Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Victor Hugo: 1793 vagy a polgári háború_EPUB

Victor Hugo: 1793 vagy a polgári háború_EPUB
540 Ft540

Az hugoi romantika elemében van. Saját hazájában, teljes szívéből ontja az érzelmeket, kalandokat, fest olyan történelmi tablót, amit csak kevesen tudnak ennyi színnel lefesteni. A mű - címéből adódóan - a francia forradalom egyik válságos évének, 1793-nak az eseményeit tárja elénk. Victor Hugo elénk tárja a forradalom alapfiguráit: haladásért lángoló szilárd jellemű pap, a forradalmat gyűlölő és mindenre elszánt gróf, a polgárháború rémségei között elveszett gyermekeit kereső boldogtalan anya, a szerencsétlen Gauvain, akit az új hit és a régi hagyomány malomkövei őrölnek fel, de mind a többiek is: a forradalom hős katonái s az ellenforradalom megtévesztett harcosai, a lázban égő Franciaország minden embere.

A regényt Aldor Imre és György Aladár klasszikus, 1874. évi műfordítása alapján kínáljuk olvasóinknak. (a Kiadó)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A parasztok dünnyögése.
    Michelle Fléchard a tömeg közt ácsorgott. Oda sem hallgatott, de az ember néha önkénytelen is hall. Meghallotta e szót: a tourgue-i kastély. Fölemelte fejét.
    - Hogyan? ismétlé, a tourgue-i kastély?
    Reá tekintettek. Zavartnak látszott. Ruhája csupa rongy. Néhányan mormogva jegyzék meg:
    - Tán valamelyik zsiványnak a felesége.
    Egy parasztasszony, a ki pohánka-pogácsát vitt a kosarában, hozzáment s halkan megszólította:
    - Hallgasson.
    Michelle Fléchard mereven az asszonyra bámult. Megint nem értett semmit. Ez a név, Tourgue, mint valami villám hasított át lelkén, utána ismét éj következett. Hát nem szabad kérdezősködnie? Mi lelte az embereket, hogy ugy néznek rá?
    A közben elhangzott az utolsó dobpörgés, a másik kisérő fölragasztotta a hirdetményt a falra, a maire bement a falu házába, a kikiáltó más helységbe indult s az összecsoportosult nép szétoszlott.
    Egy kis csoport azonban ottmaradt a hirdetmény előtt. Michelle Fléchard ezekhez ment.
    Az elitéltek neveit magyarázgatták, s megjegyzéseket tettek hozzá.
    Voltak köztük parasztok is, polgárok is, azaz fehérek is, kékek is.
    Egy paraszt igy szólt:
    - Mindegy, azért még sincs kezük közt az egész világ. Tizenkilencz végre is csak tizenkilencz. Nincs ott Riou, sem Moulins Benjamin, sem Groupil Andouillé-ból.
    - Sem Lorieul Monjeanból, szólt egy másik.
    Aztán többen is beleszóltak:
    - Sem Brice-Deny.
    - Sem Dudouet Ferencz.
    - Az bizony, nincs ott a lavali Dudouet.
    - Sem Huet Launey-Villiersből.
    - Sem Grégis.
    - Sem Pilon.
    - Sem Filleul.
    - Sem Ménicent.
    - Sem Gruèharrée.
    - Sem a három Logerais testvér.
    - Sem Lechandelier ur.
    - Ostobák, szólt egy őszhaju komoly aggastyán. Ha Lantenacot elfogják, annyi, mintha mind elfognák.
    - De nem fogták ám még el, mormogott egy a fiatalok közül.
    Az aggastyán viszonzá:
    - Ha Lantenacot elfogják, elfogták az egésznek a lelkét. Ha Lantenac meghalt, meghal a Vendée is.
    - Ki az a Lantenac? kérdezte egy polgár.
    A másik polgár felelt neki:
    - Egy kikopott marquis.
    S a harmadik hozzátevé:
    - Abból a fajtából, kik az asszonyokat agyonlövetik.
    Michelle Fléchard meghallotta s bele szólt:
    - Igaz.
    Oda fordultak.
    A szegény asszony ismétlé:
    - Igaz, mert engem is agyonlövetett.
    Csodálatos hatást idézett elő, hogy egy élő ugy beszélt magáról, mintha meghalt volna. Félszemmel kezdtek reá pislantgatni.
    Valóban megdöbbentő látvány volt, a mint egész testében reszketve, dideregve, elképedve, lázas aggodalomtól gyötörve s oly rémülten állt ott, hogy szinte elrémitette azokat is, a kik reá pillantottak. A nő kétségbeesése ellágyit, és mégis elborzaszt. Azt hiszszük, az örvény szélén látunk lebegni egy lényt. De a parasztok durvábban fogják föl a dolgot. Egyikök mormogott magában:
