Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Verne Gyula: Véres dráma Livóniában_EPUB

Verne Gyula: Véres dráma Livóniában_EPUB
340 Ft340

Erre a Jules Verne regényre ma azt mondanánk, hogy letehetetlen detektívtörténet. Verne itt is mestere a feszültség keltésének, fokozásának, míg a végén termsézetesen ott a valódi mesélőre jellemző csattanó, amelyre senki sem számít. Mindezt Mikes Lajos ültette át az ifjúság számára. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    A tájék még mindig olyan volt, mint kezdetben, nagy síkság, amely nyáron a kender erős illatával lesz terhes. Az országutak, amelyeket főleg a kocsik és szekerek tapostak ki, bizony eléggé elhanyagoltak voltak. Néha nagy erdők mentén haladtak el; ezek jávor-, nyír- és égererdők voltak, és rengeteg fenyvesek, amelyek zúgva hajlongtak a szélben. Egy lélek sem volt az utakon, sem a mezőn. Ilyen kemény télben nemigen járkálnak az emberek ott a magas északon, így haladt a postakocsi faluról-falura, tanyáról-tanyára, lóváltástól lóváltásig, egy percnyi időt sem vesztve, hála Broks biztatásának. Késedelemtől nem volt ok tartani, s a vihartól sem, amennyiben a szél a hátukba fújt.
    Miközben kifogták és befogták a lovakat, a bankhivatalnok és a kocsis kiszállt a kocsiból. De az ismeretlen utazó sohasem hagyta el a helyét. Mikor egyedül maradt, csak annyit tett, hogy kitekintett egy pillanatra a kocsiból.
    - Nem sok vizet zavar az útitársam! - szólt Poch.
    - Ki se nyitja a száját! - szólt Broks.
    - Nem tudod, kicsoda?
    - Nem... azt sem tudom, hány szeme van!
    - Azt hiszem, ebéd közben nem kerülheti el, hogy megmutassa az ábrázatát...
    - Persze az is lehet, hogy nem eszik többet, mint amennyit beszél! - felelt Broks.
    Mielőtt elérték volna azt a városkát, ahol a postakocsi ebédre megállt, hány nyomorult tanya mellett hajtottak el az úton! Alig lakható kunyhók, szegényes faviskók mellett, mindig zárt zsaluval, amelyek hasadékain vígan fütyörészhetett a tél hideg szele! S mégis, milyen erősek Livóniában a parasztok: a durva, borzas hajú férfiak, a rongyokba burkolódzott asszonyok, a csupasz lábú gyermekek, akiknek keze-lába olyan sáros, mint elhanyagolt istállóban az állatoké. Szerencsétlen muzsikok! És mit kell szenvedniük odúikban a nyár melegétől, a tél hidegétől, esőben, hóban, táplálékukról nem is szólva, amely fekete, száraz, ragacsos kéregkenyér, megmártva egy kis lenolajban, rozs- és zabpép, és nagyon ritkán egypár falat szalonna vagy sózott marhahús! Micsoda élet! S mégis beérik vele és nem tudnak panaszkodni. De vajon mi haszna lenne?
    Szerencsére déli egy óra tájban a postakocsi egy nagyobb faluban állt meg pihenőre, ahol az utasok egy elég tisztességes fogadóban jó és ízletes ebédet találtak: malachúslevest, egy tál kovászos uborkát, nagy karéj “savanyúkenyeret”, mert hiszen a fehér kenyér mégiscsak túlzott kívánság lett volna, továbbá a Dvinából kifogott lazacot, friss zöldséges szalonnát, kaviárral, gyömbérrel, tormával és páratlan zamatú erdei áfonyaízzel. Inni teát kaptak, olyan bőségesen, hogy elég lett volna a balti tartományok egy egész folyócskájának a táplálására. A pompás ebéd Broksot és Pocht nagyszerű hangulatba ringatta, mielőtt tovább folytatták az utazást.
    Az idegen utason nemigen látszott, hogy ilyen boldogító hatással lett volna rá az ebéd. A terem egyik homályos sarkában fogyasztotta el az ételt. Alig emelte föl csuklyáját, úgyhogy csak őszülő szakállának a vége látszott.
    A bankhivatalnok és a kocsis hiába akarta megpillantani az arcát. Gyorsan evett, szomorúan, és társainál sokkal előbb visszaült a helyére a kocsiban.
    Ez utóbbiak sehogy sem tudtak belenyugodni a helyzetbe, főképp Poch nem, akit nagyon bosszantott, hogy az egész úton egy szót sem volt képes kicsalni hallgatag útitársából.
