Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át_EPUB

Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át_EPUB
540 Ft540

"A perzsa szokások finomsága, mint e könyv olvasója számtalanszor tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási modorban található, s ebben a perzsák csakugyan fölülmúlnak minden keletit, sőt, azt merném állítani, talán még a nyugatiakat is, s a főváros ezen tökéletességnek valóságos netovábbja" - V. Á.

  • Részlet az e-könyvből:

    A Herat északi részéből jövő utazót, ha a Khodzsa Abdullah Anszari-hegyet megkerülte, a Dzsölge-i Heratnak nevezett, elláthatatlan, szép síkság lepi meg, mely csatornáktól átszeldelve s falukkal behintve terül el szeme előtt. Ámbár fákat, a fő ékességeit minden vidéknek, hiába keresünk, mégis észrevesszük, hogy Turkesztánnak, a tulajdonképpeni Közép-Ázsiának szélére jutottunk. Heratot méltán nevezhetjük e vidék kulcsának, s ha nem vagyunk is egy véleményen a keletivel, ki azt dzsennetszifatnak, azaz paradicsomhoz hasonlónak nevezi, mégsem tagadhatjuk meg az előttünk fekvő vidéktől a kellemes jelleget. Természeti előnyei s politikai fontossága, fájdalom, a szomszéd tartományok Erisz-almájává tették, s meggondolva az itt vítt örökös harcokat s a számtalan ostromot, melyet e városnak ki kellett állnia, csodálkozva szemléljük, mily gyorsan hegednek be itt a harc mély sebei. Még két hónap előtt vad afgán csordák tanyáztak e vidéken, mindent pusztítva, s a szántóföldek és szőlők mégis már javában virágoztak ismét, s a réteket virágokkal tarkázott sűrű gyepszőnyeg borította.
    Heratnak, mint minden keleti városnak, vannak régi és új romjai, s mint mindenütt, itt is a régiek szebbek s nagyszerűbbek a mostaniaknál. A moszallán (imádkozó téren) levő épületmaradványok Timur régi városának romjaira emlékeztetnek, az egyes, szétszórva álló, kerek tornyok Iszfahán vidékére; de maga a város vagy vár, mostani állapotában, oly romhalmazt képez, amilyet még keleten is ritkán találunk. A Derváze Arak kapun vonultunk be. Az eddig látott házak, az előépületek s maga a kapu egészen romokban feküdtek. Közel a kapuhoz, a város belsejében van az ark (citadella) - magasságánál fogva fő célpontja az afgánok lőszereinek -, leégve s félig lerombolt állapotban. Ajtókról és ablakokról hiányzik a fa, mert az ostrom alatt nagy szükséget szenvedett a város tüzelőszerekben, s a puszta falnyílásokban egy-egy meztelen afgán vagy hindu guggol, méltó őrei ez elpusztult helynek. Minden lépten-nyomon nagyobbnak találtuk a pusztulást, egész városrészek üresen, elhagyatottan álltak.
    Csak a bazár, vagyis annak kupolával fedett része, mely már sok ostromot kiállott, bár új népessége alig volt benne három hónap óta, nyújtotta érdekes képét azon életnek, melynek jellege India, Perzsia és Közép-Ázsia vegyületét még a bokharai bazárnál is világosabban tünteti elő. Csak a Hadzsi Reszul karavánszerájtól a No karavánszerájig tartott a tulajdonképpeni tolongás; és még e kis téren is az afgánok, indusok, tatárok, turkománok, perzsák és zsidók fajkülönbsége meglepő látványt nyújtott. Az afgán vagy nemzeti öltönyében, mely hosszú ingből, gatyából s egy szennyes lepedőből áll, vagy katonai pompában díszeleg; s ilyenkor veres angol kabátját, e kedvenc ruháját, melyet még alvás közben sem vesz le, veti inge fölé, míg fejét festői indo-afgán turbán borítja. Más civilizáltabbak félig perzsa ruhában járnak. A fegyver általános divatban van, polgári állásúak úgy, mint katonák, ritkán mennek kard és pajzs nélkül a bazárba, sőt láttam többeket, kik, hogy teljesen fashionable-ok legyenek, egy egész arzenált hordtak magukon, mely két pisztolyból, kardból, tőrből, handzsárból, puskából és pajzsból állt. A vad s nyers tekintetű afgánhoz csak a turkománokhoz közeledő dzsemsidi hasonlítható, a nyomorultan öltözött herati, a meztelen hazáre s a vidék tejmurijai egészen eltűnnek mellette; mindenki alázatosan halad el előtte, és soha uralkodót vagy hódítót nép annyira nem gyűlölt, mint a herati az afgánt.
