Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Világszép népmesék_MOBI

Világszép népmesék_MOBI
790 Ft790
  • Részlet az e-Könyvből:

    ÁMISZ ÉS ÁMIL
    ANGOL MESE
    Valamikor réges-régen élt olasz földön, Lombardia hercegségében két nemes lovag, akik úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Csudák csudája, a két lovag felesége is szerette egymást. És hogy semmi híja ne legyen a két házaspár boldogságának, ugyanazon a napon mindkettőnek fia született. Egyiket Ámisznak, másikat Ámilnak keresztelték.
    Rendesen úgy szokott történni, hogy ha a szülők nagyon is kívánják a gyermekeik barátságát, mert egyidősek vagy szomszédok vagy akármi egyéb okból: a gyermekek csak azért is gyűlölik egymást. Hanem Ámisz és Ámil nem okozott ilyen csalódást a szüleinek. Attól a perctől fogva, hogy járni tudtak, senki sem látta egyiket a másik nélkül; veszekedni sem hallotta őket senki, ha ugyan veszekedtek valaha. Tizenkét esztendős korukban úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy tulajdon szüleik is alig ismerték meg, melyik a másik.
    Ebben az esztendőben történt, hogy Lombardia hercege valamenynyi nemes alattvalóját meghívta az udvarába, fényes ünnepségre. Sokan magukkal vitték a fiaikat is, hadd ismerjék meg a lovagi szokásokat. Ámisz és Ámil is elment a többivel, s az udvarnál minduntalan összetévesztették egymással a két fiút. A jókedvű legénykékörömest növelték maguk is ezt a zűrzavart, s annyi huncut tréfát csináltak, hogy a herceg ottmarasztotta őket az udvarában - mert azt mondta, most már unalmas volna ott nélkülük az élet.
    Meglehet, hogy a lovagok azt gondolták erre: bizony, a mi házunkban még unalmasabb lesz - de ha gondolták is, ki nem mondották; csak a feleségük vette észre, hogy lehorgasztott fejjel tértek haza, mintha nagy baj érte volna őket. A fiúk eleinte boldogtalannak, elhagyottnak érezték magukat abban a különös, új világban; még jobban egymáshoz húzódtak, mint addig. Hanem lassacskán mégis megszokták az udvari életet, megtanultak nyíllal célba lőni, lovagi tornán lándzsát törni, lantot pengetni, édes szavú dalokat énekelni.
    Teltek, múltak az évek, tizennyolc esztendős lett már Ámisz és Ámil, embernyi embernek tartották már magukat, és szembe mertek szállni a legderekabb vitézzel is. Először is tudtára akarták adni az egész világnak, hogy még a vér szava sem kötheti őket jobban, mint az a szeretet, amivel egymás iránt viseltetnek. Testvérré fogadták egymást, és megesküdtek, hogy egyik a másikat minden harcában megsegíti, egyik a másikért bosszút áll akárkin, egyik a másikért feláldozza azt is, ami a legkedvesebb neki a világon.
    A hercegnek ez idő tájt rengeteg dolga volt, nem tölthetett sok időt a két fiúval, de volt arra gondja, hogy megtanuljanak mindent, amit tudniok kell. Mikor meghallotta, milyen esküvéssel fogadták testvérré egymást, tornajátékot rendezett a tiszteletükre, s a tornajáték után lovaggá ütötte őket. Aztán kiadta a parancsot, hogy mostantól kezdve Ámisz lovag lesz a főpohárnok, Ámil lovag a fősáfár az udvarában. A régi fősáfár, akinek Ámil helyét elfoglalta, halálos ellensége lett ez órától fogva mindkettőjüknek.
    A két ifjú értett jól a vadászathoz, a lándzsavetéshez meg sok egyébhez, hanem arról fogalmuk sem volt; hogy mi is a dolga a főpohárnoknak meg a fősáfárnak. Azt pedig tudták, hogy vigyázniok kell, mert a régi fősáfárnak örökké rajtuk a szeme, s ha hibát vesz észre, szalad árulkodni a herceghez. Szerencséjükre az udvarban mindenki szerette őket, s ha egyszer-másszor megfeledkeztek valamiről, vagy vadászni szöktek - elvégezte a dolgukat másvalaki, még a régi fősáfár sem tudta meg, hogy ki.
    Szép csendesen teltek, múltak a napok, becézgették az udvarbeliek az újdonsült lovagokat - hanem egyszerre csak vége lett a nagy boldogságnak. Egy nap habba keveredett lovon vágtatott egy vitéz a palota kapuja elé.
    Kérte, hogy vezessék Ámil lovaghoz.
