Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Victorien Sardou: Az agglegények_MOBI

Victorien Sardou: Az agglegények_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az eKönyvből:

    Előbbiek, Antoinette félretolja a szőlőindákat, s bedugja a fejét a szőlőlevelek közt a szobá¬ba. Egy létra tetején áll és a szőlőben böngész.
    Antoinette: Nantya urból? Meghiszem azt!
    Louise: Antoinette!
    Clémence: Tessék a kis alattomos! Hogy hallgatózik a létráján!
    Antoinette (szőlőt eszik): Nem hallgatózom, csak hallgatok. (Leszállás közben.) És mivel eladó leány volnék, abban a pillanatban, mikor a jövendőbeliről van szó... okosabbat teszek... (Lelép a pamlagra s onnan a szinre.) megérkezem.
    Clémence: Milyen szeles! Ki mondja, hogy szó van erről a fiatal emberről?
    Antoinette (vigan): Hát a logika! Valaki, akiből pompás férj válhatik!... Az illető tehát nőtelen... a kastélyban pedig csak három nőtelen ember van. Először is... Veaucourtois cousin... a ki vén, rút, nevetséges...
    Clémence: Ejnye, ejnye.
    Antoinette: Csak még egy szót a védelmére és idehivom.
    Rebecca: Ah, ne...
    Louise: A világért se!
    Antoinette: Ime, róla már ítéltek. Aztán Claviéres úr, aki se szép, se rút,... se fiatal, se öreg,... se okos, se ostoba,.... se fehér, se fekete,... se ez, se az,... semmise, csak ő maga és ez már sok...
    Rebecca: Ön kissé szigorú!
    Antoinette: Mondjuk hát, hogy: ez nem elég!... Igy tehát nincs más, aki a Louise epithetonját megérdemelheti, csak a harmadik, aki pedig Nantya úr... Tehát ő az! E szerint a legjobbkor érkezem, s ime most el fogjuk dicsérni Nantya urat,... amit be kellett bizonyítani.
    Clémence: Nem hallgat el mindjárt!?
    Antoinette: Miért?
    Rebecca (előbbre jön; mosolyog): Ah, most megint hallunk egy sereg miért-et! Ahá Antoinette-nek a miértjei ujra kezdődnek.
    Louise (épp ugy): Oh, maga Miért kisasszony!
    Antoinette: Nos hát, én csak most jöttem ki a zárdából... és hogy tudjunk valamit, kérdez¬nünk kell.
    Clémence: Vannak dolgok, melyeket magának nem kell tudnia!
    Antoinette: Oh bizony a zárdában... Eh, nem akarom, hogy ezentul is halkan beszéljenek előttem, mint mikor kis leány voltam, azt akarom, hogy mondjanak meg mindent nekem, mint Louisenak, a ki nem idősebb nálam!
    Louise (fontoskodva): Oh, én már asszony vagyok és ebben van egy kis különbség!
    Antoinette: Micsoda?
    Rebecca (mosolyog): Ah, most már a micsodá-ra kerül a sor?
    Antoinette: Szóval, kicsufolnak; mindegy, azért folytatom, amit erről az urról mondani akartam.
    Clémence: Megint?
    Antoinette: És miért titkolnám el, hogy félesztendő óta, a mióta szó van róla, hogy férjhez adjanak, ez az első, az egyetlen, a kin a tekintetem szivesen pihen meg?
    Clémence: Tessék, az ő tekintete szivesen pihen meg Nantya uron!... De hisz ő nem kérőbe jött hozzánk, hanem csak mint szomszédunk és barátunk!
    Antoinette: Fájdalom, tudom! Olyan szivesen mondtam volna igent!
    Clémence: Igazán Antoinette, pirulnom kell maga helyett!
    Antoinette: Azért, mert őszinte vagyok? Jobban szeretné, kedves testvérem, ha azt monda-nám: hogy Nantya urat ki nem állhatom, hogy mihelyt a lépteit hallom, a park másik végébe menekülök, mert ugy találom, hogy ez a Nantya ur durva, rut és neveletlen? Istenem, nem bánom, majd ezt mondom, ha éppen ugy akarja, de biz akkor hazudni fogok, annyi szent igaz.
