Vörösmarty Mihály: Zalán futása_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Nyolcadik ének

Ekkoron a szigetek lakozói csapatba verődvén
A szaladó sorokat biztatva előbbre nyomultak,
S állt a harc heven, és harsány zengéssel egyenlőn.
Kallimachos, s bátor hadi sorsosa Krántor, az álló
Szittya vezért látván gyalog Alkes fegyveri mellett,
Összebeszélve reá készűltek menni halálos
Alkuval, és így szólt legelőbb a krétai bajnok:
"Most ugyan a legerősb daliát mi veszélybe kerítjük,
Csak te vitéz bajtárs, velem ellene menni ne késsél.
Én legelől rohanok, te azonban félrevonulván,
Vess kopját, s ha talán sebet ejtesz rajta, merészen
Rátörök én karddal. Te is akkor utánam eredvén
Támadd meg hevesen; s ha vitézűl ketten elejtjük,
Így leszen ifju nevünk sok hősnek előtte dicsővé,
S ketten fegyvereit tartós örömünkre megosztjuk.
Ha pedig engemet ő leterítve megölne, ne csüggedj,
Jőj inkább, s nemesebb lélekkel rajta boszúlj meg.
Én szintúgy, ha talán te ledőlnél holtan előttem,
Rajta boszút állok, vagy utánad az életi fényből
Gyászba megyek, s melléd lerakom rövid éltem alakját."
Így szólott, s amaz elfogadá a vészes ajánlást.
Bátran elindultak, jó harcot víni remélvén.
Balgatagok! ki erőt adhat gyengéknek is, és a
Sokkal erősebbet ronthatja le általok, a nagy
Mennynek, földnek urát védűl elhíni felejték;
Őket azért fogadásoknak bal része lenyomta,
S elhervadt fiatalságok; de dicső vala mégis
Tettök, az ily romlott nemzetben ritka, s örökké
Méltó szép hírrel tündökleni a maradéknál.
Mentek. Elől Krántor, félrébb bajtársa, s hajítá
Dárdáját; el sem vété, hanem a paizs alját
Érintvén, Árpádnak övét megütötte hegyével;
Krántor azonban már közel ért, és Kallimachos sem
Késve rohant bajtársának pártjára, de tüstént
Észrevevék. Lehel ott termett, s Krántorra rohanván
Állban üté buzogányával: megkoccana szörnyen
Véres szájában minden foga, s halva lefordúlt
A rohanó ifjú. Árpád pedig a hadi kopját
Megragadá, és visszaveté gyors Kallimachosra.
Ment a rettenetes nagy kopja halálos erővel,
De kikerülte urát, s Perionnak bal szeme fényét
Érte, s velőig szúrta; legott a bajnok elájúlt,
S nyögve halódólag lebukott szép szürke lováról.
Ezt látván gyors Kallimachos megrettene, s máris
Fordította lovát; de setétes gyászos alakban
Szörnyen elejbe borúlt Krántornak vérjeles árnya:
"Vissza! nyögé, haj! Kallimachos, menj vissza boszúlni."
S az mene halni; de nem társáért állni boszúját.
Árpád megsujtá őt a nagy szikladarabbal,
Mely sisakát betöré, és izzadt homloka csontját.
Kallimachos leborúlt, kelevéze kihulla kezéből,
S lelke, kidőlt velején, lassú lebegéssel enyészett.
Így az erős ifjúk egymásnak utána kivesztek,
S melyet együtt fogadának, együtt is elére halálok.
Árpád lóra kapott, s rettentőn villoga kardja,
És leveré Peliast; koponyáját bőrsisakostúl
Elmetszé, hogy azonnal alélt, s csörrenve lefordúlt,
A Peneos melléki Leót is elölte, ki hozzá
Karddal csapdosa; ő fölemelt karjára lecsapván
Elvágá, s lelöké oldalt rendítve lováról:
Népe körűl, mint a nagy tenger, zúgva csatázott.
Most Árpád mellett leverék a gyenge Alexist,
Aki, midőn feje puszta maradt, s nyaka, melle födetlen,
Fegyverit elvetvén Árpádnak elébe letérdelt,
És siralom mosván ajakát, ily szózatot ejte:
"Nagy lelkű, te, ki mindennél százszorta nagyobb vagy
És hatalommal erősb, hozzád folyamodni merészlek.
Nem harcolni jövék, és ártani nem tudok én még;
Mert gyengék kezeim, s nincsen hadi lángja szivemnek.
Tempe kies völgyén szült engem az árva Melitta,
Ott még szinte gyerek társimmal játszva találván,
Harcba, hogy elvesszek, hurcoltak irígyi szülőmnek;
De te kegyesb légy, és könyörülj ifjúi napomnak.
Majd ha időm eljő, hű kísérője vitézid
Harcainak, fegyvert viselek szakadatlan utánad,
S megfizetek rövid életemért hűséges eszemmel.
