Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Vámbéry Ármin: Küzdelmeim_EPUB

Vámbéry Ármin: Küzdelmeim_EPUB
540 Ft540

Vámbéry Ármin: Küzdelmeim

E-könyv EPUB formátumban

TARTALOM
Előszó
I. fejezet. Származásom és gyermekkorom
II. fejezet: Ifjúkori küzdelmek
III. fejezet: A házi tanító
IV. fejezet: Első keleti utazásom
V. fejezet: Második keleti utazásom
VI. fejezet: Visszatérésem Európába
VII. fejezet: Londonból Budapestre
VIII. fejezet: Inkognitó-utazásom európai és ázsiai visszhangjai
IX. fejezet: Tudományos és irodalmi munkásságom
X. fejezet: Politikai pályám és helyzetem Angliában
XI. fejezet: Munkám diadala
XII. fejezet: Összeköttetésem a mohammedánsággal
XIII. fejezet: Az angol udvarnál
XIV. fejezet: Érintkezésem Abdul Hamid szultánnal
XV. fejezet: Érintkezésem Naszreddin sahhal és utódjával
XVI. fejezet: A küzdelemnek vége, s még sincs vége
Jegyzetek
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Ha a vallásról és a nemzetiségről vallott felfogásom nem fért meg Nyugaton e tekintetben vallott nézetekkel, még élesebb volt köztünk az ellentét a társadalmi irányelveket illetőleg. Az európai ember, ki huzamosabb ideig élt Ázsiában, szabadabbnak érzi ott magát és fesztelenebbűl jár-kel, daczára a Kelet minden fejetlenségének, barbárságának és zsarnokságának. Mindenekelőtt: mint idegennek és mint az ország vendégének nincs annyi baja a kormány önkényével és a kényelmetlen nemzeti szokásokkal, mert a rettegett Nyugat védelme alatt állván, reá nézve nem irányadók az ország nyomasztó törvényei. Szabadon és törvényen kívül él, vigyáznia kell magára, de helyzetének meg van az a jó oldala, hogy mentve van attól a kaszt-szellemtől, melyet az osztálygőg teremtett meg Európában. Keleten a legfőbb méltóság viselőjére nézve is kötelező, hogy leereszkedő módon bánjék alantasával s a kormányzat patriarkális szelleméhez képest még a fejedelmek sem tehetnek kivételt ebben a tekintetben, és tanúja voltam oly jeleneteknek, midőn egyszerű parasztember is megrótta az országnagyot s ez tűrte a leczkét minden szó és ellenvetés nélkül. Nálunk Európában a polgárok adófillérein élő hivatalnok nem szolgája, hanem parancsolója a közönségnek és dölyfössége néha a legnagyobb mértékben sértő. De még bántóbb a született arisztokraták fenhéjazása. Ezek, az ősök kétséges érdemei alapján s akárhányszor minden személyes érdem nélkül, olyan gőgösek, mintha rajtok fordúlna meg az egész mindenség. Én sohasem tudtam felérni észszel, hogy a született nagyúrak mi jogon követelik maguknak azt a kivételes helyzetet, melyet manapság már nem annyira a törvény, mint inkább a közfelfogás biztosít számukra. Ha ez előjogok régi szolgálatoknak nemzedékről-nemzedékre átöröklő elismerését és megjutalmazását jelentik, a kár, mely általa a társadalmat éri, annál nagyobb, mert az utódok ritka esetben öröklik az ősök szellemi képességeit, ritkán felelnek meg az állásnak, melyet elfoglalnak és hozzá még útját állják a náluk különb tehetségek érvényesülésének. Természetes, hogy e felfogással szemben erősen szokták vitatni az átöröklés elméletének jogosúltságát és magam is akárhányszor hallottam azt az ellenvetést, hogy valamint a növény- és az állatvilágban is vannak magasabb rendű fajok, úgy az emberi nem is alá van vetve a természet eme törvényének. Idézni szokták e mondást is: «fortes creaniur fortibus», de megfeledkeznek róla, hogy manapság az emberi erő, hála a korszellem haladottságának, nem a testi, hanem a szellemi tulajdonságokban nyilatkozik meg, és hogy a szellemi képességeket nagygyá és tökéletessé csak a tanulás, a szorgalom és a kitartó szellemi munka fejlesztheti, - ezekben a dolgokban pedig a született arisztokráczia nem igen szokott jeleskedni. «Vir non nascitur sed fit», mondja a régi közmondás; helyén való a származás előnyeiről beszélni akkor, midőn lóról, kutyáról, vagy más négylábú állatról van szó, de nem volna méltányos dolog ugyanazt a mértéket alkalmazni a húszadik század emberére is.
