Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Verne Gyula: Város a levegőben_EPUB

Verne Gyula: Város a levegőben_EPUB
340 Ft340

Jules Verne a történetgyártás és mesélés vitathatatlan mestere. Ez a története egy korai Majmok bolygója, vagy Michael Crichton Kongója. Ugyanúgy az afrikai dzsungelben járunk, ahol a majmok vezetőjükkel (nem árulhatjuk el, hogy kiféle vagy miféle) létrehoznak egy társadalmat. Az ütközés az emberek társadalmával törvényszerű, a következmények pedig verneiek. Hogy mennyire? Tessék elolvasni Zigány Árpád műfordításában. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    – Hogy van a majmod, Llanga? - kérdezte Max Huber vagy egy órával rá, hogy elindultak.
    – Egyre csak alszik, Max úr.
    – Szeretnéd megtartani...
    – Nagyon szeretném... ha önök megengedik.
    – Miattam megtarthatod... Csak aztán vigyázz, hogy meg ne karmoljon...
    – Oh, Max úr!...
    – Bizony jó lesz vigyáznod!... Ezek az állatok még a macskánál is alattomosabbak.
    – De ez nem, Max úr!... Hisz még oly fiatal!... S az arcza is oly szelíd...
    – No, ha már barátoddá fogadod, akkor mindjárt meg is keresztelheted... Adj neki nevet.
    – Nevet?... Milyen nevet?
    – Hát hívjad Jákónak!... Minden majomnak Jákó a neve.
    Ez a név azonban nem igen tetszett Llangának. Fogta magát és szó nélkül visszament a sátorba.
    Az idő e napon is borult volt, a minek az utasok örültek, mert legalább nem szenvedtek a hőségtől; de viszont aggódtak is, hogy megered az eső, s akkor bőrig áznak a folyam nyílt tükrén.
    Ebédre néhány vízi szárnyassal és egy-két hallal kellett beérniök. Az utasok már kezdték megunni a folyton egyforma fogásokat, a melyhez sem sójuk, sem kenyerük nem volt. Alig várták már, hogy elérjék az Ubangit, melynek legelső telepén ugyancsak kárpótolni fogják magukat a sok nélkülözésért!
    Délután John Cort éppen a sátorba akart menni, hogy ledüljön egy kicsit, mikor Max oda szólt neki:
    – Kedves John!...
    – Nos, mi az, kedves Max?
    – Nézzen csak oda... kissé folyam mentén, a bal partra...
    – Ah! - kiáltott föl az amerikai meglepetve.
    A foreloper is oda nézett.
    – Remek bivaly! - mondta sóvárogva.
    – Ha puskavégre kaphatom, - szólt Max Huber - akkor pár napig nem lesz gondunk az eleségre.
    Khamis rögtön a part felé kormányozta a tutajt, mely rézsút, nesztelenül siklott a víz tükrén.
    Mikor már csak harmincz méternyire lehettek tőle, John Cort halkan azt mondta:
    – Először ön lőjön, Max... Ha szükséges lesz, majd én is ráduplázok...
    A bivaly meg sem mozdult. Nyakát előre nyújtva mohón ivott és sejteni sem látszott a veszedelmet, mely fenyegette. E perczben fölemelte széles, otromba fejét és inkább kíváncsian, mint meghökkenve bámult a tutajra...
    Max Huber letérdelt. Mivel nem lőhette szíven az állatot, a fejére czélzott...
    A lövés eldördült... Az állat magasan fölcsapott a farkával és fájdalmasan elbődült, annak jeléül, hogy a golyó halálra sebezte.
    – Ez a mienk! - ujjongott a franczia talpra ugorva.
    S valóban John Cortnak nem kellett rádupláznia: a bivaly egyet fordult maga körül, s aztán fél testével belefordult a vízbe, melyet csurgó vére vörösre festett.
    Khamis elégedetten kötött ki mellette, hogy megnyúzza és földarabolja. Igazán remek állat volt: onja, a hogy a bennszülöttek hívják, abból a magánosan élő fajtából, a mely jóval nagyobb, mint az európai bivalyok és az amerikai bölények.
    A foreloper az állat legkitűnőbb húsából vágott ki vagy húsz kilogrammnyit; ennél többet fölösleges volt földarabolnia, mert úgyis megromlott volna a hőségben.
    Ezalatt a sátorban különös dolog történt. Llanga még mindig ott ápolta a kis beteget, a mely még egyre aludt. A puska dörrenésére azonban az alvó állat idegesen összerázódott, s bár a szeme nem nyílt ki, ismét megszólalt, s ugyanazt a szót mondta halkan, panaszosan, a melyet Llanga már hallott:
    – Ngora!... Ngora!...
    Ezúttal Llanga már nem tévedhetett. Fényes nappal, ébren hallotta ezt a szót, mely a Kongó-melléki bennszülöttek nyelvén annyi, mint: anya.
    Oda térdelt a kis teremtés mellé, mely még egyre lázas volt és pár csöpp vizet akart a szájába önteni, de nem sikerült. Megnedvesítette hát kezét, s azzal hűsítette a kis beteg égő homlokát és e közben ismét, újra hallotta az előbbeni szót:
    – Ngora!... Ngora!...
    A kis teremtés némileg magához tért, mert kezével keresni látszott a Llangáét, mely enyhén hűsítette a homlokát... S mikor megtalálta, gyöngéden megszorította...