Így szólott a gyenge fiú, siralommal elöntvén
A véres földet; de felelt a párducos Árpád:
"Haj nyomorúlt! Inkább ne születtél volna, vagy első
Lépted után a sír mélyébe letéve nyugonnál.
Itt hol szörnyü halál villong a fegyverek élén,
Hol nincsen kegyelem, nyomorúlt itt kérsz-e kegyelmet?
Mégis hasztalanúl ne remélj Árpádnak előtte,
Menj be, ha élni akarsz, seregem már bántani nem fog."
Erre felállt a bús gyermek, s jól hátravonódván,
A rohanó hadak érc sora közt rettegve megállott.
Úti Lehel pedig, eltelvén hadi lelke haraggal,
A sziget ifjait, és kiket ellentállva talála,
Mint lecsapott mennykő, buzogánnyal sujtva fogyasztá.
Általa nagy Médon, s a spártai Dáres elesnek.
Elvész gazdag Araxesnak magzatja Leo is,
S a beszakadt mellből vérét feketedve okádja.
A nagy erő téged, Klonios, nem mente haláltól,
Téged sem gyönyörü külsőd, fénylepte Nikátor,
Mind leütött titeket hadrontó karja Lehelnek.
Ő most a sebesen szaladó Lükaonra rohanván,
Vállban üté, kinek is leszakadt nagy válla vasastúl,
És maga hirtelenűl jajgatva, zörögve lefordúlt.
Ennek alatta serény pejkanca szökik vala, szügyben
Csillagos, és bíbor takaróval büszke, holottan
Hímes aranyszálak széltében tűzve valának,
A szép ifju tavaszt képezvén tarka mezőben.
Ezt mikoron elfogta Lehel, meglátta Lebőt a
Súlyos fegyver alatt bajosan gyalogolni, feléje
Vágtata, s általadá, hogy rajta csatázzon. Az a szép
Lóra legott föl is ült, s a fegyvert, s gyenge Alexist
A seregek sora közt besietvén, bátyja kezénél
Hagyta, dicső agg Kárelnél, ki nyugodtan az első
Harci szekéren volt, istenhez az égbe sohajtván.
Ehhez járult most, s így szólt ifjabbik Izárfi:
"Bátya, te jól teszed azt, hogy kérleled a magas istent,
Áld az tégedet, és a nemzetet áldja meg érted.
Mégis nézz ide most, siető szavaimra figyelmezz.
Itt e gyenge fiút, s e fegyvert küldi, hogy őrözd,
A rohanó seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
De mostan ne kivánd, hogy többet mondjak, erősen
Ver szivem a had után, veszedelmek szelleme huzza."
Ezt mondván, a vasfegyvert otthagyta, s Alexist.
Kárel örömkönnyel nézett öccsének utána.
Szólna, de szélvésznél gyorsabban visszafutott az,
S a harcok közepébe merűlt. Ott messze világló
Fegyverrel sok időig ütött, elhagyva vezérét,
Megsebzette Biast, nyakszirten vágta Philémont,
És agyas Áressel egyszerre leverte: halálos
Lévén minden ütés, melyet keze szóra; de végre
Őtet is a hadi sor díszetlen porba temette.
Ossa vidéki Timon jött, és megszúrta derékon
Nagy kelevézével, mely béleit összeszakasztá.
Erre ledőlt, s vele szinte rogyott a díszes ajándék,
Jó lova; mert bal combja fölött nyíl érte keményen.
Igy ezek itt egyszerre megütve a földre zuhantak.
Zajt üte rajta Timon, s biztatta barátit is egyben:
"Társaim, ezt látván ne remegjünk harcba rohanni,
Gyenge halandók ők, mint mink, kik szinte, ha éles
Fegyvereink nyomják, a földet rágni lehullnak."
Így szólott, s dicsekedve leszállt, hogy szedje vitézi
Fegyvereit, s a lótakarót megtartsa haszonra.
Ekkoron Árpád a seregeknek előtte ragyogván,
Nem sejté, mi esett, s a rémült népeket űzte.
Nagy Bulcsú mellette nyomúlt, s a nemzeti zászlót
Vitte magas karral. Lehel is bal részen erősen
Harcolván a még későket nyomta vasával,
S mint a mennykövező isten, ment közben, erősebb
Földi halandóknál, a győző párducos Árpád.
De mikoron szemlélte Lebőt, hogy büszke örömmel
Fosztják a görögök, s bátrabban is állanak ellent,
Fájdalom érte szivét, s iszonyú harag űle szemébe,
És odavillámlott, odacsattant kardja legottan.
Megfélemle Timon, sietett paripára szökelni;
De mikor immár kelt, combját elvágta, s lováról
Visszalöké Árpád s elhúnyt fegyverneke mellé
Még sokat eltemetett, s még nem szünt búja, haragja.
A görögök pedig elvesztek nyomorultan az ádáz
Szittya vezérnek kardja miatt; de Philo is azonnal
Ellene jött számos népnek közepette ragyogván,
S a szaladók seregét fölfogta hatalmas erővel.
eBook a Digi-Book kiadásában