Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Világszép népmesék_EPUB

Világszép népmesék_EPUB
740 Ft740

TARTALOM
A KŐKASTÉLY
(svájci mese)
A MINDENT LÁTÓ KIRÁLYLÁNY
(magyar mese)
BELLA-FLÓR HERCEGNŐ
(spanyol mese)
A HÁROM SZARVAS
(újgörög mese)
FÁBÓLFARAGOTT PÉTER
(magyar mese)
ÁMOR ÉS PSZICHÉ
(görög-római mese)
A NAP, A HOLD MEG A CSILLAGOK
(afrikai néger mese)
A MAJMOK MINT KERTÉSZEK
(indus mese)
A SZÉLKÖTŐ KALAMONA
(magyar mese)
KIRÁLY FIA, FJORENTINOSZ
(újgörög mese)
ÁMISZ ÉS ÁMIL
(angol mese)
CSIHÁN KIRÁLYÚRFI
(magyar mese)
FEHÉRLÓFIA
(magyar mese)
GILITRUTT
(izlandi mese)
A SZÁRAZON ÉS VÍZEN JÁRÓ HAJÓ
(szicíliai mese)
HAMUPIPŐKE KIRÁLYFI
(magyar mese)
A SÁRGA MADÁR
(svéd mese)
A HÉTLÁBÚ PARIPA
(magyar mese)
A MEGVENDÉGELT KAFTÁN
(arab mese)
A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI
(magyar mese)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A HÁROM SZARVAS
    ÚJGÖRÖG MESE
    Szomorú magányban éldegélt egyszer egy asszony. Szükséget ugyan nem szenvedett semmiben sem, megvolt neki mindene, csak éppen gyermeke nem volt. Pedig jaj, de nagyon vágyott rá! Egy reggel aztán így könyörgött a naphoz:
    - Édes, egyetlen nap, ajándékozz meg egy gyermekkel, visszaadom, ha felnő.
    És íme, nemsokára kislánya született. Babusgatta, fürösztgette, nagy lánykává nevelgette.
    Egy reggel aztán, amikor a lányka sétálni indult, a nap éppen ott ténfergett a fák csúcsán, meglátta, a kislányt s megszólította:
    - Mondd meg az édesanyádnak, azt üzenem, váltsa be már az ígéretét.
    Hazament a kislány, és elmondta, mit üzent a nap. Megijedt az asszony, minden csepp vér kifutott az arcából. Nagy sokára szólott csak:
    - Legközelebb, ha majd találkozol a nappal, mond meg neki, hogy éppen tésztát gyúrtam, nem szólhattál nekem.
    A lányka persze másnap is találkozott a nappal meg harmadnap is. Hozta, egyre hozta a nap üzenetét, de az asszonynak mindig akadt valami kifogása. Most ez a dolga, most meg az, egyszer-egyszer mondhatja a kislány, hogy elfelejtett szólni. No, elfogyott a nap türelme, és legközelebb, se szó, se beszéd, kézen fogta a leánykát, és elvitte messze-messze a palotájába. Sírt-rítt az anyja, jaj, de kesergett az egyetlenjéért.
    A nap pedig őrizte a lánykát, a palotából csak a kertbe engedte ki, magas a fal, onnan ugyan nem szökhet el. Ennyi volt a lányka szabad járása-kelése.
    Egy reggel aztán elindult a nap, hogy bejárja a világot, végigkússzék a fényes égbolton, hiszen az a dolga. Magára maradt a lányka, és tűnődött a sorsán. Eszébe jutott szegény édesanyja, sírva fakadt nagy bánatában, hosszan-hosszan hulldogáltak a könnyei. Amint így sírdogált a kertben, és nézte, nézegette a sok óriási fát, így tört ki belőle a keserűség:
    - Hervad anyám szívecskéje, hervadjon fák levélkéje!
    S tépte, marta az arcát, hogy szinte kicsordult a vére. S csodák csodája, egyszerre hullt, hulldogálni kezdett a sok falevél, mind lehervadt a nagy fákról.
    Estefelé megjött a nap, észrevette a vért a lányka arcán.
    - Mi bajod, kislányom? - kérdezte szeretettel.
    - Kutya, macska összeveszett - felelte a lányka hozzájuk futottam, hogy szétválasszam őket, s megkarmolt a macska.
    Fogta a nap a macskát, s behajította a tengerbe.