    Az, mit az emberiség az irodalom, a művészet és a szellemi vívmányok terén egyáltalán elérhetett, jobbára olyan emberek műve volt, kik a születés előnyeiben nem részesűltek, hanem a létért való nehéz küzdésben aczélozták meg idegeiket és élesítették elméjöket. A nyers erőszak sötét korában, midőn az ugy lehet, öröklött testi erőnek döntő fontossága volt a rablás, gyilkolás és fosztogatás közben, a született főúri osztályt megillethették bizonyos jogok; de az újkorban az eféle előjog merő képtelenség és ha mégis megvan, gyalázatára válik az emberiségnek és szomorú bizonyságot tesz egynémely ország társadalmának szellemi elmaradottságáról. Különös, hogy még most is vannak, a kik bizonyos országok történelmi fejlődésére való hivatkozással igyekeznek bizonyítani a született nemesség létjogosultságát s míg például az ázsiai népek hanyatlását és visszafejlődését a születési arisztokráczia hiányának tulajdonítják, másrészről nagy előszeretettel hivatkoznak Japánra s ez ország gyors föllendülését hatalmas nemesi osztályának tudják be érdem gyanánt. Pedig ez a példa szerencsésnek épen nem mondható. Mert Japán azt, hogy népének minden kiváló tehetségei mellett egészen a tizenkilenczedik század derekáig elzárkózhatott a nyugat befolyása elől, egyes egyedűl az ország szigorúan hűbéri rendszerének tulajdoníthatja, s az ember, ha a daimóknak a mikádóság ellen folytatott küzdelmeire gondol, beláthatja könnyen, hogy az újkori műveltség és az állami föllendülés egyenesen a nemesség akarata ellenére jutott jogaihoz a távol Kelet ez Albionjában. Ha a született nemesség csakugyan olyan fontos kelléke az állam nagyságának, hogyan van az, hogy Perzsiában, melynek ugyancsak nevezetes szerepet vivő született nemesi osztálya van, mégis oly szembetűnő a hanyatlás minden téren?
    Ily nézetekkel járva, természetes, hogy soha se tudtam beleilleszkedni a magyar társadalom keretébe, hol mindig nagy tere volt az arisztokratikus hajlandóságoknak. A magyar országgyűlés 1848-ban, a nemzeti ébredés napjaiban, a korszellem hatása alatt megszüntette a nemesség előjogait, úgy mondották, egészen a maga jószántából. De mivel a polgári elemnek soha sem volt jelentékeny képviselete Magyarországon s ennélfogva a közvélemény kényszerítő erővel föl nem léphetett, csak mutatós volt e törvény, de hatását a társadalmi életben soha igazán nem éreztette. Mint a hogy a középkorban is a hangadó elemeket tartották a magyar faj igazi képviselőinek a nemzetiségek tarka összevisszaságában, és ennélfogva ipso facto a nemesség közé számították őket, azonképen az ujabb társadalmi irányzat is a nemesi előnév feltételéhez fűzi az igaz magyarságot s mivel a kormány hallgatagon nézi ezt a helytelenséget, sőt maga is válogatás nélkül osztogatja a nemesleveleket, a ki csak teheti, nemességet szerez minden áron, ily módon igyekezve bizonyságot tenni hamisítatlan magyar