    - Ó, uram - mondotta, nem tudván, hogy Ámil helyett Ámisszal beszél -, rettentő hírt hozok neked! Apád, anyád hét nappal ezelőtt meghalt pestisben. Csak te foglalhatod el helyüket. Ezért küldtek hozzád.
    - Az én apám s anyám? - kiáltott fel Ámisz hátrahőkölve.
    - A tiéd, uram - mondotta a katona. – Hacsak… - itt dadogni kezdett, mert ebben a pillanatban Ámil lovag odalépett a barátja mellé - most már… most már igazán nem tudom, hogy a tiéd-e. Sok esztendeje nem láttalak már, s ez a lovag szakasztott a te képmásod. De én Ámil lovaggal akartam beszélni.
    Most Ámilnak eredtek meg a könnyei. Ámisz gyöngéden a vállára tette a kezét.
    - Nyugodjál meg, testvérem - mondotta. - Veled vagyok jóban, rosszban. Most nem kísérhetlek el, de utánad megyek, ha vissza nem jöhetsz.
    Másnap kora reggel Ámil nehéz szívvel indul hazafelé, ahonnét hat esztendeje jött volt el. De még mielőtt elindult volna, csináltatott két aranyserleget, mind a kettőre vadakat, madarakat vésetett, amilyenekre annyiszor vadásztak Ámisszal Lombardia erdeiben. A két serleg éppen olyan hasonlatos volt egymáshoz, mint Ámisz és Ámil. Ámil beletette mind a kettőt a nyereg kápájába. Csak akkor vette elő, amikor válni kellett Ámisztól, aki elkísérte a lován, ameddig lehetett. Akkor aztán odaadta Ámisznak az egyik serleget.
    - Isten áldjon, testvér - mondotta. - Légy olyan hű hozzám, mint én tehozzád, ahogy megfogadtuk erős esküvéssel: míg mi ketten élünk, senki e világon ne állhasson közénk.
    Ámisz lovag megismételte az eskü szavait, aztán lassan, szomorúan visszafordult a palota felé.
    Hét álló napig lovagolt Ámil, akkor ért csak haza szülőföldjére. Hónapokig kellett harcolnia gonosz atyafiakkal, akik be akartak ülni apja örökébe. Mikor valamennyit legyőzte, arra kérték a hűbéresei, hogy házasodjék meg, és maradjon közöttük.
    Az volt a szokás azon a vidéken, hogy a földesúr a legszebb leányok közül választ feleséget, akármilyen rendű, rangú legyen is az a leány. Kihirdették hát mindenfelé, hogy akinek szép leánya van, hozza el a kastélyba, újhold után való reggel.
    Sok leánynak dobbant meg a szíve, mikor Ámil lovag csatlósa végigjárta ezzel a hírrel a falvak, városok utcáit. Szaladt a tükörhöz valamennyi, illegette-billegette magát, forgott jobbra-balra; hátha rajta akad meg Ámil szeme! De volt is újhold reggelén annyi szép leány Ámil kastélyának udvarán, mint a csillag az égen.
    - Bizonyosan téged választ - mondotta egyik leány a másiknak, pedig magában azt gondolta: „Lehetetlen, hogy én ne tessem neki!”
    - Dehogy éngem - felelte a másik szőke legény barna lányt szeret - az ő haja pedig olyan szőke volt, hogy jobban ragyogott a napnál. De azért ő sem gondolt egyebet, mint azt, hogy nincs itt hozzáfogható szép leány egy sem.
    Trombitaszó harsant, elcsendesedtek valamennyien. Kilépett az udvarra Ámil lovag, ezüstös ruhában. Lassan lépdelt végig a leányok sorai előtt, jól megnézte mindet, és megfigyelte, hogyan fogadják a tekintetét. Egyik-másik lesütötte a szemét és elpirult; sokan felnéztek rá és mosolyogtak; de volt egy, aki sem ezt, sem azt nem tette, csak állt sápadtan, mozdulatlanul, amint az ifjú lovag közeledett hozzá.
    Magas növésű, fekete hajú, szelíd, szürke szemű leány volt. Akadt bizony szebb is nála akárhány, de mégis az ő arca, az ő pillantása állította meg Ámil lovagot. Felé nyújtotta a kezét, őt választotta feleségül.
    Megtartották a lakodalmat, s a felesége mellett Ámil lovag egy időre megfeledkezett Ámiszról, akinek testvéri hűséget esküdött.