    - Hát csak nem fogjuk megtudni, ki légyen ez az ember? - kérdezte Poch.
    - Én megmondom, ha éppen akarod, - felelte Broks.
    - Ismered?
    - Hogyne! Egy úriember, aki megfizette a helyét. Ez éppen elég nekem.
    Pár perccel két óra előtt indultak és a postakocsi gyorsan haladt tovább az úton. A lovak, amelyeket galambocskáinak, fecskéinek becézgetett a hajtó, vígan ügettek tovább.
    Poch valószínűleg kifogyott a szóból, kimerítette hírkészletét, mert a postakocsissal folytatott beszélgetésének árja lassan elapadt. Kissé el is kábult a pompás lakoma következtében, agyában a pálinka gőzölgött, s egyszerre csak bóbiskolni kezdett és ide-oda ingott a feje. Egy negyedóra múlva mélyen elaludt, s kétségkívül Zinaida Parensova édes alakja jelent meg előtte álmaiban.
    Eközben azonban az idő rosszabbra fordult. A felhők lejjebb szálltak. A postakocsinak posványos síkon kellett keresztültörtetnie, amely kocsiút építésére nem éppen alkalmas. A süppedékeny talajt Livóniának eme északi vidékén kivágott, de alig faragott, és az úton keresztbe rakott fatörzsekkel igyekeztek szilárdabbá tenni az emberek. Gyalogember is üggyel-bajjal járhatott csak arra. Hát még lovaskocsi? E gyarlón egyberótt gerendák, amelyeknek a vége hol meg volt támasztva, hol nem, inogtak a kocsi kerekei alatt, amelynek ócska vasalása panaszosan nyikorgott.
    Ilyen körülmények között a hajtónak eszébe sem juthatott a lovait hajszolni. Lassan baktatott, visszafogta a lovait, amelyek lépten-nyomon megbotlottak. Ilyen módon minden baj nélkül tovább jutottak néhány állomással. De az állatok halálfáradtan érkeztek meg minden újabb váltáshoz, s többet nem is lehetett volna kívánni tőlük.
    Habár a szél elűzte a fellegeket, este öt óra tájban sötétedni kezdett már. Rendkívüli óvatosságra volt szükség, hogy le ne tévedjenek az országútról a süppedékekbe. A lovak, mivel minduntalan attól féltek, hogy kisiklik lábuk alól a biztos talaj, ágaskodtak és rugdalóztak.
    - Lépésben, lépésben, mert baj lesz! - kiáltott Broks. - Inkább érjünk egy órával később Pärnuba, semhogy itt rekedjünk valahol...
    - Egy órával később! - kiáltott Poch, akit a sok döccenés felrázott álmából.
    - Ez a legokosabb! - felelte a hajtó, aki kénytelen volt többször leszállni a bakról, hogy kötőféken vezesse a lovait.
    Az idegen utas mozgolódni kezdett, nyújtogatta a nyakát, s ki akart nézni a kocsi ablakán. De a sötétségben nem láthatott semmit. Oly nagy volt már akkor a sötétség, hogy mindent elnyelt. A postakocsi lámpásai két fénysávot vetettek az útra, de alig ártottak a sötétségnek.
    - Hol vagyunk?... - kérdezte Poch.
    - Húsz versztányira Pärnutól, - felelt Broks, - s ha megint váltáshoz érünk, azt hiszem legjobb, ha ott maradunk holnap reggelig...
    - Ördög vigye ezt a vihart, amely tizenkét órai késedelmet okoz nekünk! - kiáltott a bankhivatalnok.
    Tovább haladtak. Olykor-olykor olyan heves szélroham kerekedett, hogy félő volt: a kocsi ráfut a lovakra és felborul. A lovak horkanva ágaskodtak. A helyzet kétségbeejtővé vált. Poch és Broks azt indítványozták, hogy tegyék meg gyalog az utat Pärnuig. Ez volna tán a legcélszerűbb, mert ha kocsiban maradnak, nagyobb a veszély.
    Az idegennek azonban nemigen volt kedve leszállni a kocsiból. A leghidegvérűbb angol sem lehetett volna közömbösebb mindazzal szemben, ami történt. Esze ágában sincs gyalog utazni, mikor ő megváltotta a helyét a postakocsira s a postakocsinak kötelessége, hogy elszállítsa útja céljáig.
    Fél hétkor, a leghevesebb szélviharban, rettentő lökést éreztek.
    Az egyik első kerék belecsúszott egy mély kátyúba, és a szaporán megostorozott lovak hiába erőlködtek, a kerék kitört.
