenkinek a szemében az első és minden más közügynél fontosabb!
    A drámairóknak mindig megvolt az a hajlandóságuk, hogy a többi iró között mint előkelőségek szerepeljenek; megvolt ez a hajlandóságuk már akkor is, amikor az igazi irók csak ritka kivételkép irtak szindarabokat s a szinpadon a szinmükészitő iparosok domináltak. És érthető volt, hogy már akkor is irodalmi előkelőségeknek tartották magukat. Hogyne! A legmegbukottabb darabbal is, ha egyáltalán lehetséges volt háromszor a szinre vonszolni, több pénzt lehetett keresni, mint amennyit Jókai kapott egy-egy regényért. A legmegbukottabb darabot is több ember nézte végig, mindjárt az első este, amikor még senki se gyanitotta, hogy mi van benne, mint amennyien a legkapósabb könyvet olvasták el. A legmegbukottabb szerző is, akinek a darabja végül hahotába fult bele, közelebb volt a tapshoz, mint példának okáért a megboldogult Vértesi Arnold, aki egy könyvtárt irt össze, de egész életében nem jutott hozzá egy elismerő szóhoz. A szinmükészitők érezték, hogy ők közelebb vannak a közönséghez, mint az irók, és ebből, azonkivül, hogy megkapták, amit csak a közönség adhat meg, még elsőrangu irodalmi önérzetet is szabtak maguknak.
    Hát még, mióta igazi irók is vannak közöttük, mert ma már majdnem mindegyik kitünő iró ir szindarabot is!... Hát még, mióta elsokasodtak a szinházak, s a sok szinház a mindinkább élénkülő verseny következtében egyre több szindarabot fogyaszt!... Hát még, mióta mindezek betetőzéséül a külföld sorompói is megnyiltak a magyar darabok előtt és minden gépirásköteg, mely azzal kezdődik, hogy »Első felvonás« és igy végződik: »Függöny« - a vagyon- és világhir-szerzés egy-egy sorsjegyévé vált!
    Azóta harmincezer magyar drámairónak az önérzete nőtt meg az égig hirtelen, mint az a szellem, amelyet az Ezeregyéj halásza a tengerben talált kicsiny ládából szabaditott ki. És ez a tultengő önérzet tényezővé lett, amellyel immár el kell számolni.
    Persze, a harmincezer drámairó közül a legutolsó is elvetőleg nyilatkozik a többiről, hármat, ötöt, tizet kivéve, már a nagylelküsége szerint. De a harmincezer közül a legutolsó is megköveteli, hogy az ő müvét mindenki a legfontosabb közügynek tekintse, s az egész hálás Magyarország lélekzetet visszafojtó figyelmet előlegezzen neki, cserében azért, hogy ő majd, az exportjával, milliókat hoz haza az országnak.
    Ezzel a nagy pretenzióval pedig az a sajnos körülmény áll szemben, hogy a harmincezer drámairó kétszázezer darabja közül évente csak mintegy százat lehet szinre hozni. És ha a Nemzeti Szinház, Vigszinház meg Magyar Szinház minden este uj meg uj magyar darabot mutatnának is be, még akkor is csak ezer magyar ujdonságot lehetne szinre hozni - mert vakáció is van - és a harmincezer drámairó közül igen sok akkor is kielégitetlen maradna.
    A harmincezer drámairó tehát szükségképpen elégedetlen, amint elégedetlenek voltak az elődeik is. Ezek, abban a boldog korban, amikor még kevés volt az eszkimó s mindenkinek a darabja szinre kerülhetett, azért voltak elégedetlenek, mert a darabjaikat nem adták elégszer. Képzelhető, mennyire megnövekedett ugyanez a közelégületlenség, amióta az önérzet meghatványozódott, de mind több drámairó marad szinpad nélkül.
    Az elégületlenség persze ugyanugy nyilatkozik meg, mint régente; mert az életföltételek változnak, de az ember ugyanaz marad. Ha sok darab nem kerülhet szinre s ha a szinházak »csak a legrosszabb darabokat hozzák szinre, a legjobbakat pedig visszautasitják«, ennek nem lehet más oka, mint hogy az igazgatók rosszul kezelik a szinházakat, az igazgatók nem értenek a dolgukhoz, rosszul válogatják meg a darabokat, azt se tudják, hol lakik az Isten. No és a drámabirálók! Azoknak fogalmuk sincs semmiről, rosszul válogatnak, azonkivül el se olvassák a darabokat.
    A magánszinházak igazgatói természetesen az egyiptomi istenek nyugalmával térnek napirendre a dolog felett, ha véletlenül hébe-hóba, nagyritkán az ő kényelmes magaslataikba is elhallatszik a harmincezrek nyögése, jajongása vagy titáni harsogása. Ők biztonságban ülnek odafenn. Hát csak próbálják meg elcsapni őket a tulajdon szinházukból; ehhez nekik is van egy kis szavuk. És hogy ők az ő pénzükért, az ő felelősségükre és veszélyükre rosszul válogatják meg a szindarabokat!... Ezt mondják másnak; nekik tiszta a lelkiismeretük.