    Másnap, míg a nap úton volt, megint csak összemarta magát a lányka.
    - Hát veled mi történt? - kérdezte a nap, mihelyt megpillantotta.
    - Kutya, disznó összeveszett, szét akartam őket választani, s ugyancsak megharapott a kutya.
    Fogta a nap a kutyát, s azt is a tengerbe vetette.
    Harmadnap is elindult a nap, de már nem ment messzire, hanem a felhők mögé rejtőzött. Onnan leste a lánykát. Látta ám, hogy maga tépi-marja az orcáját, s egyre csak az édesanyja után siránkozik. No, előbújt a nap, odalépett a lánykához.
    - Nem bánom - mondta -, menj az édesanyádhoz, elkísértetlek hozzá.
    Hármat füttyentett, s íme, három szarvas ugrott elébe.
    - Min éltek ti, feleljetek? - kérdezte a nap.
    - Füvön élünk, vizet iszunk rá - felelték a szarvasok.
    - Rátok, bízom ezt a lánykát - mondta a nap fogjátok, s vigyétek az édesanyjához.
    - Visszük - felelték a szarvasok. S ezzel útra is keltek, s mentek, egyre mentek, hegyen át, völgyön át. Talán már a fele utat is hátuk mögött hagyták, mire kissé elfáradtak és megéheztek. Így szóltak hát a lánykához:
    - Legelészni, vizet inni, megyünk kicsit megpihenni.
    Egy nagy kert előtt állottak éppen, három nagy ciprusfa nyúlt a magasba a közepe táján. Ráültették hát a lánykát az egyikre, fenn az ágak ringó magosában.
    - Ha bajba kerülsz - mondták neki -, füttyents hármat, s itt termünk máris a ciprus alatt.
    Egy kút is volt éppen a fák alatt, a kert végében meg egy vakolatját hullajtó öreg ház, abban lakott a sárkány a feleségével meg a három lányával.
    Azt mondta a sárkány az egyik lányának:
    - Szaladj ki a kútra, hozz friss vizet!
    Vette a sárkánylány a korsót meg a vedret, s ment a kútra vízért. Amint ráhajolt a kávára, hogy merítsen, hát uramfia, mit lát? Ott tükröződik benne a fán üldögélő lányka képe. Mert hát éppen a kút felett nyúlt az égbe a ciprusfa. Csak úgy fénylett tőle a víz, akár a sárarany fényessége.
    No, nagyot bámult a sárkánylány. „Lám, lám - gondolta -, hát ilyen világszépe vagyok én! S mégis vizet kell hordanom!”
    Fogta a korsóját, összetörte, vette a vedrét, a kútba hajította, s indult nagy durcásan vissza a házba.
    - Hol a friss víz, hol a korsó? - kérdezte tőle a sárkányasszony.
    - Világ szépe volnék tán én, mint az arany, ragyognék én, s mégis velem hordatsz vizet? Összetörtem a korsómat, kútba dobtam a vedremet, nem hordok én többé vizet! - toporzékolt a lány nagy haragosan.
    Küldte az asszony a másik lányát, azonmód jött az is vissza. Elküldte a harmadikat, az is épp így került haza.
    - Már megnézem magam is - mondta a sárkányasszony -, mi ütött ebbe a három lányba.
    Odament az asszony a kúthoz, hát amint odaér, fénylik a kert, csillog a víz, akár a nap ragyogása. Széjjelnéz erre is, arra is, a három fára is feltekint, hát az egyiken ott ül egy lányka, annak ragyog úgy az arca.
    Nézte, nézegette a sárkányasszony a lányka tündöklő orcáját, gyenge húsát, s összefutott szájában a nyál a gonosz gondolatra, hogy ő bizony abba a gyenge húsba beléharap, felfalja a szegény kislányt. De hát magas ágon üldögélt az, nem tudta a sárkány elérni. így aztán nyájas szóval fordult hozzá, s mézédesen csalogatta:
    - Szállj le, lánykám, ciprusfádról, megmosdatlak, megfésüllek, édes mézet adok neked.
    - Jaj, nem vagyok én még éhes, le nem szállók a fácskámról - felelte a lányka.
    - Jössz le izibe! - ripakodott rá a sárkányasszony. - Egy-kettő, vagy kidöntöm alólad a ciprusfát!