    - Az az asszony kém is lehet.
    - Hallgasson már s menjen innen, sugá Michelle Fléchardnak a jó asszony, ki már az imént megszólitotta.
    Michelle Fléchard igy válaszolt rá:
    - Én nem bántok senkit. Én a gyerekeimet keresem.
    A jó asszony azokra tekintett, a kik Michelle Fléchardra tekintettek, ujjával a homlokára mutatott s egyet kacsintva igy szólt:
    - Bamba, szegény.
    Aztán félrehuzta őt s egy pohánka-pogácsát adott neki.
    Michelle Fléchard anélkül, hogy megköszönte volna, mohón beleharapott.
    - Igen, mondták a parasztok, ugy fal, mint valami barom. Igazán bamba.
    S a gyülekezet mardványa is szétoszlott. Mind elment, egyik a másik után.
    Mikor Michelle Fléchard megette a pohánka-pogácsát, igy szólt a parasztasszonyhoz.
    - Jó, most már ettem. De hát a tourgue-i kastély?
    - Na már megint ujra kezdi, kiáltott fel a parasztasszony.
    - Nekem oda kell mennem. Mondja meg merre kell menni?
    - Soha, szólt a parasztasszony. Tán bizony hogy megölesse magát? Különben nem is tudom. Hát igazán megbolondult maga? Hallja, szegény asszony, maga oly fáradtnak látszik; hát akar-e nálam megpihenni?
    - Én nem pihenek, szólt az anya.
    - Pedig a lábai mind kisebesedtek, mormogá a pórnő.
    Michelle Fléchard folytatá:
    - Hisz ellopták a gyerekeimet. Egy kis leányom volt, meg két kis fiam. A barlangból jövök az erdőből. Tellmarch a koldus megmondhatja. Meg az az ember is, a kit oda lenn találtam a mezőn. A koldus gyógyított meg. Azt hiszem, hogy összetört valami csontom. Mind igaz a mit mondok, igazán megtörtént. Ott van Radoub őrmester. Szóljanak neki. Ő is megmondja. Ő találkozott mi velünk az erdőn. Hárman voltunk. A Három gyereket értem. A nagyobbikat René-Jeannak hivják. Bebizonyithatom mind a mit mondok. A másikat Gros-Alainnak, a legkisebbiket Georgettenak hivják. Az uram meghalt. Megölték. Tehenész volt a siscoignardi majorban. Maga jó asszonynak látszik. Mutassa meg nekem az utat. Én nem vagyok bolond. Én anya vagyok. Elvesztettem gyerekeimet. Keresem őket. Csak őket keresem. Nem tudom bizonyosan honnan jövök. Az éjjel a szalmán háltam egy pajtában. A tourgue-i kastélyba megyek. Én nem vagyok tolvaj. Látja, hogy igazat mondok. Segithetnének, hogy föltaláljam a gyerekeimet. Én nem vagyok idevaló. Agyon is lőttek, de nem tudom megmondani, hogy hol.
    A pórnő fejét csóválta.
    - Hallja-e, forradalmi időben nem kell olyasmit beszélni, a mit nem ért az ember. Még el¬foghatják érte.
    - A tourgue-i kastélyt mondja meg nekem, kiáltott föl az anya. A Jézus szerelmére s a menybeli szentséges szüz Máriára kérem asszonyom, könyörgök, esdeklek, mondja meg: merre kell menni a tourgue-i kastélyba?
    A paraszt asszony megharagudott.
    - Mondtam már, hogy nem tudom! De ha tudnám, akkor sem mondanám. Rosz hely az. Oda nem szokás most járni.
    - Én mégis elmegyek, szólt az anya.
    S megindult.
    A parasztasszony látta, hogy eltávozik, s mormogott:
    - Na, valamit csak kell enni neki.
    Aztán utána szaladt s egy pohánkaczipót nyomott a markába.
    - Itt a vacsorára való.
    Michelle Fléchard elvette a czipót, nem felelt, vissza sem fordította fejét, s tovább folytatta utját.
    Kiment a faluból. A mint a végső házakhoz ért, három rongyos, mezitlábas kis gyermekkel találkozott. Hozzájuk közeledett s igy szólt:
    - Két leány, meg egy fiu.
    S a mint látta, hogy a czipójára pislognak, odaadta azt nekik.
    A gyerekek elvették a czipót, s félve huzódtak odább.
    A szegény asszony eltünt az erdőben.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641248
Webáruház készítés