voltáról. Hogy ez az egészségesnek épen nem mondható irány nagyban hasonlít a középkor visszatéréséhez, hogy csírájában elöli a szabadság minden gondolatát s hogy nem válhatik javára szép hazám és tehetséges nemzetem fejlődésének, ahhoz szó nem férhet, az napnál világosabb. Valamint a testeket is nem a hegyökre, hanem széles alapjokra helyezik, mert csak így állhatnak meg szilárdan a természet törvényei szerint, azonképen a társadalom nyugalma, biztossága és üdve is csak a nép széles rétegében lelheti meg jövőjének biztos és szilárd alapját, nem pedig a társadalom felső köreiben. A magyar társadalom mostani irányzata ennélfogva nincs kedvemre semmiképen. Önéletrajzomat írván, nem bocsátkozom most társadalompolitikai fejtegetésbe, de nem hagyhatom említetlenűl azt, hogy selfmademan létemre sehogysem léphettem szorosabb érintkezésbe az ilyen társadalommal. A ki nehéz küzdelemmel töltötte életét, kinek törekvése ez volt: per aspera ad astra, az olyan ember nem helyezheti becsvágyát abba, hogy szoros kapcsolatba lépjen régóta jelentőségöket vesztett társadalmi osztályokkal. Altiora peto! És ezt a magasabb és méltóbb elismerést joggal követelhetjük magunknak, kik érezzük, hogy embertársainknak, ha csekély mértékben is, de szolgálatot tettünk és hozzájárúltunk hazánk vagy az emberiség szellemi vagy anyagi javának előmozdításához. Nem hajhásztam soha rangot és kitüntetést, bár nagy a divatja ennek nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is. Ha tetszett egyes fejedelmeknek, hogy eféle kitüntetésekkel gondoltak reám, tisztelettel a fiókomban felejtettem rendjeleiket, mert visszautasításukkal demokrata voltom fölösleges hánytorgatásának hibájába estem volna és mert senkihez sem illik, hogy gorombasággal feleljen az udvariasságra. Soha sem érthettem meg, hogyan lelhették benne örömüket tudásban és tisztességben megőszült férfiak, ha fejöktől a lábuk hegyéig rendjelekkel aggathatták tele magukat és czímeikkel hivalkodhattak. «A tudósok hiúságával» szokták menteni az efélét. De hát épen a tudósoknak nem volna szabad ily gyarlóságokba esniök és nem volna szabad örömüket lelniök ily nevetséges külsőségekben. A hivatalos kitüntetés sokszor olyan, mintha az állam parancsba adná: «Tiszteljétek e férfiút!» Ez pedig merőben fölösleges dolog, mert ha valaki méltó a tiszteletre, azt tisztelni szokták felsőbb parancs nélkül is.
    De elég ebből ennyi. Nekem sohasem telt kedvem sem itthon, sem a külföldön, a társadalmi élet említett és más egyéb sajátszerűségében. A selfmademan sohasem lesz arra kapható, hogy bárkit is a nemzetségfája vagy hivatalos rangja szerint becsűljön nagyra. Csak a szellem és a szív kiválósága parancsol igaz tiszteletet; az életnek csak azok a sikerei lehetnek reá hatással, melyeket nem mások szeszélyének és kegyének köszönhet, hanem a melyeket a maga erejével és becsűletes munkájával vívott ki magának.