    Eszébe jutott erre a lánykának a három szarvas, s ahogy meghagyták, hármat füttyentett nekik. A szarvasocskák javában legelésztek. Egyszerre csak megtorpant a legkisebbik, és így kiáltott fel:
    - Nem hallottátok? Mintha a lányka szólítana bennünket.
    - Tán a füled csengett - felelt a másik kettő -, mi nem hallottunk semmit se.
    Am alighogy elfüttyentette magát a lányka, a sárkány kitátotta rettenetes torkát, s akkorát harapott a ciprus törzséből, hogy a gyönyörű szálfa menten alázuhant. A lányka éppen hogy még átugorhatott róla a mellette levő másik fára.
    Hej, de megmérgelődött ettől a sárkány!
    - Jössz le onnan tüstént! - kiáltott vadul.
    - Dehogy megyek - felelte a lányka ha addig élek is! - és megint füttyentett hármat, erősebben, mint az imént.
    No de most se hallotta meg más, csak a legkisebbik szarvasocska.
    - Nem halljátok - kiáltotta mintha a lányka hívna bennünket!
    - Ugyan, ugyan, megint csak a füled csengett! - mondta a másik kettő. - Vagy tán a szél fütyült bele.
    Jaj, szörnyen remegett most már a szegény lányka. Hol maradnak az ő szarvasocskái? A sárkány pedig hördült egyet, fújt egyet, tüzes lehelete szinte a lányka lábát perzselte, s nekitámadt a második fának, harapta, morzsolta. Ledöndült az is hamarosan. A lányka épp hogy átugorhatott róla a harmadik ciprusra.
    - Tüstént leszállsz onnan - vicsorogta nekivadulva a sárkány -, úgy sincs többé menekülésed!
    - Egy életem, egy halálom - mondta a kislány -, a fácskán az én helyem.
    No, nekiugrott a sárkány a harmadik fának, rágta, morzsolta, de már elvásott az állkapcája, kicsorbultak a fogai a sok rágástól, hát lassabban végzett vele. Meg-megpihent közben, vicsorgatta véres, nagy lapátfogait. A szegény lányka odafönn nem volt már se eleven, se holt. Összeszedte mégis utolsó erejét, s füttyentett három erőset, s hozzá még kiáltott is.
    No, erre már hegyezte a fülét mind a három szarvas, hallották egytől egyig a füttyszót, még jobban a kiáltást. Futton-futottak is vissza, legelöl a legkisebbik.
    Közben pedig már dőlni készült a fa, elhajlott a törzse, s vele hajlott a föld felé a lányka. No, kitátotta a sárkány a torkát, hogy, mint valami gyümölcsöt, szájával lelegelné, s nyomban elemésztené. Ám egyszerre csak, mint a villám, melléje ért a legkisebbik szarvas, nagyot ugrott, fel az ág magosáig, elkapta a szarvát a lányka, s illa berek, nádak, erek, már el is tűntek! Nagy, buta szemével csak ámult-bámult utánuk a sárkány.
    No de nem sokáig! Arra riadt a beste féreg, hogy jobbról is, balról is nekiugrott egy-egy pompás szarvas, döfik, gyomrozzák, hogy nyakát behúzva, farkát lógatva futott vissza a kunyhójába. Ott is csak annyit tudott mondani, hogy: jaj, jaj!
    A szarvasocskák pedig, mint a szél, vitték a lánykát hazafelé az édesanyjához.
    - Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát odahaza az ólban a malac -, jön a lánykád hazafelé!
    - Aranyból lesz az agyarad, ha valóra válik szavad – mondotta örvendezve az asszony.
    - Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát a kakas -, jön a lánykád hazafelé!
    - Rád aranytaréjt varázsolok, hogyha szavad beváltod – felelte vidáman a gazdasszony.
    - Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta a tyúkocska -, jön a lánykád hazafelé!
    - Arany lesz a csőröd is, ha beszéded nem lesz hamis – mondta boldogan az asszony. És íme, betoppant a három szarvas, nyomukban vidáman, repesve a kislány. Jaj, örvendezett, hogyne örvendezett volna az anyácska, jaj, boldog volt, hogyne lett volna boldog a lányka! Összeölelkeztek, összecsókolóztak, vége-hossza nincs a szónak. Malacon aranyagyar nőtt, tarajocska vertaranyból, kis csőröcske színaranyból. Boldogan éltek aztán mindhalálig, s ha sétált a lány a réten, mosolyogott a nap az égen.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364007X
Webáruház készítés