Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Verne Gyula: A czetvadászok_EPUB

Verne Gyula: A czetvadászok_EPUB
340 Ft340

A czetvadászok című Verne Gyula kötetben az író nem tagadja meg francia gyökereit. Két hajó angol és francia legénysége vetélkedik a tengereken bálnavadászatba merülve. Talán mondanunk sem kell, hogy az író melyik hajó legénységének szurkol... Mai szemmel a bálnák öldöklése már nem túl elegáns téma, ám ettől eltekintve a történet kétségkívül izgalmas. Ezt nagyrészt Zigány Árpád mesteri fordításának is köszönhetjük. (a Kiadó)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Másnap reggel hét órakor Bourcart kapitány, Allotte és Coquebert hadnagyok, meg Heurtaux, a második kapitány, beszálltak a négy csónakba a megfelelő legénységgel; Filhiol orvos, a ki szintén kedvet kapott a vadászatra, Bourcart kapitány csónakjában ült.
    Fél mérföldnyire a hajótól egy anya-bálna játszadozott kis kölykével, s a három csónak, hogy még evezőnek se kelljen paskolni a vizet, fölhúzta vitorláit s úgy közeledett a préda felé.
    A szerencse Allotte hadnagynak kedvezett: ő ért leghamarabb közel az állathoz. De a bálna is észrevette a csónakot, és éppen víz alá akart bukni, midőn Ducrest megcsóválta szigonyát és teljes erejéből ráhajította. A szigony csaknem tövig bele ment a bálna hájába, de szerencsétlenségre, mint ez gyakran megesik, eltörött, s a bálna meg kis kölyke menekültek.
    E pillanatban ért oda a másik három csónak is, és most mind a négy vad hajszát kezdett a menekülő bálnák után. Az anya-bálna 8-10 méter magasra lövellte orrából a vizet, mely fehér gőzzé válva hullott vissza, annak jeléül, hogy nincs halálra sebezve.
    A matrózok roppant erőfeszítéssel eveztek, de a bálna mindig százötven-kétszáz méternyire járt előttük, úgy, hogy meg sem lehetett kísérteni a szigonyozást. A kis kölykét ugyan el lehetett volna ejteni, de Bourcart kapitány óvatosságból megtiltotta ezt.
    Két órai szilaj hajtó-vadászat után, mikor a matrózok már csüggedni kezdtek, a kis bálna egyszerre hátra maradt anyjától: már kimerült és nem bírt oly gyorsan menekülni. A matrózok új erőre kaptak, az evezők mélyen merültek a vízbe s a csónakok szinte röpültek a tengeren... Lassankint fogyott a távolság köztük és a bálna közt: az anya nem akarta cserben hagyni kölykét!
    Tizenegy óra tájban Heurtaux kapitány csónakjából ráröpült a második szigony a bálnára, s most már biztos volt a préda!... A többi csónak lassan, óvatosan közeledett, félve a bálna farkának irtózatos csapásaitól... De néhány ügyesen hajított szigony, vakmerő szekercze-csapás véget vetett neki: - fél óra múlva a zsákmány holtan himbálózott a tengeren, a kicsike pedig eltűnt a vízben.
    Mivel a tengeráramlat kedvező volt, könnyen oda vontatták a bálnát a hajóhoz, és még ugyanazon délután hozzá is kötözték, hogy holnap megkezdhessék földarabolását.
    Másnap kora reggel egy spanyol jött oda csónakon és a kapitánnyal óhajtott beszélni. Arra kérte, hogy hadd vihesse el a bálnának azokat a részeit, a melyekből már nem olvasztják ki a zsírt, mert nem érdemes velük vesződni.
    Bourcart kapitány megengedte s a spanyol elégedetten távozott, de lementében a hajóról megállt a bálnán és így szólt:
    – Ez a legnagyobb bálna, a melyet három hónap óta a Margit-öbölben elejtettek.
    – Jól ütött ki az idei vadászat? - kérdezte Bourcart kapitány.
    – Bizony nem mondhatnám, - felelte a spanyol: - összesen alig tizennyolcz-húsz bálnát ejtettek el.
    A következő két napon kiolvasztották a bálna zsírját: százhuszonöt hordóval lett, tehát még többet adott, mint a legelső.
    A Saint-Enoch egész június 17-ikéig a Margit-öbölben maradt, hogy megtölthesse minden hordóját, s ez idő alatt a legénység csakugyan el is ejtett néhány bálnát, köztük két elég nagy hímet is.
    Az öbölben volt néhány amerikai hajó is, a melyek szintén bálnákra vadásztak. Ezek egyikének, az Irwingnek parancsnoka megbarátkozott Bourcart kapitánnyal és meg is látogatta a hajón. Beszélgetés közben egyszer megkérdezte Bourcart kapitánytól, hogy hova szándékozik a Margit-öbölből, ha teljes lesz a rakománya.
    – Visszamegyek Havrebe, - felelte Bourcart kapitány: - ott eladom a halzsírt, s aztán megint elindulok az új vadászatra.
    – Nagy időpazarlás, - mondta az amerikai kapitány. - A halzsírt eladhatná közelebb is, nem kellene itt hagynia a Csöndes-tengert, megtennie a nagy utat egész Dél-Amerika körül, s az Atlanti-óczeánon föl Havreig. Ellenkezőleg, mindjárt megkezdhetné a bálna-vadászatot a Kuruli-szigetek körül és az Okhocki-tengerben, még pedig éppen a legkedvezőbb évszakban.