    Ámisz lovag ezalatt szomorúaún éldegélt a herceg udvarában, és védte magát a gonosz fősáfár ármánykodása ellen, aki most ravaszul kedveskedett neki. Még azt is felajánlotta Ámisznak, hogy fogadják testvérré egymást, de Ámisz azt felelte:
    - Egy testvérnek hűséget esküdtem már, a lovagi törvény nem engedi, hogy mást fogadjak testvéremül.
    Most aztán nem komédiázott tovább a fősáfár, hanem kimutatta a foga fehérét.
    - Megbánod még ezt a napot, adta hitvány kölyke! – mordult dühösen Ámisz lovagra. Hanem Ámisz csak mosolygott, s azt felelte: majd meglátjuk!
    Ebben az időben lett tizenöt esztendős Belizante, a herceg egyetlen leánya. A születésnapjára két álló hétig tartó vitézi játékot rendezett az apja. Messze földről jöttek leventék, hogy lándzsát törjenek a szép hercegkisasszony tiszteletére, de akármilyen derék vitézek voltak is, Ámisz lovag vitte el a díjat valamennyi elől. Mikor a hercegné megkoszorúzta (mert a leányát még nagyon fiatalnak tartotta ahhoz a herceg, hogy ő legyen a tornajáték királynője), Belizante komoly arccal nézett a lovagra,- akinek hírét gyermekkora óta sokszor hallotta már. Látni most látta először, mert a herceg egytávoli kastélyában neveltette leányát, s az udvarában ritkán fordult meg.
    Ha az ember sok szépet, jót hallott valakiről, rendesen csalódik, mikor meglátja. De a hercegkisasszony nem csalódott: Ámisz valóban a legszebb, legmagasabb, legerősebb volt valamennyi levente között.
    „Ez lesz az én lovagom, senki más” - mondotta magában a hercegkisasszony.
    Hanem Ámisz lovag esze nem járt a leányokon, alig is vette észre Belizantét.
    Elszomorodott ezen a szegény hercegkisasszony, betege lett a bánatnak s a szerelemnek. Napok hosszat fel se kelt az ágyából, s egyre csak azon gondolkozott, hogyan nyerhetné meg Ámisz lovag szívét.
    Eltelt egy hét is, de nem beszélhetett Ámisszal, még csak nem is láthatta, mert Ámisz vadászatra kísérte el a herceget. Hanem egy reggel valamelyik szolgálólánya - aki kileste a hercegkisasszony szíve titkát - hírül hozta neki, hogy azelőtt való nap Ámisz lovag erősen kifárasztotta magát egy vadkan üldözésében, s ma nem ment el a herceggel. Nosza, fel is vette Belizante legszebbik ruháját, ragyogó ékszereket rakott magára, fényes fehér fátylat tett a fejére, aztán elhívta magával az édesanyját, úgy indult sétára a palota kertjébe.
    Nemsokára meg is látta Ámisz lovagot egy fa tövében heverészni. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne rá, másfelé fordult, és bement a fák közé.
    - Alhatnám - mondotta a hercegkisasszony, és leheveredett egy lágy mohapadra. - Halljátok, milyen szépen énekelnek a madarak? Azt hiszem, a fülemüle szól, mert olyan sűrű sötétség van itt a fák alatt, hogy azt sem tudom, nappal van-e vagy éjjel.
    - Hagyjuk itt - szólt az anyja, s az udvarhölgyekkel visszatért a palotába.
    Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt Belizante, mintha aludnék; aztán felkönyökölt és körülnézett. Semmit sem látott, csak a sötétzöld sűrűséget, semmit sem hallott, csak a madarak énekét. Szép lassan felállott, s kilopózott a sűrűségből a gyümölcsöskertbe, ahol Ámisz lovagot látta.
    Ámisz most is fogadott testvérére, Ámilra gondolt. Meglepetten ugrott talpra, mikor a szép Belizante közeledett felé; de a hercegkisasszony megkérte, hogy üljön le mellé. Elmondotta neki, hogy miatta lett a szerelem betege, s addig meg sem gyógyul, amíg Ámisz szíve felé nem fordul.
    Ámisz lovag azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, jól hallotta-e, amit hallott - de hamarosan összeszedte az eszét, és meg- magyarázta Belizanténak:
    - Te egy hatalmas herceg leánya vagy, én meg szegény lovag - mi nem lehetünk soha egymásé.
    Hanem a hercegkisasszony nem nyugodott meg ebben; sírt, zokogott olyan keservesen, hogy Ámisz lovag megsajnálta. Időt akart nyerni, hogy kigondolhasson valami okosat. Azt mondta hát a leánynak:
    - Várjunk még nyolc napig, hercegkisasszony. Ha akkor is azt érzed, amit most: megkérem a kezedet az apádtól.