    A postakocsi nagyot zökkent s elvesztvén az egyensúlyát, bal oldalára dőlt.
    Fájdalmas jajgatás hallatszott. Poch, aki zúzódást szenvedett a lábán, megrémült, hogy az értékes táska lánca leszakadt az övéről. De a táska megvolt, s ő mégjobban a hóna alá szorította, mikor végre sikerült a kocsiból kiszállnia.
    Broksnak és az idegen utasnak semmi nagyobb bajuk nem esett, néhány jelentéktelen horzsoláson kívül, és a hajtó leugorva a bakról visszarántotta az első lovat kötőfékje segítségével.
    Elhagyott helyen voltak - balról sűrű erdő sötétlett a síkon.
    - Most mi lesz velünk? - kiáltott Poch.
    - A kocsit nem használhatjuk tovább, - felelte Broks.
    - El tudsz gyalogolni Pärnuig? - kérdezte Broks a bankhivatalnoktól.
    - Tizenöt versztára? - kiáltott Poch, - a meghúzódott lábammal?
    - Na és lóháton?
    - Lóháton! Pár lépés után a földön hevernék!
    Mást nem tehettek: menedéket kell keresniök valami fogadóban, ha ugyan van a közelben, s ott kell tölteniök az éjszakát, Pochnak és az idegennek mindenképpen. Broks meg a kocsis, miután kifogják a lovakat, lóháton Pärnuba sietnek s holnap visszatérnek a kocsihoz egy kerékgyártóval, hogy rendbe hozza.
    A bankhivatalnok, ha nem lett volna annyi pénz nála, kétségtelenül pompásnak találja ezt a tanácsot...
    De tizenötezer rubellel a táskájában...
    De van-e egyáltalában valami major, fogadó vagy korcsma a közelben, ahol az utasok reggelig megszállhatnak? Ezt a kérdést akarta Poch tisztázni először.
    - Van... amott... minden bizonnyal! - felelt az ismeretlen útitárs.
    S kezével a gyönge világosság felé mutatott, amely balfelé, körülbelül kétszáz lépésnyire pislogott a sötétben alig látható erdő szélén. Csakhogy fogadó lámpása az vagy egy favágó tüze netán?...
    A hajtó, akit megkérdeztek, így felelt:
    - A Kroff korcsmája.
    - Kroff korcsmája? - ismételte Poch.
    - Az... fogadó a Kidőlt Kereszthez.
    - Nos, - szólt Broks, társaihoz fordulva, - ha itt akarnak maradni ebben a fogadóban, holnap korán reggel újra itt leszünk.
    Az indítvány, úgy látszott, tetszik az idegennek. Voltaképpen ennél okosabbat nem is igen csinálhattak. A vihar félelmetes volt, nyilvánvaló, hogy hamarosan elered az eső.
    A kocsis meg a hajtó csak nagy üggyel-bajjal érhet el Pärnuba lóháton.
    - Nem bánom, - szólt Poch, akinek sajgott egy kissé a zúzódott lába, - itt maradok. Holnap, ha jól kipihentem magam, majd tovább utazunk. Számítok rád, Broks...
    - Itt leszek, amikorra mondtam, - felelt a kocsis.
    A lovakat eközben kifogták, de az oldalt dőlt postakocsit ott kellett hagyni az úton. Ezen az éjszakán aligha fog kocsi vagy szekér arra hajtani.
    Poch, miután kezet szorított barátjával, zúzódott lábával sántikálva, az erdő felé indult, ahonnan kivillant a fény, amely a korcsmát jelezte.
    Mivel a bankhivatalnok csak nagy kínnal haladhatott, az idegen karját ajánlotta neki, hogy támogassa. Poch elfogadta és megköszönte az idegen szívességét, aki egészben véve sokkal nyájasabbnak látszott, mint útközben, Rigától idáig viselkedéséből hihette volna az ember.
    A kétszáz lépést baj nélkül megtették, az országút mentén, ahol a fogadó állt.
    Bejáratára akasztva egy kis petróleumlámpa pislogott. A ház sarkán hosszú rúd ágaskodott, amelynek az volt a rendeltetése, hogy napközben magára vonja az erre járók figyelmét. Az ablaktáblák hasadékain keresztül fény szűrődött ki a kocsma belsejéből, pohárcsöngés zaja és beszédhangok hallatszottak. A főkapu fölött durván festett cégér volt, amelynek feliratát a lámpafényben el lehetett olvasni: Fogadó a Kidőlt Kereszthez.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322969
Webáruház készítés