Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése_MOBI

Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése_MOBI
390 Ft390
  • Részlet az eKönyvből:

    Ezen, avarok maradványából és szlávokból álló népesség részint a már akkor is meglevő megerősített helyek vagy várak körül tartózkodott, a melyeknek nagyobb része az országnak dunántúli, helyesebben nyugati részére esett, mert keleti része, nevezetesen a mai Ung-, Marmaros- és Bereg-vármegye, valamint a Duna balpartjának vidéke egész Daciáig, mint már említettük, látogatatlan és ismeretlen maradt. Eginhard, Nagy Károly történetírója, Pannoniának csak nyugati részével ismerkedett meg, és ha már erről is azt írja, hogy napokig kellett utazniok, míg egy emberi lélekre akadtak, könnyen elképzelhető, milyen lehetett keleti része. Előnyomulásuk közben a magyarok Daciában először az ottani szláv népességen uralkodó avarokra akadtak; ezek valószínűleg hadi aristocratiát képeztek, a mely az országot tagjai között felosztotta és kifelé megvédelmezte. Az országnak hegyes-völgyes keleti végein, a hol a német-frank hatás tökéletesen idegen maradt, az avarok a letelepült szlávok felett való felsőbbségöket zavartalanul megtarthatták, és hogy szlávok voltak ama föld régibb lakosai a románoknál, az az országnak régi túlnyomóan szláv helyrajzából sokkal világosabban bizonyult be mint Kogolnicsánnak és másoknak képzelgős történetírásából. Hegyi lakosoknál általában a conservativ hajlamnak erősen kifejezett vonása félre nem ismerhető, és az által, hogy a közlekedésnek síkságon levő fő vonalaitól távol esnek, idegen hatásoknak kevésbbé hozzáférhetők, mint a síkságon lakó ember. Ez okból én is azon nézet felé hajlom, hogy a székelyeket, habár Attila hunnjainak nem is egyenesen leszármazó ivadékai, mégis mindenesetre amaz ural-altáji, helyesebben ugor-török népvegyülék maradványainak kell tekinteni, a melyet az avarok nevén ismerünk, és hogy e nép sorsában osztozkodtak. Az ellenkező nézetet, hogy a székelyek állásuknál fogva határőrök voltak, mivel a történelem a Vág mentén levő Siculus-okat vagyis nyugati székelyeket is említ, és hogy tulajdonképen Árpáddal jöttek hazánkba és csak később kerültek Erdélybe, egyáltalán nem helyeselhetjük, minthogy az Árpád előtti időben a magyarság legvégső előőrsét képezték kelet felé, tehát nem kellett őket határőrökül oda rendelni. A mi azon bizonyítékot illeti, hogy nyelvökben épen úgy mint a magyarban szláv kölcsönszók vannak, tehát csak későbbi alakulat lehet, az már azért sem állja meg a sarat, mivel, mint már előbb bebizonyítottuk, a magyar nyelv alakulása az Árpád előtt való korból származik, olyan korszakból, a melyben a Dontól az Ennsig terjedő avar nép majdnem elejétől végéig szláv elemekkel keveredett össze és egységes szláv nyelvhatásnak volt kitéve. A mi már most Hunfalvy megjegyzését illeti, hogy a történelem a régiek »Gepidia«-jában hunn és avar maradványokról semmit sem szól, arra azt bátorkodunk kérdezni, hogy ez-e az egyetlen homályos pont Pannonia és Dacia akkori történetében, a melyet föl nem derítettek, és nem emelte-e ki maga a tudós szerző egész helyesen, hogy »a Duna és Tisza köze meg a mai Erdély a frank-német uralom idején épen olyan ismeretlen volt mint Herodot korában«?
    Nyugatra a régi Daciától, vagyis a magyar alföldön lakott a baromtenyésztő avarok fő magva, jelesen a népnek azon része, a mely a fegyvertényekben kevésbbé vett részt és a málhával járó csapatot vagyis kos-t képezte, mint előbb említettük; a Dunán túl levő területen pedig a szlávoktól és németektől letelepedésre inkább szorított avarok laktak. A határvidék, úgy látszik, ott évszázadokon át egyforma maradt, vagyis az avarok uralma a stájerországi és austriai hegyekig terjedt, és a mi síkság vagy alacsony dombok vidéke volt, azt az ural-altáji uralkodó elem soha sem engedte ki szívesen hatalmából. Hogy mekkora lehetett e nép számbeli ereje, azt természetesen lehetetlen meghatároznunk; azonban úgy látszik, hogy az avarok, mint már előbb hangsúlyoztam, a szlávok mellett az akkori Magyarországban az uralkodó többséget alkották, és hogy átmenőfélben voltak az ázsiai nomád műveltségből a keresztyén nyugatiba, a mely őket ethnikai jellemzékestül teljesen át is alakította volna, ha a magyarok ideje korán be nem jöttek volna, emlékeiket újra fel nem élesztették volna és őket előbbi életmódjukhoz vissza nem térítették volna. A mi aztán a szlávokat illeti, a kik, mint mondottuk, az avarokat szám tekintetében tetemesen felülmulták, azoknál a keresztyénség még sokkal kevésbbé vert gyökeret, hogysem teljesen átalakította volna és a nyugati műveltségbe terelte volna. Mint megtelepedett emberek, kik békés foglalkozásnak élnek, a szlávok ugyan nem nagyon kedvelték a hadi mesterséget, azonban az avaroktól elragadva, kiknek szunnyadó szellemét a magyarok ébresztették fel, ők is csakhamar Árpádnak mindenfelé száguldozó hadcsapatjaihoz csatlakoztak, és bizonyára nem tévedünk sejtelmünkben, ha feltesszük, hogy az Árpád vezetése alatt ide érkezett, körülbelül 30,000-nyi magyar a harczra képes avar maradványokkal és a hozzájok csatlakozott szlávokkal együtt mégis akkora hadi erőt képezett, a mekkora elégséges volt egyrészt uralmukat az országban megalapítani, másrészt meg a szomszédos országokkal való küzdelemre vállalkozni.