    Maga a bazár, melynek keletkezését Herat fénykorára, Hüszejn Mirza szultán idejére teszik, s így négyszáz éves, még romjaiban is megérdemli a szép melléknevet; s azelőtt, amint mondják, a Derváze Araktól a Derváze Kandahárig egész utcát képezett. Most persze, s különösen az utóbbi ostrom és pusztítás után, a bazár boltjai csak lassankint nyílnak meg ismét; de az iparra és kereskedelemre, az afgánok rablásszerű vámrendszere alatt, nem nagy jövő vár. Szinte hihetetlen, mily adás-vevési adót vesznek minden kereskedőtől és vevőtől. Aki öt frankon egy pár csizmát vesz, fizet másfél frankot, egy másfél frankos süvegért egy frankot, nyolc frankos bundáért két frankot stb. Minden ki- vagy bevitt tárgyat a vámszedők által, kik a város s a bazár különféle részein vannak elhelyezve, meg kell bélyegeztetni.
    Herat városának őslakói perzsák, mégpedig azon törzsből, mely Szeisztántól északkeletre terjed ki, s benépesítette a régi Khoraszán tartományt, melynek Herat legújabb ideig fővárosa volt. Később a Dzsingisz és Timur által eszközölt bevándorlások török-tatárral vegyítették a népet, s az egész lakosság, mely hazárékra, dzsemsidikre, firuzkuhikra, tejmenikre vagy timurikra oszolva teljesen különböző eredetű törzsekből áll, csupán politikai tekintetben vehető egy nemzetnek, amelynek a csahrajmak közös nevet adták. - Ennyit Dzsölge-i Herat lakosságáról.
    A várat nagyobbrészt perzsák lakják, kik a perzsa befolyás fenntartására s gyarapítására, az utolsó században költöztek át ide. Zömmel kézmívesek s kereskedők. Herat városban minden tíz emberre csak egy afgán esik, ezek is félig-meddig perzsákká lettek, s különösen az utolsó ostrom óta esküdt ellenségei fajrokonaiknak; a kabuli vagy kaker (kandahári), mint hódító, rájuk nézve éppoly idegen és gyűlölt, mint Herat őslakosainak szemében.
    Rám a Heratban talált tarka tömeg kellemes hatást gyakorolt. Látva az afgán katonákat angol egyenruhájukban, fejükön csákóval - ez a viselet az iszlám nyílt parancsaival ellenkezik, s behozatalát a török hadseregben lehetetlennek tartják -, szinte hajlandó lettem elhinni, hogy oly országban vagyok, melyben már nem kell félnem az iszlámi fanatizmustól, s a terhes álarcot végre elvethetem. Midőn sok katonát leborotvált bajusszal láttam, ami az iszlám szerint halálos bűn, s még Konstantinápolyban is a vallás megsértésének tartatik, azon kellemes remény támadt bennem, hogy talán néhány angol katonatiszttel is fogok találkozhatni. Mennyire megörültem volna, ha itt Britanniának egy fiára akadok, ki az akkori politikai viszonyoknál fogva bizonyosan nagy befolyással bírt volna! Elfeledtem, hogy a kelet sohasem az, aminek látszik, s ezen csalódásom volt egyike a legkeserűbbeknek.