    Az én esetemben tekintetben kell venni még azt a körülményt is, hogy Magyarországon sokkal többet foglalkoznak az emberek politikával, mint más országokban, tehát csak másodrangú jelentősége jut a tudománynak és általában a szellemi törekvéseknek. A czélszerűség szempontjából nézve a dolgot, honfitársaimnak tökéletesen igazuk van, mert Magyarország, daczára szép múltjának, mint önálló állam örökös harczban áll a szomszéd Ausztriával s mivel a nemzeteknek, a dolgok rendje szerint, előbb meg kell szilárdulniok politikailag, hogy részt kérhessenek az emberiség kultúrtörekvéseiből, könnyű megérteni az okát, hogy nemzetünk miért adta magát főként a politikára s hogy miért tekinti elsőrendű nemzeti kérdésnek a politikát. De nem szólva erről, a nemzeti irodalom munkása már azért sem lehettem volna, mert tanulmányaim legkedvesebb tárgya, a Kelet ismerete, Magyarországon nem tarthatott volna számot különös érdeklődésre. Mit bánja Magyarország Anglia és Oroszország keletázsiai versengését és mi hasznát vehetné a belső ázsiai népek irodalmi, történeti és néprajzi aprólékosságainak? Mind azt, a mi érdekkel bírhat a magyar nép őstörténetének szempontjából, feldolgoztam különböző munkáimban; de mivel irodalmi munkásságom oroszlánrésze Ázsia gyakorlati ismeretére vonatkozik, tollam termékei sokkal nagyobb figyelmet keltettek Európának Magyarországon kívül eső részeiben, mint itthon. Sokszor kérdezték tőlem, hogy magyarnak születvén, miért nem vetettem magam kizárólag magyar tárgyakra, és miért léptem a nemzetközi irodalom terére? Itthon is hibámúl rótták ezt akárhányszor, de birálóim, úgy látszik, elfelejtették, hogy előképzettségem és későbbi tanulmányaim már magukban véve nemzetköziek voltak és ennélfogva legjobb akarattal sem szentelhettem volna magam kizárólag nemzeti érdekek istápolására. És így esett meg az, hogy szellemi tekintetben idegen maradtam saját hazámban és szakmám elszigetelt voltánál fogva éveken át magamra hagyva és a saját társaságomra utalva éltem minden szellemi ösztönzés, minden nézetváltás és minden elismerés nélkül. Sorsom nem volt irigylésre méltó! Idegen környezetben éltem át ifjúkoromat; idegen voltam Törökországban, Perzsiában és Középázsiában; idegen voltam Angliában való szereplésem első idején és idegen maradtam saját hazámban is, - mindez pedig azért, mert sajátszerű végzetem és bizonyos természeti hajlandóságaim oly pályára késztettek, mely szokatlanságánál fogva kivételes helyzetet teremtett számomra. Ha megmaradok a keleti tudomány megszokott ösvényén, vagyis, ha képes lettem volna hozzászoktatni elmémet a nyelvtani szőrszálhasogatáshoz és az elméleti kutatók vizsgálódásain való tűnődéshez, békén művelhettem volna keleti veteményem kertecskéjét, a szaktudósok ismeretes módja szerint. De uram Isten! Az olyan emberből, ki dervis módjára egy árva garas nélkűl barangolta be az iszlám egész világát, ki emínensűl gyakorlatias irányával meglelte helyét az élet oly sokféle helyzetében s kit végezetűl józan és a tényekhez ragaszkodó felfogásra késztettek a körülmények, az olyan embertől ki várná azt, hogy elméleti szőrszálhasogatásokba mélyedjen és idealista, üres szemlélődésnek adja magát? Szobatudós sohasem válhatott volna belőlem. Míg ifjúi elmém a képzelet felhői közt szárnyalt, lelhettem még némi örömömet az elvont kérdésekben; de később, midőn az élet keserű tapasztalatai a gyakorlati felfogás terére késztettek, előszeretettel jártam az irodalomnak azon a terein, hol nemcsak babér, hanem kézzel fogható ízletes gyümölcs is terem. Fontolóra vettem, hogy tekintettel Ázsia küszöbön álló feltárására és a világnak a keleti dolgok iránt mutatkozó élénk érdeklődésére, jóval időszerűbb lesz és jóval inkább tarthat számot a szélesebb körök figyelmére és elismerésére a gyakorlati napi kérdések taglalása, mint az elmúlt események bármily értékes elméleti fürkészése. Ez volt az oka annak, hogy a nyelvészet teréről már jó korán áttértem az ázsiai politika mezejére.