    – Igen ám, - tűnődött Bourcart kapitány: - de hol adjam el a rakományomat?
    – Hol?... Hát Vancouverben!
    – Vancouverben?
    – Úgy van... Vancouver-sziget kikötőjében, Victoriában. Ott most nagyon keresik a halzsírt, s jó áron adhatná el egész rakományát.
    – Becsületemre, ez jó gondolat! - kiáltott föl Bourcart kapitány: - s köszönöm önnek, uram, hogy megpendítette.
    A Vancouver-sziget az amerikai vizekben fekszik, egy magasságban az angol Kolumbiával, tehát körülbelül huszonöt foknyira éjszak felé a Margit-öböltől. Jó széllel a Saint-Enoch két hét alatt oda érhet.
    Az amerikai kapitány gondolata tehát igen jó gondolat volt; ha sikerül, a Saint-Enoch egy esztendőben kétszer vadászhatik, a mi ritka szerencse. Valószínűleg a Repton is oda igyekszik, az az udvariatlan angol hajó, a mely kevéssel a Saint-Enoch után érkezett a Margit-öbölbe, de sem a franczia, sem az amerikai hajókkal nem érintkezett. De ezek sem igen törődtek ám vele.
    Bourcart kapitány tehát elhatározta, hogy Vancouverbe megy, és június 17-ikére tűzte ki az indulás napját. A Saint-Enochnak tizenhétszáz hordó halzsírja és körülbelül ötezer kilogramm halcsontja volt. Ezt eladja Vancouverben s aztán rögtön neki indul a Csöndes-tenger éjszakkeleti vizeinek s tovább folytatja a vadászatot.
    Az indulást megelőző napon különös dolog történt. Heurtaux, a második kapitány és Coquebert hadnagy kieveztek a partra csónakjaikkal, hogy a tegnap levágott fát a hajóra szállítsák. Éppen partra szálltak, midőn egyikük hangosan fölkiáltott:
    – Bálna!... bálna!...
    Valóban az volt: egy hatalmas anya-bálna úszkált kölykével játszadozva, körülbelül félmérföldnyire tőlük. De nem vehették üldözőbe, mert nem voltak fölkészülve a vadászatra, s ezért sóvárogva, szinte keseregve nézték a biztos prédát, mely lassan úszott befelé az öbölbe.
    Egyszerre csak a dombos parthajlás mögül két csónak bukkant elő: a Repton csónakjai voltak melyek a bálna üldözésére indultak.
    A két csónak gyorsan közeledett; az egyik jóval megelőzte a másikat, mert valószínűleg előbb indult el, s már a lobogót is fölhúzta a csónak farán, jelezvén, hogy támadásra készül. A Repton maga vagy három mérföldnyire czirkált tőle.
    Heurtaux, Coquebert és a matrózok is mind fölsiettek egy közeli dombra, a honnan jól láthatták a vadászatot. Félhárom lehetett, mikor az első csónak szigonyosa megcsóválta fegyverét a feje fölött és ráhajította a bálnára.
    Az állat nem vette észre a közeledőket és gondtalanul játszott kölykével. Szerencsétlenségre éppen akkor, mikor a szigony süvöltve szelte át a levegőt, a kis kölyök elébe került, s a fegyver nem az anyját érte, hanem őt, még pedig épen az ajkán.
    A seb halálos volt; a kis bálna néhány kínos vonaglás után fölfordult és mozdulatlanul úszott a vízen. Az anya-bálna irtózatos dühbe jött; roppant farkával egész hegyeket paskolt a vízben s mint a villám rohant rá a csónakra. Hiába eveztek az angolok visszafelé - nem volt menekvés! Hiába hajigálták a bálnát lándzsákkal, szigonyokkal: a neki vadult állatot mi sem tartóztathatta föl...
    A második csónak még vagy háromszáz ölnyire volt és nem segíthetett veszélyben forgó társain...
    A bálna egyetlen farkcsapásával száz darabra törte a csónakot, mely rögtön elmerült a bent ülőkkel együtt... Talán mind elvesztek, mert lehetetlen, hogy a roppant ütés el ne kábította volna őket!
    – A csónakba!... a csónakba! - kiáltott föl Heurtaux kapitány és rohant a csónakok felé.
    Mind lélekszakadva követték. Emberélet megmentéséről lévén szó, senki sem habozott, bár a kárvallottak a Repton hajóról valók voltak.
    A kilencz emberből, a kik a szétzúzott csónakban ültek, csak hét bukott föl a víz színére: kettő lent maradt... azok már elvesztek! A bálna e közben vissza úszott kis fiához, melyet a tenger-áramlat már vitt kifelé az öbölből, s vele együtt eltűnt, lebukott a víz alá...
    Heurtaux és Coquebert épp akkor értek oda a szerencsétlenség színhelyére, mikor a másik angol csónak. Segíteni akartak neki a mentés munkájában, de a Repton második kapitánya durván, megvetően rájuk rivallt:
    – Menjetek a dolgotokra!... Semmi szükségünk rátok!
    A francziák meghökkenve néztek össze, és szótlanul fordultak vissza. Mikor este fával megrakodva visszatértek a Saint-Enoch födélzetére s elbeszélték, hogy jártak, Bourcart kapitány megdicsérte őket, hogy segítségére mentek a veszedelemben forgó angoloknak. Majd így folytatta:
    – Tudtuk, hogy angolok... de, hogy ennyire angolok és dölyfösek, azt még sem hittem volna!

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295935
Webáruház készítés