    Erszényem, amint már említettem, teljesen kiürülvén, rögtön Heratba érkeztünk után kénytelen voltam szamaramat eladni. A szegény állat az úton egészen lesoványodott, mindössze 26 kránt kaptam érte, s ebből ötöt rögtön adóra s néhány apró tartozás lefizetésére kellett fordítanom. Helyzetem a legkellemetlenebb volt. A kenyérhiányon még lehetett volna valahogyan segíteni, de az éjszakák már nagyon hűsek voltak, s minden testi edzettségem dacára, sokat kellett szenvednem, midőn valamely nyílt, fedetlen rom alatt, vékonyan öltözve, a puszta földön voltam kénytelen aludni. Azon gondolat, hogy csak tíznapi járásra vagyok Perzsiától, új reményt öntött belém; de az odajutás roppant nehézséggel járt. Egyedül lehetetlen volt mennem, s a Meshedbe készülő karaván még szaporodni iparkodott, s kedvező pillanatra várt, mert a tekke turkománok nemcsak az utakat tették igen veszedelmesekké, hanem még Herat kapui előtt is elfogdosták az embereket, s fosztogatták a falukat és karavánokat.
    Megérkezésem első napjaiban hallottam, hogy egy perzsa követ, Mehemmed Bakir khán, kit Khoraszán kormányzója szerencsekívánatokkal küldött Heratba a fiatal szerdárhoz, nemsokára visszamegy Meshedbe. Rögtön tisztelkedtem nála, s kértem, vigyen el magával. A perzsa igen udvarias volt, de, bár többször emlegettem szegénységemet, nem figyelt rá, s azt kérdezte tőlem, a rettentően eltorzult hadzsitól, hogy hoztam-e szép lovakat Bokharából. Minden szava arra látszott mutatni, hogy keresztül akar látni az arcomon; amint észrevettem, hogy nincs mit tőle várnom, továbbmentem. Nemsokára elment, s vele a Szamarkandból és Kerkiből velem együtt idejött hadzsiknak nagy része.
    Mindnyájan elhagytak, csak Molla Iszhák, derék kungráti útitársam hitt szavamnak, midőn mondtam neki, hogy Teheránban jobb sors vár rám, s velem maradt. A derék ifjú nappal ennivalót s tüzelőszert járt koldulni, s este elkészítette vacsoránkat, melyet csak nagy biztatásaimra evett meg velem egy tálból. Molla Iszhák különben a legérdekesebb szerepet játssza kalandjaimban, most Mekka helyett Magyarországon él, s a következő lapokon többször meg fogok róla emlékezni.
    Hogy Meshed felé való továbbutazásunkra minden segélyforrást igénybe vegyek, elmentem az uralkodó fejedelem, Szerdár Mehemmed Jakub kánhoz is, Afganisztán mostani királyának tizenhat éves fiához, kire a meghódított tartomány kormányzása bízatott, mert atyja, mindjárt trónralépte után, Kabulba sietett, hogy testvéreinek igyekvéseit, kik őt a koronától meg akarták fosztani, meghiúsítsa. A fiatal fejedelem a Csahrbagban, azon palotában lakott, mely Todd őrnagynak is szállásul szolgált; s bár az ostrom által sokat szenvedett, lakhatóbb volt a teljesen lerombolt várnál. A négyszögletes udvarnak, vagy amint nevezték, kertnek (bár mindössze néhány fát láttam benne) egy része neki s nagyszámú cselédségének alvóhelyül szolgált; a túlsó részen egy nagy, hosszas szobában naponkint négy-öt óráig adott arzot (nyilvános kihallgatást). A fejedelem mindig egyenruhában járt, magas állógallérral; többnyire az ablaknál ült egy karosszékben, s hamar megunva a sok kérelmezőt, kiket hivatalosan el kellett fogadnia, egy csapat riszaléval - így hívják az afgán hadak színét - hadi gyakorlatokat tartatott ablaka előtt, s öröme telt benne, ha láthatta a mozgó hadsorokat, s hallhatta a gyakorlótiszt mennydörgő szavát, ki különben a “Right shoulder forward!”, “Left shoulder forward!” vezénykiáltásokat valódi angol hangsúlyozással ejtette ki.