    Orthodox és korlátolt nyelvészek lelhetnek ugyan gáncsolni valót abban, hogy letértem a járt ösvényről. De én azt mondom erre: «Chacun à son gout.» Mindenkinek joga van reá, hogy úgy tegyen, a hogy jónak látja és hogy olyan irányt adjon munkásságának, mely legjobban megfelel ízlésének és életszükségletének. Én súlyt vetettem reá, hogy ne csak tapasztalatokat gyűjtsek, hanem hogy biztosítsam függetlenségemet is, s voltaképen sohasem fért a fejembe, miért veszik rossznéven a tudósnak, ha földi javak gyűjtésével keresi függetlenségét, holott az emberi létnek a függetlenség a fő feltétele.
    Szigorúan ragaszkodva ez elvemhez: Nulla dies sine linea, végre megszereztem tollammal azokat az anyagi eszközöket is, melyek a szegénység rablánczában vergődő írónak biztosították az aranyszabadságot. Hatvan évet kellett bizony megérnem, hogy elmondhassam: «Végre hát megszabadúltam az anyagi gondoktól és most már nincs az a kormány, nincs az a fejedelmi kegy és az az emberi szeszély, mely útját állhatná gondolataim szabad folyásának.» Mert a nyomorúlt pénz, bármennyire megalázza és kiszolgáltatja azt, ki töri magát utána, mégis csak az az eszköz volt mindig és az is marad, mely nélkülözhetetlenűl szükséges a legmagasabb és legnemesebb eszmények eléréséhez. Nem tudom, hogyan van, de nem hallgathatom el, hogy lelkem mélyén és egész lényem minden idegszálával szenvedélyes és fanatikus híve voltam mindig a szabadság eszméjének. Sidney Whitman, az angol író, azt hiszi, hogy zsidó származásom az oka e szenvedélyemnek, mert a zsidók ősidőktől fogva kitűntek szabadságvágyukkal. Meglehet, hogy úgy van; de a magam részéről inkább azt hiszem, hogy az igazi ok abból az elnyomásból, abból a megvetésből és azokból a bántalmakból ered, melyek megkeserítették ifjúságomat. Nem sokkal különben ment sorom életem későbbi folyásában sem. Mindig és mindenhol sok szenvedés ért a szegénység, a társadalmi előítéletek és a kormányok zsarnoksága miatt, s midőn végre legyőztem mindezt az akadályt és megszereztem anyagi és szellemi függetlenségemet, a szabadság nemes gyönyörűsége boldoggá tett s e gyönyörűségben egyetlen és méltó jutalmát leltem meg életem küzdelmének. E boldog tudatban könnyűszerrel vettem fel a harczot a társadalom előítéleteivel, gyarlóságaival, maradiságával és tudatlanságával és vajmi kevéssé bántam, ha a vallásról, a nemzetiségről, a kiváltságos osztályról stb. vallott és a közfelfogással ellenkező nézeteim miatt különködő, szertelen embernek és néhanapján bolondnak is tartottak. Rendíthetetlenűl megálltam és megállok életem nehéz küzdelmében leszűrődött elveim mellett és ha anyagi érdekekért nem is kell többé küzdenem, a szellemi küzdés folytatódik és valószínűleg folytatódni fog utolsó lehelletemig.