    Ez volt a zsákmányra áhítozó és kalandra vágyó ázsiai nomád vitézek dicsőséges aratásának ideje; olyan idő, a mely később Magyarországra aligha visszatért, mert Batunak és az oszmán császároknak gyülevész népe csak Európa keleti részét látogatta meg rabló kalandozásával, a magyarok ellenben keresztül-kasul, szerte-széjjel barangoltak és egészen kényök-kedvök szerint tölthették bosszújokat az előttök idegenszerű nyugati világon.
    Magyarországnak a X. században tehát körülbelül ugyanaz volt a képe, mint Közép-Ázsiának Timur hadjáratainak idejében, vagy Anatoliának a szeldsukok első betörései után. A Kárpátok között elterülő országban a legcsekélyebb veszedelem sem fenyegette a hódítókat, mert hátrahagyott őrségeik, bármilyen kicsinyek voltak is, mégis kielégítők voltak arra, hogy az ijedtökben tehetetlenekké vált szláv lakosokat féken tartsák, és az életnek ott, mint a hadcsapatok kiindulási pontjain és a haza hozott kincsek és foglyok lerakodási helyein, a legnagyobb mértékben mozgalmasnak és élénknek kellett lennie. A magyar történetírók megpróbálták a Névtelen Jegyző ábrándszerű adatainak alapján névszerint megállapítani ama városokat, a melyeket a hódítók a honfoglalás után itt találtak; azonban tekintve az előző század zűrzavaros állapotait ezen adatokban meg nem bízhatni. Az egykori római gyarmatok ez idő szerint már teljesen lehanyatlottak vagy pedig csak névleg léteztek, és említésre méltó megerősített helyeknek csak azon egyes várak tarthatók, a melyek részint már a német-frank uralom alatt fennállottak, részint a szlávok idején épültek. Az előbbiek közé sorozható Misenburg, Sabaria, Mosapurch, Quinque Ecclesiæ, Kőszeg és Besprem (Veszprém, Weissbrunn), az utóbbiakhoz Nyitra, Bihar, Esztergom (Strigon), Visegrád, Vácz, Pest és mások, a hol egyébiránt mindig nehéz dolog azon városok között különbséget tenni, a melyeket a szlávok később magyar fenhatóság alatt alapítottak. E megerősített helyekből vagy várakból támadtak a későbbi városok, mint a magyar vár és város szó között levő nyelvi viszony legjobban bizonyítja. Abban nincsen kétség, hogy a magyarok, a mint honunkba érkeztek, e megerősített helyekkel és a kő-épületekkel szemben egyáltalán ugyanazt az ellenszenvet és utálatot tanusították, a melylyel még ma is az özbégek és a turkománok között találkozunk, a kik tanyájukon a kő-épületeket csak istállóknak és készlettáraknak használják, magok pedig télen-nyáron szívesebben laknak az udvaron felütött nemez-sátorban. Efféle nemez-sátrak az 1279-ben Magyarországon letelepedett kúnoknál még szokásban voltak, mert a pápai követ edictumában e nomádok letelepedésére vonatkozólag azt olvassuk, hogy minden előtt mondjanak le e nemez-sátraikról és lakjanak keresztyén szokás szerint épített házakban. A megerősített helyek közelében ütött táborukból a magyarok országukon épen úgy uralkodhattak, a hogy a szeldsukoknak, oszmánoknak, Dsengizidáknak és Timuridáknak Perzsiában, Armeniában és Anatoliában lehetséges volt. Még a hódítók második és harmadik nemzedékének is utálatos volt a komor falak közt való tartózkodás. A nomád ember nem bírja a bezártság tudatát elviselni. Nem lehet el a bátor tekintetének nélkülözhetetlen, végtelen szemhatár, a lova ficzánkoltatására való szabad tér nélkül, és nincsen épen semmi kétség, hagy a magyarok a X. században teljesen távol tartózkodtak a megerősített helyektől és azzal érték be, ha az alájok rendelt városi lakosok, kiket a nomádok a vakondok csúfnevével illetnek, adójokat megfizették, mint kézművesek nekik szolgáltak vagy a harczosoknak és lovaiknak élelmezésére szükséges földet művelték.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641378
Webáruház készítés