    Midőn Molla Iszhák kíséretében az említett udvarba léptem, javában folytak a hadi gyakorlatok. A katonáknak meglehetősen jó katonai tartásuk van, sőt sokkal jobb, mint a már negyven év óta begyakorlott török hadseregnek; s európaiaknak tartaná őket az ember, ha nagy részük nem hordana kabuli hegyes cipőket, s rövid nadrágjuk a hosszú szorítóval nem volna annyira megfeszítve, hogy a térden minden pillanatban megrepedéssel fenyeget. Egy ideig e gyakorlatokat nézdelvén, az elfogadó terem ajtajához mentem, melynél egy sereg szolga, katona és kérelmező ácsorgott. Nagy turbánomnak, mely fejemen volt, valamint zarándok külsőnknek, melyre a fáradságos úton tettünk szert, köszönhettem, hogy mindenki kitért utunkból, s zavartalanul a terembe léphettünk.
    A fejedelem föntebb leírt helyzetben volt, jobbjánál vezírje ült, s ez után sorban a fal mellett más tisztek, mollák és heratiak, köztük egy perzsa is, Imámverdi khán, ki valami gaztett miatt Meshedből (Dzsam) ide menekült. A fejedelem előtt állt mühürdárja (pecsétőrje) s négy-öt más szolga. Dervisi állásomhoz képest a szokásos üdvözlettel léptem be; aztán anélkül, hogy ezáltal feltűnést okoznék, egyenesen a fejedelemhez mentem, s leültem közte és a vezír közt, miután e testes afgánt kézzelfoghatólag figyelmeztettem, hogy adjon helyet. A jelenvoltak kacagtak, de én nem engedtem magam kivétetni sodromból, s rögtön felemeltem kezemet, hogy a szokásos ülőimát elmondjam. Ezalatt a fejedelem erősen szemügyre vett; láttam, hogy meg van lepve, s midőn áment mondtam, s az egész társaság velem együtt szakállát simogatta, félig fölemelkedett székéből, s ujjal rám mutatva, félig nevetve, félig csudálkozva felkiáltott: “Valláhi billáhi suma ingiliz hesztid!” (Istenemre, esküszöm, hogy ön angol!)
    Hangos nevetés követte a fiatal királyfi sajátságos ötletét, de ő nem engedte magát zavartatni, leugrott székéről, elénkbe állt, s kezével tapsolva, mint egy gyermek, aki valamit talált, kiáltott: “Hadzsi, kurbunet (legyek áldozatod!), valld meg, nemde ingiliz vagy, tebdilben (inkognitóban)?” Viselete oly naiv volt, hogy szinte sajnáltam, hogy e gyermeknek örömét el kell rontanom, de volt okom még az afgánok fanatizmusától tartani, s úgy téve, mintha a tréfát már kissé sokallanám, mondtam: “Szahib mekun (hagyd el!); ismerni fogod e mondást: aki igazhivőt, bár csak tréfából, hitetlennek tart, maga lesz azzá. Adj inkább valamit fátihámért, hogy tovább utazhassam!”
    Komoly tekintetem s az elrecitált hadísz kivették az ifjat sodrából, félig-meddig elszégyellve magát ismét leült, s avval mentegetődzött, hogy soha bokharai hadzsit még nem látott ily arcvonásokkal. Azt feleltem neki, hogy nem is Bokharából, hanem Konstantinápolyból való vagyok, s midőn ennek bizonyságául megmutattam neki útlevelemet, és unokatestvéréről, Dzsiláleddin kánról beszéltem neki, Akbar khán fiáról, ki 1860-ban Mekkában és Konstantinápolyban volt, és a szultánnál kitűnő bánásmódban részesült, egészen megnyugodott. Útlevelem kézről kézre járt a társaságban, mindenki kifejezte helyeslését, a fejedelem néhány kránt adott, s azon meghagyással bocsátott el, hogy ittlétem alatt még többször látogassam meg, s ezt meg is tettem.
