Tóth Béla: Boldogasszony dervise és egyéb elbeszélések_EPUB

Részlet az eKönyvből:

Bilmez Ali vargalegény volt Egerben. Ez a «Bilmez» nem becsületes név, mint némelyek talán hiszik; hanem csúfolódás és - ha igaz a nyelvtudós urak állítása - nem egyéb, a magyar «bibasz» török eredetijénél.
Ez a jó Bilmez Ali a hedsra 1122-ik esztendejében, ramazán havának 13-ik napján délbe, egy pár szép sárga szattyánbőr sarut szállított Hasszán efendihez, az egri hodzsához. Minden varga bizalmas embere a háznak; ennélfogva Bilmez Ali is holmi előleges beüzengetések nélkül toppant a szentéletű férfiú szobájába.
És igen elálmélkodott azon, amit ottan látott.
Az istenes Hasszán efendi a szájában tartott egy hosszú, vékony fát, melynek a vége égett és füstölgött.
Bilmez Ali ilyet még nem tapasztalt.
– Mit mívelsz, uram? kérdezte együgyüen csodálkozva.
– Csitt, te! kiáltott a pap ijedten és igyekezett az égő fát a háta mögé rejteni. Iszom, fiam, iszom.
Bilmez Ali most még jobban bámult.
– Iszol, uram? Hogyan hihessem azt néked, ha mondod is? Hiszen böjtszaka vagyon most, és napszállatig nem iszik semmi igazhívő.
– De én füstöt iszom, fiam! magyarázta a hodzsa. Böjtben csak folyadékot nem szabad inni. Ital a füst? Lehet hordóba húzni, pohárba tölteni? Füstöt inni nem vétek, mert a füst csak keserű levegő.
Bilmez Ali elméjében lassan működni kezdett a logika.
– Keserű? Hát akkor minek iszod, uram?
– Mert édes, fiam.
Ez a paradoxon már megoldhatatlan volt annak a szegény kis logikának. És növekedett a nagy rejtelem, mikor Hasszán efendi ígyen szólott:
– Hanem te Ali, ha valakinek elmondod, hogy én füstöt iszom, a poklok fenekére fogsz jutni és örökké három elefánt trombitáland a gyomrodban.
Bilmez Ali megijedt e biztatásra; de mégis azt mondta:
– Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis innivaló füstöt.
Mire a hodzsa adott Bilmez Alinak egy rossz kis csibukot és fél okka dohányt.
*
Mikor Bilmez Ali először ivott füstöt, azt hitte, hogy immár mostan trombitál a három elefánt a gyomrában. És erősen igyekezett ezeket az alkalmatlan elefántokat eltávoztatni onnan. De méltóztatik tudni, hogy a füstivás a sátán dolga; aki egyszer megpróbálja, megpróbálja másszor is, míg végre édes leszen a keserű.
Egy nap síppal-dobbal hirdették ki Eger piacán a basa telláljai, hogy halálnak halálával hal meg, aki dohányos, vagyis füstöt iszik.
És íme, most látszik meg annak a dolognak az igazi nagy sátánsága; Bilmez Ali csak mostan kezdte tapasztalni, hogy a keserű füstnél nincsen édesebb a világon.
Bíz ő itta a füstöt azontúl is. És ő vala az első, aki e nagy bűnben találtatott.
Fölvitték a várba, a basa elébe. A nagyságos úr kurta processzust csinált.
– Vigyétek, mondta a poroszlóknak. Teljesedjék be rajta a törvény.
A basa divánjában ült hodzsa Hasszán efendi is. Akitől a gonosztevő a csibukot, meg a fél okka dohányt kapta. De vajjon nem mondta meg Bilmez Ali: «Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis inni való füstöt». Bilmez Ali ezt megmondta, tehát hallgatott; és nem szólt akkor sem, mikor maga a hodzsa is egyet bólintott:
– Helyes az ítélet, nagyságos basa uram.
*
A cigány hóhérok elsőbben átszúrták a csibuk szárát a Bilmez Ali orra cimpáján; majd felültették a boldogtalant egy szamárra háttal, és kantárszár gyanánt kezébe adták a szamár farkát, így hurcolták aztán végig a szegényt Eger utcáin háromszor. Végre a nagy piacon leszállították a szamárról, fölvitték a vérpadra és kerékbe törték.