    Szerencsétlenségükre a fősáfár, aki folyvást kereste az alkalmat, hogy Ámiszt bajba keverje, látta, amikor Belizante kilépett a fák közül, és megkereste a lovagot. Elbújt mögöttük egy bokorban, és kihallgatta a beszélgetésüket. Hamar kifőzte a maga gonosz tervét, s a nyolcadik napon így szólt a herceghez:
    - Kegyelmes herceg, Ámisz lovag azzal akar megfizetni sok jóságodért, hogy titokban feleségül veszi a leányodat.
    Ámisz ezen a napon a palota nagy csarnokában állt őrt. Egyszerre csak előtte termett a herceg, kard a kezében, s a szemére hányta, hogy elforgatta leánya fejét. Keresztül is szúrta volna Ámiszt nagy, erős haragjában, de szerencsére volt Ámisz háta mögött egy kis ajtó, azon hirtelen besurrant egy mellékszobába, az ajtót magára zárta, s a herceg kardja az ajtó deszkájába fúródott. Erre aztán lecsillapodott egy kicsit a haragja, s azt mondta Ámisznak, hogy jöjjön ki, nem bántja. Ki is jött Ámisz, s a herceg csak ennyit szólt hozzá:
    - Rút hálátlanság tőled, hogy el akartad lopni' a leányomat, akit én a császár fiának szántam.
    Nagy bajban volt szegény Ámisz lovag. Ha csak őt magát sújtja a herceg haragja, elviselt volna szívesen akármilyen büntetést, de mi lesz Belizante sorsa? Azért hát, hogy a leányt megmentse apja haragjától, megesküdött, hogy egy szó sem igaz abból, amivel vádolják; földre dobta kesztyűjét, és azt mondta:
    - Tarts istenítéletet, kegyelmes herceg, megvívok akárkivel, hogy igazamat bebizonyítsam.
    A herceg megparancsolta a fősáfárnak, hogy vegye fel Ámisz kesztyűjét. Ez azt jelentette, hogy elfogadja a párviadalra való kihívást. Aztán kimondotta, hogy mához két hétre lesz a párviadal, akkor kiderül majd, melyik mondott igazat.
    Csakhogy nem volt ám elég a párviadalt megígérni: a két ellenfélnek kezesre is volt szüksége, aki magára vállalja a büntetést, ha valamelyik megszökik a viaskodás elől. És a gonosz fősáfártól annyira féltek az udvarbéliek, hogy senki sem mert Ámisz lovagért kezességet vállalni. Rosszul járt volna szegény, tüstént börtönbe vetik, ha Belizante és az anyja nem kezeskednek érte, hogy itt lesz a párbaj napján.
    De a szép Belizante semmiképpen sem tudta elűzni a gondot Ámisz lovag borús homlokáról. Egyre az járt az eszében, hogy hamisan esküdött. Hiába mondta el neki Belizante azt a sok rossz cselekedetet, ami a fősáfár lelkét terhelte.
    - Akármilyen gonosz ember is - felelte Ámisz most neki van igaza, és én hazudtam, ezért félek az istenítélettől! - más választ nem tudott Belizante kivenni belőle.
    Semmi utat-módot nem tudott kigondolni, hogyan meneküljön ebből a szörnyű helyzetből. Párviadalra ki nem állhat, mikor hamis eskü súlya nehezedik a lelkére. Ha pedig megszökik, minden kiderül, és Belizante egyedül viseli apja haragját. Akármerre forgassa is a dolgot, nincs menekvés!
    Hanem egyszerre csak eszébe jutott Ámil lovag.
    „Milyen ostoba voltam, hogy előbb nem gondoltam rá! Szerencsére van még idő: elvágtatok hozzá, és megkérem, vívjon meg helyettem a fősáfárral.
    Most bezzeg földerült az arca! Szaladt tüstént a hercegkisasszonyhoz, elmondta neki a tervét, és elbúcsúzott tőle.
    Napkelte előtt nyeregbe ült már. Hajszolta a lovát pihenés nélkül, míg csak az ki nem adta páráját. Város, falu nem volt a közelben, mikor a lova összeesett, hát gyalog folytatta az útját, étlen-szomjan, álmatlanul Aztán nem bírta tovább. Mikor Ámil lovag az erdőn keresztül jött hazafelé a vadászatról, ott találta Ámiszt egy fa alatt.
    Az öröm új életet öntött Ámisz fáradt testébe. Felült a fa tövében, s elmondta Ámilnak, hogy mi járatban van: hamis eskü nyomja a lelkét, nem mer istenítéletre kiállani.