    Rebecca: S mondja kedvesem, mit talál Nantya urban, a mi önt ennyire megnyerte?
    Antoinette: Oh, számtalan jó tulajdonsága van... De a mit legjobban szeretek benne... mert sokat gondolkoztam ezen a dolgon... hogy (fontoskodva) gondolatai az életről tökéletesen megegyeznek az én felfogásommal.
    Louise (csufolódva): Oh, Antoinettenek az életről való felfogása!... ez érdekes lehet.
    Antoinette (még mindig komolykodva): De...
    Clémence: Olyan sokat beszélt vele, hogy...
    Antoinette (közbeszólva): Nem, de tanulmányoztam!
    Mind a hárman (mosolyognak): Oh! oh!
    Antoinette: Oh, nagyon jól tudom, hogy könnyelmünek gondolnak, mert egy kissé mindent elmondok, a mit gondolok, ugy, a hogy eszembe jut! De azért egy cseppet se vagyok könnyel-mü. Például ismerem Nantya urnak egész multját!
    Rebecca: És ez a mult?
    Antoinette: Oh, nagyon egyszerü! 22 éves - az édes anyja nevelte - egy nagyon szép asszony, a ki visszavonulva élt a jószágán, a hol, a plébánost kivéve, senkivel se érintkezett, - a férjével se, a ki Párisban lakott, mert el voltak válva... Kérdeztem, hogy miért,... de nem akarták meg-mondani...
    Rebecca: Képzelem.
    Antoinette: Miért?
    Clémence: Mert az efféléket csak asszonyoknak szokás megmondani.
    Antoinette: Akkor majd megtudom Louisetól! (Louisehoz): Meg fogod mondani ugy-e? Nos, Nantya ur, édes anyjának halála után, mint vidéki nemes emberhez illik, a gazdálkodásra adta magát, s azóta vágatja az erdejét, szépen eladogatja a takarmányát, s Párisban csak két hóna-pot tölt évenkint, de tél közepette szokott ott lenni... s ez pompás... mert az ember szinházba mehet... oh, én rajongani fogok a szinházért, mihelyt egyszer elvisznek valamelyikbe...
    Louise (félbeszakitja): S szivesen töltenéd falun az év többi részét?
    Antoinette: Meghiszem azt. Én, a ki ugy szeretnék majorosné lenni!
    Clémence: Meg van bolondulva.
    Antoinette: Oh, nem! Falusi embert akarok férjül, mert magam is falusi leány vagyok... és ha összehasonlitom Nantya urat, a ki oly nyugodt, oly őszinte, s oly egyenes jellemü, azokkal a gavallérokkal, a kik a multkor a Prefektura bálján udvaroltak... a hozományomnak, ugy tetszik, mintha valami nagyon szűk utczából, a hol az emberek össze-vissza taszigálják egymást, szép, nyiló mezőre érek, a hol megnyugszik a tekintetem. A kilátás oly szabad, a mező oly nyilt, oly üde, hogy csak elnézem és azt mondom magamban: ah, milyen jól érzem itt magamat!... ah, milyen jól érzem magamat!...
    Clémence: Igazán rettenetes, mennyire el van kényeztetve!.... De hisz ez szörnyü, a mit itt elmond!...
    Antoinette (vigan): Ah, hadd mondjam el itt, mert máskép kiabálni fogom a szobámban!
    Rebecca: S mondja, szivem, azt, a mit kiabálna, elmondaná magának Nantya urnak is?
    Antoinette: Neki?... Oh, nem!... De hogy is...?
    Rebecca: Miért nem?
    Antoinette: Oh, hát mert... De hisz ezt nem lehet megmagyarázni, ezt érezni kell!... Mert nem volna helyes...
    Clémence: Tehát maga is érzi, hogy vannak dolgok, melyeket be kell látni, a nélkül, hogy magyarázatukat keresné az ember...
    Antoinette: Meglehet... De miért van ez igy?...
    Rebecca: Igazán javithatatlan!

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641316
Webáruház készítés