    «A küzdelemnek vége, s még sincs vége.» Igen, ezt adtam czíműl önéletírásom utolsó fejezetének. És nem sajnálom hogy úgy van. Mert mit is érne az élet küzdelem nélkül, különösen az olyan embernek ki többnyire rögös utakon járt gyermekkorának idejétől öreg koráig s ki erejének megfeszítésével, munkával és fáradsággal csikarta ki a sorstól minden sikerét, a szerencse legszerényebb kedvezését! És mégis, őszintén be kell vallanom, hogy sokkal több gyönyörűség rejlik a megfeszített munkában, mint a munka sikerében. Az éhség gyötrelmei, kalandos életem nehéz viszontagságai közben csak is a munkában leltem vigasztalásomat, belőle merítettem bátorságot és reménységet: a munka volt mindig a menedékem és neki köszönhetek mindent, mit az életben elérnem sikerűlt. Ezt tudva, szívesen áldoztam fel a munkáért a magán- és a társadalmi élet minden örömét. Minden velem született vidámságom mellett sem voltam soha társaságos ember; soha sem telt kedvem a szalonéletben s a tudósok és írók esti összejöveteleiben sem, mert azt tapasztaltam, hogy amott jobbára léhaságokról és haszontalan dolgokról folyik a szó, emitt pedig a szellemiek körűl forgó, sokszor tanulságos beszélgetés mellett szerepe van a szeszes italnak is, melyet utáltam világéletemben. Szinházban is mint már említettem, csak egynehányszor fordultam meg életemben; mert míg fiatal voltam, lett volna reá kedvem, de nem volt reá pénzem, mikor pedig megöregedtem, nem csábított már a szinház s mivel korán kelő ember vagyok, kilencz órakor már régidőtől fogva mindig lepihenek. Egyáltalán mindig figyelemmel voltam a hasznosság kérdésére s ha észrevettem, hogy valami nem mozdítja s nem mozdíthatja elő czéljaimat, letettem róla. Csakis ily világfelfogással és csak ezen a módon futhattam meg sok tekintetben tüneményesnek látszó pályámat. S mivel sokszor kérdezték már tőlem, hogy meghatározott czél felé törtem-e kezdettől fogva, hogy a siker biztos reménye dagasztotta-e vitorlámat, és hogy magamat is nem lepett-e meg a végeredmény? - szolgáljon válaszúl a csekélységem iránt érdeklődőnek a következő: Világos, hogy kezdetben az önfentartás ösztöne munkált bennem a leghatalmasabban, mert éhes gyomorral lehet ugyan ábrándokat szőni, de dolgozni nem lehet. Kiváló gyönyörűségemre szolgált, midőn eredetiben olvashattam a világirodalom remekeit, de ha korgott a gyomrom és fogam vaczogott a nagy hidegben, a szellemi táplálék vágyát csakhamar elnyomta bennem az epedés a testi táplálkozásért és a jó meleg szobáért. Idő múltával fordúlt a sor. A mily mértékben ki tudtam elégíteni anyagi szükségleteimet, ugyanabban a mértékben nőtt tudásvágyam s a becsvágy: hogy megnövelt ismereteimmel túltehessek pályatársaimon, hogy magamra vonjam a figyelmet egynémely szellemi kiválóságommal, hogy tekintély legyek a magam nemében és valami párját ritkító tettel kivívjam az emberek tetszését és elismerését. A mivel aztán alaposan beleestem az ördög karmaiba. Évekig törtettem előre e pályán, nem ismerve nyugtot és pihenést és életemnek ebbe a szakaszába esik sztambuli inkognitó életem, szamarkandi veszedelmes útazásom, első szereplésem Angliában és Európa többi részében. Ezek után pedig némelyek azt hihetnék, hogy ily sokoldalú és nem remélt siker kielégített s hogy s hogy magamba térve, most már megállok, pihenőt tartok és felvetem magam előtt a kérdést: «Hova még?» Nem! Eféle dolog nem jutott eszembe soha. Nem vetve ügyet szinte regényes életpályám fordúlataira, nem arra sem, hogy a szegény zsidó fiúból európai nevezetességű férfiú lett, előre, mindig csak előre törtem, mert a becsvágy telhetetlen, nem hagy az embernek időt a gondolkozásra, és nem szereti különösen a visszapillantásokat, mert nem a múlt, hanem a jövő áll mindig a szemünk előtt.