    - No, ha csak ez a baj - kacagott fel Ámil -, ezen könnyen segíthetünk! Eredj haza a kastélyomba, mondd a feleségemnek, hogy elküldted a lovadat Ámisz lovagnak a herceg udvarába, mert hallottad, hogy szüksége van egy jó lóra. Senki sem fogja észrevenni, hogy nem én vagyok az, aki hazajött, hiszen eddig is mindig összetévesztettek bennünket. Ami a feleségemet illeti, éppen mostanában mondtam neki, hogy távolabb levő birtokaimon lesz dolgom, elbúcsúzhatol tőle még ma este, s azzal jöhetsz utánam.
    Ámisz úgy tett, ahogy a fogadott testvére tanácsolta, Ámil pedig nekieresztette a kantárszárát, és vágtatott a herceg udvara felé.
    Éppen jókoi*érkezett meg: a párviadalra kitűzött idő letelt, a fősáfár diadalmas arccal járta körül a porondot, és hangos szóval mondta:
    - Hallja meg mindenki, akit illet és érdekel: az ellenfelem megszökött, s ezzel bevallotta, hogy árulója volt urának. Most már nincs egyéb hátra, máglyát kell rakni s a lovagi törvény szerint elégetni a megszökött lovag kezeseit az egybegyűlt nép szeme láttára!
    A herceg, a hercegné és a szép Belizante szíve összeszorult ezekre a rettentő szavakra. A fősáfár igazat mondott: ki kellett adni a parancsot, hogy megégessék a hercegnét s a leányát. Szomorúan, húzódozva, csigánál lassabban rakták az emberek a máglyát, mégis gyorsabban készült el, mint szerették volna. A hercegné s a leánya kétségbeesve tekintettek körül, aztán összeszedték a bátorságukat, és megindultak a máglya felé.
    Ekkor vágtatott be lélekszakadva Ámil lovag. Utat tört magának a herceg színe elé, és követelte, hogy tüstént eresszék szabadon a kezeseket. Aztán a hercegné és Belizante kíséretében bement a palotába, és felöltötte Amisz lovag páncélját, fegyverzetét, felvette címeres pajzsát.
    Mikor sisakját, kardját rácsatolták, megkérte a hercegnőket, hogy hagyják magára, mert egyedül akar lenni egy ideig, mielőtt lóra szállana. A két hercegnő megölelte, isten áldását kérte reá, és kiment a szobából. Mikor az ajtó becsukódott utánuk, Ámil lovag magasra emelte kardját:
    - Jöjjön, aminek jönnie kell - mormogta magában megvédem a testvéremet!
    Azzal kiment, lóra pattant, kiugratott a porondra, s hangos szóval megesküdött az ártatlanságára, amit fegyverrel is be fog bizonyítani.
    A küzdelem nem tartott sokáig. A fősáfár ügyesen bánt a karddal, hamar odavágott Ámil vállára. Az ifjú lovag megingott a nyergében. A fősáfár büszkén, diadalmasan kiáltott fel, és már emelte a karját, hogy egy második vágással megölje ellenfelét. Hanem ekkor Ámil hirtelen oldalvást rántotta a lovát, és szíven szúrta a fősáfárt. Aztán azon véresen levágta a nyomorultnak a fejét, s odatette a herceg lába elé, bizonyítván ezzel a herceg s az udvar előtt, hogy az igaz ügy győzedelmeskedik. De alighogy ezt megtette, a nagy vérvesztéstől ájultan esett össze. Bevitték a palotába, s a herceg legjobb doktoraival ápoltatta. Néhány nap múlva elmúlt a láza, s a herceg bement hozzá.
    - Édes Ámisz barátom, hogy is gondolhattam rosszat rólad! - kiáltott fel a herceg, térdre borulva Ámil ágya előtt. - De most tudtára adom az egész népemnek, hogy te mindig hű s igaz ember voltál. Mihelyt talpra állsz, feleségül veheted a leányomat, világraszóló lakodalmat csapunk, s halálom után te léssz Lombardia hercege.
    A sebesült vitéz megköszönte a herceg jóságát, s amint a herceg kiment a szobából, titkos üzenetet küldött Ámisznak, hogy minden jóra fordult, kilenc nap múlva jelenjék meg az udvarnál, addig rejtőzködjék valahol a palota közelében. Mikor aztán Ámil meggyógyult, a két barát ismét ruhát cserélt. Ámil visszatért a feleségéhez, Ámisz a menyasszonyához, megtartották a lakodalmat, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364006C
Webáruház készítés