    De van egy állami szinház is. Világos, hogy ezt meg kell reformálni. Egy kis egészséges reformtól mindig lehet várni valami üdvöset is. De hogyan kell megreformálni? A zordabb időkben kimondták őszintén: olyan igazgatót kell a szinház élére állitani, aki az én darabomat adatja elő, az én barátomat! Most már civilizálódtunk. Most már finomabban fejezzük ki ugyanezt és distingválunk. Azt mondjuk: háromféle mód van rá, hogy a szinházat megreformáljuk. Vagy az igazgatót mozditjuk el, vagy a drámabirálókat, vagy ugy az igazgatót, mint a drámabirálókat. A legtanácsosabb sorra próbálkozni mind a három módszerrel; valamelyik csak beválik.
    A legutóbbi reformmozgalom, mely az első módszert tette programmjává, a harmincezrek győzelmével végződött. De ez a győzelem, ugy látszik, nem váltott be minden reményt, mert három év multán rákerült a sor a második módszerre.
    Ez is győzelemmel fog végződni, de ez se fog minden reményt beváltani. Amint a harmadik se járna az óhajtott eredménnyel, mert az elégedetlenek délibábot kergetnek.
    Szóval, most, egy idő óta az a kérdés van napirenden és bukkan fel ujra meg ujra a sajtóban, a legkülönbözőbb helyeken, hogy: megfelel-e hivatásának a Nemzeti Szinház drámabiráló bizottsága?... egyátalán szükséges-e ez a drámabiráló bizottság?... ha igen, milyenné kellene megjavulnia?... s ha nem, milyen dramaturgot kellene a helyébe tenni?
    Számoljunk le egyszer ezzel a kérdéssel, annak ellenére, hogy azokban vagy azok mögött, akik ezt a kérdést fölvetik, majdnem mindig meg lehet találni a közvetetlenül érdekelteket, azokat a drámairókat, akik a szinpadon nem tudnak érvényesülni vagy az érvényesülésük fokával nincsenek megelégedve. Az a körülmény ugyan, hogy majdnem megannyian, akik ezt a kérdést szárnyra eresztik, formulázzák, s akik sietnek a saját kérdésükről mindjárt le is adni a szavazatukat, tulajdonképpen a saját ügyükben biráskodnak - fölöslegessé tenné ennek a kérdésnek a tárgyalását; de ezen tegyük tul magunkat, arra való tekintettel, hogy máris sokan vannak, akik sokszor olvasva ugyanazokat a kifogásokat és nem tudva, honnan erednek ezek a lakrimák, végre is elhitték, hogy itt valami nincs rendben és most már jóhiszemüen aggodalmaskodnak azon, hogy e tekintetben nem állott-e be valami reformnak a szüksége?
    Azért, egyszerüen állapitsuk meg (amiről mindenki meggyőződhetik, ha átnézi a régi hirlapokat és megfigyeli, kik vetik fel ma a legujabb »kérdés«-t), hogy amint a multban mindig az érvényesülésüket keveslő drámairók között találhattuk meg azokat, akik a Nemzeti Szinház vezetésével soha se voltak megelégedve és akik a sajtóban meg a parlamentben a rendszerváltozás vagy inkább a személyváltozás szükségét addig hangoztatták, mig az ellenök vétkezőket végre is sikerült eltolniok a helyükről - ugy most is az érvényesülésüket keveslő drámairók azok, akik napirenden tartják a legujabb kérdést s akiknek legtöbbet fáj a fejök attól a gondtól, hogy nincs-e szükség reformra? Ha néha, kivételképpen, beugratnak a megnyilatkozásra jóhiszemüeket is, s ezeket, akiket csak az ügy érdekel, a panaszaikkal szintén kétségeskedőkké teszik: azokban, akik ugyszólván a hajánál fogva ráncigálják elő ujra meg ujra a kérdést s a kik minduntalan gondoskodnak róla, hogy ez a téma feledésbe ne merüljön, mindig megtalálhatjuk azt a drámairót, a kinek a darabja vagy egyik-másik darabja nem kerülhetett szinre, vagy ha szinre került, nem akkor és nem annyiszor került szinre, amikor és a hányszor a szerző kivánta volna. Ha bennök, magukban, nem találhatjuk meg ezt az érdekében és hiuságában sértett drámairót, aki a megrövidülését a munkája gyönge kvalitásának és a tulságos experimentáló kedvének tulajdonithatná, ugy megtalálhatjuk mögötte a közvetetlen szomszédságában. A »kérdés«-t - és ezt kár volna figyelmen kivül hagyni mindig a legkevésbbé objektivek, tehát a legkevésbbé illetékesek vetik fel; de tekintsük ugy, mintha azoktól eredne, akiket csak az ügy érdekel.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301018
Webáruház készítés