    Ily életfelfogással természetes, hogy életem a szőke Duna partján csak látszólag volt buen retiro, de bizonyára nem volt otium cum dignitate. Nem szólva tanulmányaimról, melyek naponta több órámat elfoglalták, munkás tollam, sokszor akaratom ellenére, összeköttetésbe juttatott a világ legmesszebb tájaival. Élénk levélváltásban voltam Törökország, Perzsia, Középázsia, India, Khina, Japán, Amerika és Ausztrália különböző rendű és rangú polgáraival, s ha felsorolnám azt a sokféle alkalmat, mely e levélváltásra okot adott, hosszú és helylyel-közzel meglehetősen mulatságos leírása kerekednék belőle a hírneves író örömeinek és szenvedéseinek. Most egy japán politikus ösztönzött, hogy csak üssem Oroszországot s utalt a közös veszedelemre, melylyel Oroszország hatalma és nagysága a magyarokat és a japánokat fenyegeti. Más alkalommal egy elégedetlen hindosztáni lobbantja szememre, hogy pártúl fogtam a brit zsarnokságot, egy másik hindosztáni pedig megdicsér érte, hogy kellő elismeréssel adóztam a rads, vagyis az angol kormány szabadság- és igazságérzetének. Egy perzsa levélíró, ki uralkodójának naplójából értesűlt királyához való személyes viszonyomról, ajánlatomat és pártfogásomat kéri s míg az egyik török ember eláraszt dicséretével törökbaráti munkáimért, a másik leszól, mert elfogadtam a gyűlölt Abdul Hamid szultán vendégszeretetét. Egy jáltai tatár, ki dicséretemet zengi, mert Oroszország ellensége és a moszlimok jóbarátja vagyok, Seibaniászom egy példányát kéri, mert nincs rá pénze, hogy más úton megszerezhesse. És így folyik nap-nap után, de legtöbb baja mégis csak Amerikával van a nemzetközi írónak. Se szeri, se száma az autogramm-gyűjtőknek és egynémelyikök olyan kedves, hogy amerikai levélbélyeget vagy néhány cent-et mellékelt postadíj fejében a válaszlevélre. Hát még a kérdéseik! Kértek tőlem felvilágosítást arra nézve, hogy a nap mely órájában pillantottam meg a napvilágot (tőlem, ki még a születésem esztendejét sem tudom bizonyosan), hogy megállapíthassák belőle az okát életem kalandszerűségének. Egy amerikai orvos arra kér, hogy küldeném el neki nyelvem fotográfiáját, hogy vonalaiból következtetést vonhasson nyelvbéli tehetségeimre és így tovább és így tovább. Minthogy e levelek javarészére felelni is illik, könnyű elképzelni, hogy mennyi sok időre és türelemre van szükség e kellemetlen levelezés lebonyolítására s hogy különösen a hajlott korban szinte elviselhetetlen árnyékoldalai vannak már a nemzetközi író életének.
    Egyébként pedig el kell fogadni az érem e fonákját is, mert néhanapján kedvre derítő pillanatokat is szerez az embernek és a kellemetlenség itt-ott elválaszthatatlan a közpályán levők életétől. Jóval komolyabb megfontolást követelt a válasz, melyet a változatos életpályámra vonatkozó kérdésekre kellett adnom. Sok jóbarátomat és ismerősömet bántotta a kiváncsiság, hogy megtudhassa: hogyan viselem el az óriási különbséget ifjúkorom pőre szegénysége és mostani helyzetem közt, s hogy egyáltalán sokat gondolok e kiállott küzdelmeimre és szenvedéseimre? Nos, hát minek tagadnám, hogy a múltamra való emlékezés legédesebb pillanatait szolgáltatja életemnek. Valóságos regény bontakozik ki belőle, ha pályám kezdetével szembe állítom a végét; de mivel lassan és fokozatosan történt az átalakúlás és mert sohasem kételkedtem a munka és a jutalom belső kapcsolatában, természetesnek találtam, hogy a mi rossz volt, lassankint jóra fordúlt és a csodálni valót voltaképen csak a végzet kegyes rendelkezésében láttam. Labor omnia vincit, ez volt mindig a jelszavam, de sohasem feledkeztem meg erről a másik mondásról sem: Sors bona, nihil aliud; mert azt, hogy nem vesztem szomjan a homoksivatagon, hogy nem pusztúltam el béna lábammal a mély homokban való hosszas gyalogjárás fáradalmai közben s hogy szerencsésen megmenekűltem Khiva és Bokhara zsarnokainak hóhérpallosától, egyesegyedül jó csillagzatomnak tulajdoníthatom. E jó csillagzat nélkül kárba veszett volna minden kitartásom, minden béketűrésem, becsvágyam, nyelvbeli tehetségem és minden szellemi éberségem.