    E tréfa, bár szerencsésen végződött, mégis kellemetlen következményeket vont maga után Heratban tartózkodásom alatt. A fejedelem után, mindenki átöltözött angolra akart bennem ismerni, s perzsák, afgánok és heratiak, nyíltan bevallva, azért jöttek hozzám, hogy e gyanúnak valóságáról meggyőződjenek. A legtolakodóbb egy Hadzsi Sejkh Mehemmed nevű öreg ember volt, kit mindenki nagy csillagásznak s tudósnak tartott, és kinek a perzsa s arab irodalomban csakugyan meglehetős olvasottsága volt. Elmondta, hogy Khanikovval utazott, s neki Heratban nagy szolgálatokat tett, amiért ez ajánlólevelet adott neki a teheráni orosz követhez, melyet általam szeretne ennek kezébe juttatni. Hiába próbáltam elhitetni a jó öreggel, hogy semmi összeköttetésben nem állok az oroszokkal; elment, de meggyőződését nem voltam képes megingatni. Legkülönösebbeknek találtam a perzsákat s afgánokat. Ezek olyan Eldred Pottinger-féle embert véltek bennem fölfedezni, ki mint lókereskedő jött Heratba, s utóbb a város felett uralkodott. Azt mondták, hogy van itt több száz, sőt több ezer arany erejéig hitelem, de azért senki sem akart néhány kránt adni kenyérre.
    Mily hosszúnak találtam az időt, melyet Heratban kellett töltenem, míg egy karaván nem jön arra! A város komoran, szomorúan nézett ki, a vad hódítóktól való félelem minden arcról olvasható volt, s a beszélgetéseknek még mindig az utolsó ostrom és pusztítás képezte tárgyát. A heratiak azt beszélik - ez azonban nem áll -, hogy Doszt Mohammed kán nem a kabuliak vitézsége, hanem az őrség árulása által vette be várost. Szerintünk a közkedvességben állt Szultán Ahmedet megmérgezték, s fia, Sanauvaz, kit a heratiak majdnem istenként tisztelnek, csak akkor tudta meg az árulást, mikor a paltanok nagy része már a várba nyomult be.
    Ama harc, melyet az ostromlott fejedelem hű és őt valóban szerető alattvalóival elkeseredett ipa ellen viselt, egyike volt a leghevesebbeknek; a küzdelem szenvedéseinek elbeszélése fájdalmasan érint, s még fájdalmasabban a rablásé, mely a bevétel után néhány napig tartott, miután sok herati vagyonával együtt visszatért a városba. Négyezer afgán katona, kik különböző törzsekből s ezredekből voltak kiválasztva, az adott jelre a város több oldaláról a védtelen házakra rohantak, s nemcsak pénzt, ruhákat, fegyvereket, házi eszközöket s más egyéb holmit raboltak el, hanem arra kényszerítettek mindenkit, hogy majd mindenét vesse le, úgyhogy a lakosok a teljesen kipusztított s kiürített házakban félmeztelen maradtak hátra. Még a betegektől is elvették az ágyneműt és ruhát, valamint a csecsemők bölcsőjét és értéktelen pólyáit is. Egy molla, kit minden könyvétől megfosztottak, beszélte nekem, hogy legszebb kéziratai közül körülbelül hatvanat vesztett el. Legjobban fájt neki, hogy egy korántól, melyet nagyatyjától örökölt, meg kellett válnia. Szívszakadva kérte az afgánt, hogy legalább ezt az egy könyvet hagyja meg nála, s megígérte, hogy érette abból imádkozni fog. “Sohase fáradj - mondá a kabuli -, van kis gyermekem otthon, majd az imádkozik belőle éretted. Csak add ide!”
    Ki a szennyes és fösvény afgánok kapzsiságát ismeri, könnyen elgondolhatja, hogyan viselik magukat az ily fosztogatásoknál. A várost egy napig, a környéket pedig hónapokon át bírságolta a megszállók csapata. A háború eme természetes következményeit, melyek a civilizált országokban is feltalálhatók, az afgánoknak egyébiránt nem akarjuk oly nagyon szemére vetni. Csak az a kár, hogy hibás politikájuk által ahelyett, hogy a vert sebeket begyógyítanák, a meghódított tartományt még inkább tönkrejuttatni igyekszenek, s ezáltal a környéken, hol kétségkívül fontos szerepet játszhatnának, oly gyűlöletessé teszik magukat, hogy inkább ily kétségbeesett harcba bocsátkoznak, mintsem az afgánok fensőbbségét elismerjék.

    e-könyv a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312939
Webáruház készítés