    Llangának majd kicsordultak a könnyei örömében és boldogságában... Íme a kis beteg szereti őt, hálás az ápolásért!... És Max úr még azt mondja, hogy majom!...
    Még nagyobb gonddal, szeretettel ápolta hát s megnedvesítvén zsebkendőjét, oda tartotta a kis beteg ajkaihoz, melyek a belső forróságtól egészen kicserepesedtek... Aztán megvárta, míg ismét elaludt, s akkor nesztelenül kiment a sátorból, azzal a szándékkal, hogy most már mindent megmond barátainak.
    – Nos, - kérdezte tőle Max Huber mosolyogva - hogy van a majmod?
    Llanga habozva nézett rá, majd határozottan így szólt:
    – Az nem majom, Max úr!
    – Nem majom?... - ismételte John Cort, a ki szintén ott volt.
    – Ugyan Llanga, ne légy hát ily makacs! - mondta a franczia. - Talán csak nem verted a fejedbe, hogy éppen olyan fiú, mint te vagy?
    – Fiú... ne olyan, mint én... de azért fiú...
    – Mondd csak, Llanga - szólt most az amerikai komolyabban mint barátja - miért hiszed, hogy fiú?...
    – Azért, mert beszélt... az éjjel...
    – Beszélt?
    – S éppen most is beszélt...
    – S ugyan mit mondott ez a négylábú csoda? - kötekedett Max Huber.
    – Azt mondta: «Ngora!»...
    – Micsoda?... - kiáltott föl John Cort álmélkodva. - Ugyanazt a szót, a mit én is hallottam?
    – Úgy van... «Ngora!»... bólintott Llanga komolyan.
    Itt csak két föltevés volt lehetséges: vagy csalódott Llanga is, mint John Cort, vagy pedig félrebeszélt.
    – Győződjünk meg a dologról, - mondta John Cort - mert ha ez igaz, akkor igazán rendkívüli eset.
    Mindketten bementek a sátorba és figyelmesen szemügyre vették a kis alvót.
    Az első látásra azt lehetett volna mondani, hogy a kis beteg igazán majom. De John Cort mindjárt észrevette, hogy az állat nem négykezű, hanem kétkezű, mert a lábai járásra valók voltak: - míg ellenben a többi majmok mind négykezűek, s a lábaik is kapaszkodásra, fogásra valók. E különös teremtés lábain a hüvelykujjak nem voltak szembeállíthatók a többi ujjakkal, tehát nem is foghatott velük. Ezért volt kétkezű: már pedig Blumenbach általánosan elfogadott osztályozása szerint a kétkezű állatok rendjének csak egyetlen képviselője van - az ember.
    John Cort figyelmeztette barátját erre a fölfedezésre.
    – Különös!... nagyon különös! - felelte Max Huber.
    A kis állat nem volt magasabb hetvenöt czentiméternél, de nem is látszott többnek öt-hat évesnél. A teste szőrtelen volt, csak gyér, selymes, vöröses pihe borította; de a homloka, arcza és nyaka egészen csupasz volt. A füle olyan volt, mint az emberé, holott a majom fülei egészen másformák, mivel nincsenek czimpái. A karjai nem voltak aránytalanul hosszúak, mint a majoméi, s nem volt farka sem, a mely a négykezűek különös ismertetőjele. A feje gömbölyű, az orra lapos, a homloka kevéssé domború volt, s a haja, ha ugyan annak lehetett nevezni, hasonlított az afrikai bennszülöttek gyapjas, göndör hajához. Szóval ez a faj sokkal inkább hasonlított külsőleg, s valószínűleg belsőleg is, az emberhez, mint a majomhoz.
    Max Huber és John Cort alig tudtak hová lenni csodálkozásukban: - íme! egy egészen ismeretlen élőlény feküdt előttük, a melyről egyetlen egy természetbúvár sem tudott, s a mely valószínűleg összekötő kapocs volt az ember és az állat között! S ráadásul Llanga még azt állítja, hogy beszél is! A két jó barát figyelmesen nézte a kis alvót és izgatottan leste-várta, hogy nem szólal-e meg. Llanga még egyre hűsítgette az ajkát, homlokát, s úgy látszott, hogy a betegnek jól esik, mert a láza csökkent.
    Egyszerre csak az ajkai mozogni kezdtek, s ez a suttogó hang lebbent el róluk:
    – Ngora!... Ngora!...
    – Szavamra, ez már hihetetlen! - kiáltott föl Max Huber.
    S valóban hihetetlen is volt, hogy ez a különös teremtés, félmajom és félember, beszélni tudjon!... Mert, ámbár mindeddig csak ezt az egyetlen szót ejtette ki, nem volt-e valószínű, hogy tud többet is... szóval, hogy eszmél, gondolkodik, következtet és beszél?...
    Ezalatt John Cort lehajolt hozzá, s fölemelte a fejét, hogy jobban az arczába nézhessen. Nagy meglepetésére vékony szalagocskát, vagy zsineget pillantott meg a nyakán, s a mint megfogta, hogy kioldozza, vagy levágja, álmélkodva kiáltott föl:
    – Érem van a nyakán!...
    – Érem?... - ismételte Max Huber.
    John Cort leoldozta a keskeny selyemszalagot.
    Úgy van! érem volt rajta, akkora nikkel-érem, mint az egykoronás, s az egyik felén egy arczkép, a másikon egy név.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295973
Webáruház készítés