    A mi pedig átélt szenvedéseimet és küzdelmeimet illeti, őszintén beismerem, hogy mindenkor a legnagyobb gyönyörűségemre szolgált, ha végigpillantottam múltamon. Annál nagyobb e gyönyörűség, ha az ember, mint én is, lelkének és testének épségével nézhet vissza a megfutott pályára. Ámbár hetven év múlt el rólam, testben mégis épnek és erősnek érzem magam s nincs rá okom, hogy elpanaszoljam Szádival, hogy:
    «Medslisz tamam sud, ve b'akhir reszid umr»,
    vagyis, «Éveim mértéke betelt és csak most virrad reám az élet boldogsága». Mert én már férfi koromban bőségesen kivettem részem a lét szellemi és földi örömeiből. Ha van, a mi sivárrá és terhessé teszi az élet leszálló alkonyát, bizonyára a fájdalom az, hogy vége immár minden törekvésnek, minden munkának, minden küzdelemnek. A vágy, hogy megvívjuk a lehetetlent, oda; eltünt a délibáb a jövő rózsás égaljáról és már csak a múlt idők kinálnak bennünket az édes, a drága gyönyör serlegével. Nincs hát benne semmi csodálni való, hogy órák hosszáig elvagyok egymagamban és boldogan merengek el az emlékezetemben felvonúló képeken. Látom magam Dunaszerdahelyen iskolás koromban, a hogy mankóval hónom alatt, félig megdermedt kezem a reggelinek zsebembe tett főtt krumplin melengetve, a zsidó iskolába sietek a fagyos téli reggelen; aztán, Windsor és Jildiz palotáiban, a fejedelmi asztalnál ülök, sárarany tányérból eszem és tisztelettel bánnak velem a nyugati és keleti társadalom kiváló emberei. Most az a szomorú kép jelenik meg emlékezésem vásznán, midőn mint koldúsdiák, a hidegség és a félelem miatt reszketve, a pozsonyi sétatér padja alatt töltöttem el a fagyos őszi éjszakát, s alig, hogy reáborúl a ködfátyol ifjúkori küzdésem e komor képére, elém tűnik helyén a londoni gyülésterem, hol Anglia büszke arisztokrácziájának vezető férfiai hallgatják és megtapsolják a középázsiai helyzetről mondott beszédemet. Egymagamban űlve magányos szobámban, kellő közepén érzem magam az élet forgatagának és a váltakozó színű kaleidoszkóp láttára majd gyönyörben úszik szemem, majd megremeg szívem félelmében. Éles körvonalakban, legapróbb részleteikkel tűnnek elém a legnagyobb válságból való menekűlésem boldog pillanatai s az örökös rabság fenyegető veszedelme és a rettentő kínhalál, melylyel oly sokszor néztem farkasszemet. Valahányszor megjelenik álmomban a bokharai emirnél való kihallgatásom jelenete, vagy átélem újra a Khalata homokságán érzett szomjúságom gyötrelmeit s látom Kulkhánt, a turkomán rabszolgakereskedőt, szorongó szívvel nézek körűl még ma is s boldog vagyok, hogy mindez csak álom és nem valóság.
    A sors bizony különös játékot űzött velem. Érzem ezt, s ha most, életem alkonyán, végigjáratom szemem hosszú pályám örömén, bánatán, sötét és derűs pillanatain, elmondhatom az angollal, hogy életem «átélni érdemes élet» volt és kész volnék elején kezdeni az egész komédiát s alávetni magam újra minden munkájának, viszontagságának és halálos veszedelmének. Oly hatalmas és ellenállhatatlan a kalandok vágya az ifjúkorban és oly elragadóan szép érzet a fenyegető veszedelmekből való szerencsés megmenekűlés érzete, hogy öreg korában is újra éled az ember, ha reá emlékezik.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633640371
Webáruház készítés