Verne Gyula: A jégsphinx_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Holt Márton nem volt a hajón. Bele sodródott a tengerbe. A fehér habok közül feje és félkarja kiemelkedett.
A matrózok mind a jobb oldalra szaladtak, egyik kötelet, másik hordót, gerendavéget hajított, hogy a szerencsétlen kapaszkodjék beléje.
Ekkor egy fekete tárgyat vettem észre, mely a magasból nyílsebesen alázuhant, s a habokba merült.
Talán még egy áldozat?... Nem, nem, valaki önkéntesen rohant a habok közé.
Hősies önfeláldozás tényéről volt szó.
A hajó fedélzetén csakhamar elterjedt a hír:
- Két ember a tengerbe esett!
Ugy van, az egyiket belesodorta a vihar, a másik utána ugrott, hogy megmentse.
Vajjon mind a kettő nyomorultul ott vész?
West Jem a kormánykerékhez rohant, megcsavarta azt, hogy a hajó negyedrésznyire megfordult. Ennél többet nem tehetett a dühöngő orkánnak közepette. Roppant erőfeszítéssel sikerült a hajót úgy a hogy megállítaniok.
Izgatottan néztük a hullámokkal küzdőket.
Előbb Holt, aztán nyomban Hunt feje merült fel. Hunt emberfeletti erővel úszott Holt felé, a ki úgy tünt fel a hófehér hullámok között, mint egy fekete pont. Arról szó sem lehetett, hogy a hajóról mentő-csolnakot ereszszenek le, meg sem mozdulhatott volna, vagy a hullám karja oda csapja a hajó oldalához s darabokra töri.
- Mindkettőjöknek vége!... - mormogá Guy Len kapitány, majd a hadnagyhoz fordult:
- West, ereszszétek le a csolnakot!
- A mint parancsolja, kapitány, ha kivánja, magam szállok belé, pedig az életemmel játszom.
Kinos, gyötrelmes csend, izgatott várakozás perczei következtek. Senki sem törődött azzal, hogy minő sors vár a «Halbrane»-ra, csak a két halállal küzdőt nézte.
Hunt közeledett a vitorla-mesterhez vagy igazabban mondva ahhoz a fel-felmerülő fekete ponthoz a tajtékzó hullámok között.
Egyszer csak egetverő diadal-kiáltás hallatszott a fedélzeten:
- Hurrah!... Hurrah!... Hurrah!
Hunt izmos jobb karjával szelte a hullámokat, balkarjával pedig átölelte az eszméletlen Holtot. Egy végtelenségig tartó másodpercz mulva Hunt a goélettehez ért, belekapaszkodott a leeresztett kötélbe, s a matrózok felhúzták a fedélzetre. Nyomban élesztgetni kezdették az eszméletlenül fekvő Holtot, s addig dörzsölték, míg szemét kinyitotta.
- Holt Márton - mondá a kapitány - mondhatom messze útról tértél vissza hozzánk.
- Hiszem, - felelé Holt - hiszem kapitány úr,... de hol van, a ki megmentett?
Félkarjára támaszkodott, körülnézett és kereste szemével Huntot.
- Hunt ugrott utánad a tengerbe, neki köszönheted, hogy újra itt vagy közöttünk.
Csakhogy Hunt elbujt, Hurliguerly taszigálta oda a megmentett matrózhoz, kinek a szeméből a hála érzelme csillogott ki.
- Hunt, te megmentettél... Ha te nem lettél volna... én már nem élnék... köszönöm.
Hunt egy árva szóval sem felelt.
- Hunt - szólalt közbe a kapitány, - nem hallod, hogy mit mondott a társad?
- Jere ide pajtás - kezdé újra Holt a szót, - legalább hadd szorítsam meg a kezedet.
Holt feléje nyujtotta a jobbját.
Hunt néhány lépéssel hátrált, s aztán visszament a rég helyére, dolga után látott. Nem szokta ő meg, hogy ilyen csekélységekből olyan nagy derendócziát csináljanak.
Ez a Hunt nyilván a vakmerő, önfeláldozó hősök közé tartozott, a ki nem szeretett sok szót vesztegetni, hanem tenni tudott úgy, mint száz más ember nem.
Az orkán tovább dühöngött. Nehéz órák voltak azok, mondhatom. Gyakran azt hittem, hogy a «Halbrane» ezer szilánkká törik, s mi mindnyájan a hullámsírba temetkezünk.
Három napig tartott a vihar ellen való küzködés, Guy a kapitány, West Jem, a hajóhadnagy e napokban mutatták meg igazán, hogy milyen talpraesett tengerészek, Hunt pedig újra bebizonyította azt, hogy a többi matrózokat vele összemérni valósággal bűn volna.
Az ujonnan szerződtetett matrózok, főképpen pedig a Hearne a nagyszájú czethalász hova-tovább kezdettek zúgolódni és elégedetlenkedni. Ebből sok jót nem olvashattam ki a jövőre nézve.
Holt továbbra is igaz emberséggel végezte a dolgát, a hadnagy parancsát szó nélkül teljesítette, s mint a maga dolgát kitünően értő ember, méltán sorakozott ügyesség és hasznavehetőség dolgában Hunt mellé.
Egyszer, a mint javában beszélgetett a csolnak-mesterrel, megszólítottam őt:
- Nos, Holt, hányadán van azzal az ördöngös ficzkóval, a ki a vizből kihúzta a minap?... Beszélt vele azóta?
- Nem én egy árva szót sem, Jeorling úr, - felelé Holt, - sőt úgy tetszik nekem, hogy azóta még inkább kerül engem.
- Ugyan, ne mondja!
- Eddig sem tette különben.
- Különös, nemde?
- Bizony elég furcsa - vágott közbe Hurliguerly, - hanem annyi szent és igaz, hogy Huntnál derekabb matrózot én még világéletemben nem láttam. Te pedig, czimbora, halálodig adósa maradsz az életeddel neki.
A magam megfigyelése után is mondhatom, hogy Hunt a szó szoros értelmében kerülte Holtot. Vajjon mi oka lehet?... Ő bizonyára nem mondta meg senkinek.
Deczember 8-dika és 9-dike közt éjfélkor lassankint megszünt a vihar. Kifeszíthettük a vitorlákat, s a «Halbrane» nagyobb sebességgel haladott előre. Jobbról-balról mind sűrűbben tünedeztek fel a jéghegyek.

eBook a Digi-Book kiadásában