Négy cigány nehezkedett a mázsás kerékre; úgy hengerítették át a két lába szárán meg a combján. Ennekutána következett a két karja lent és fönt: összesen négy gördítés. Ötödikszer a szegény Bilmez Ali szívén robogott keresztül a véres kerék.
És Bilihez Ali, a dohányos, meghalálozott. De nem szólt, mert hiszen megmondta hodzsa Hasszán efendinek: «Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis innivaló füstöt».
*
Minekutána a dohányos tagjai három napig valának a kerékre fonva, elrettentő például: alkonyodás órájában jövének a pecérek és elföldelték a kivégzettet az akasztódomb alatt.
Mikor pedig az egri müezzinek belekiáltották az éjszakába az utolsó imádságot, két angyal érkezett a sírhoz. Az egyik fekete volt, a másik fehér. Az egyik fölszállott; a másik leszállott oda. És mind a kettő tanakodva ült meg a hanton.
– Kedves pajtás úr, szólalt meg végre hosszú hallgatás után a fehér angyal, az ördög tud eligazodni ennek a Bilmez Alinak a dolgán.
– De még az se, válaszolt a fekete angyal, mert lám, én ördög vagyok és mégse tudom, mitévők legyünk vele. Én viszem el őt, vagy kegyelmed?
– Ez a bökkenő! Érett megfontolás után mindazonáltal azt volnék mondandó, hogy mégis csak a pajtás úr fogja neki pártját, mert hiszen kerékbe törték őt s a kerék alól mindenki a pokolba szokott jutni.
– Úgy van, tekintetes úr. De az a nagy feneség van a dologban, hogy Bilmez Ali hodzsa Hasszán efenditől kapta a dohányt; tulajdon azért szenvedett keserves halált, amit hodzsa Hasszán efendi minden nap tízszer cselekszik; szóval Bilmez Ali nem rosszabb a papnál, nekünk pedig odalent olyan ember nem kell.
– De nekünk sem az égben... Különben mit gyötrődünk itt sokat? Terjesszük az ügyet Allah elébe; ő majd tudja, hogyan kell a dolgot elintézni.
... Sajnos, maga Allah sem tudott kellőképpen eligazodni. Igen soká simogatta szép hosszú, ősz szakálát, töprenkedvén. Végre azt mondta:
– Ej, rakjátok bele a Bilmez Alit az első számú mennyországba.
Ez az első mennyország a hét égnek legalsó emelete. Kellemetes egy hely, csak az a baja, hogy nem tudni, milyen. Se sötét, se világos; se hideg, se meleg; se szomorú, se víg; se jó, se rossz; se unalmas, se mulatságos. Az, ami az irodalomban Lindau Pál, - hogy magyar nevet ne említsek. És nem történik benne semmi. A ma olyan, aminő volt a tegnap, s a holnap olyan, aminő a ma.
Bilmez Ali harmadfélszáz esztendeig lakott ezen a helyen. Egy nap új lakó költözött az első mennyországba. Ez mégis valami kis esemény ottan. Az idvezültek körülfogták a vendéget:
– Mi vagy?
– Én borostyánkő-esztergályos voltam Konstantinápolyban, a Valide dsámi mellett.
A többiek beérték ezzel a válasszal. A folytonos egyhangúság, tetszik tudni, bizonyos apathiába ringatja az embert és minden iránt csökken az érdeklődése. Bilmez Ali azonban - hogy, hogy nem? - tovább kíváncsiskodott:
– És mit esztergáltál a borostyánkőből?
– Csibukszopókákat, apám.
– Csibukszopókákat? Micsoda szerszám az?
– Füstöt inni való.
Bilmez Ali meghökkent.
– Hát isznak még füstöt az emberek odalent? Nem volt nekik elég az én szomorú példám? És hánynak szúrják át az orra cimpáján a pipaszárat? Hányat hurcolnak meg szamáron? Hányat törnek kerékbe?
A borostyánkő-esztergályos, kinek Kehribárdsi Mehemed volt a neve, igen álmélkodott ezeknek hallatára.
– Uram, nem egészen értem a kérdéseidet, hát nem tudok felelni, szólott. De azt mondhatom, hogy a világon szörnyű nagy mértékben isszák az emberek a füstöt és aligha vetem el a sulykot, ha azt állítom, hogy minden esztendőben milliomszor milliom okka dohány fogy el a föld hátán.
– És nem törnek kerékbe senkit?
– Miért?

eBook a Digi-Book kiadásában