Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tormay Cécile: A régi ház_EPUB

Tormay Cécile: A régi ház_EPUB
540 Ft540
  • Részlet az eKönyvből:

    Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca, mintha megtalálta volna minden állításának az okát.
    – Akkor fiatalok voltunk, - szerényen mondotta ezt és mosolygott. - Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak szédülnél, ha most oda küldenének.
    Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét. Mikor pihent még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt, megcsókolta.
    – Mi az? - Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét.
    Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy valamit elmondott, amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón... A nap-szobában, a kottás szekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld selyemkötésébe koszoru volt préselve, benne egy szó: “Gyermek¬dalok.” Az első oldalon elsárgult irás: “Jörg Krisztina, anno 1822.” Anna a zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan énekelni kezdte az egyik dalt:
    Zwei Wanderbursche zogen
    Hinaus in’s ferne Land...
    Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindég fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult a melléből. Ő maga is észrevette és ekkor úgy tünt föl neki, hogy eddig egész életén át hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most: mikor énekelt. Új és gyönyörü volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét.
    ...Zwei Wanderbursche zogen
    Hinaus in’s ferne Land.
    Sebastián bácsi fölkelt a diványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő ajtaját. A két öreg ember sokáig hallgatott.
    Kristóf a tánciskolából jött haza. Nagy zajjal rontott be Annához. A szeme ártatlanul ragyogott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve. Keze minduntalan a virághoz kapott. Beszélt, beszélt és a zongorára könyökölt. Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányosan hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna önkénytelenül az anyja képére tekintett...
    Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. A párnája alá dugta a virágot.
    Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. “Kis Kristó... viszontlátásra”, mondotta egyszerre halkan önmagában és közben Zsófi hanglejtését igyekezett utánozni. Aztán végig húzta kezét a fején, lassan, szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt az atyjával beszélt.
    Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a szót: “Kis Kristó...” Sokszor megismételte, olyan sokszor, hogy elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja fölött.
    Jóformán sötét reggel volt még, mikor másnap Ulwing építőmester az ebédlőbe ment. Mindég korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az asztal közepén gyertya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A széktámlák árnyéka fölhajlott a falra.
    Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az ujságot. “Ostobaság”, gondolta, “Bécsből teljhatalmú császári komiszáriust küldenek. Mire való ez?” Az apró betűkkel sűrűn telenyomtatott újságban különben semminő új hír sem volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint.
    Kezébe vitte le a gyertyát az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az asztalon. János Hubert egyenletes, pontos irása látszott valamennyin. Az építőmester munkája fölé hajlott, tolla szakadozottan, szinte rohamokban sercegett.
    Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda szines térképe az aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha mellett egy divány állt, az is tele volt írással.
    Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor Ulwing Kristóf tolla alatt kicsiny, kerek felhők úsztak a papiroson. Mások jöttek. Megint eltüntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban.
    A cselédek kiszaladtak a kapu elé.
    – Mi történt?
    Egy hang visszakiáltott:
    – A bécsi komiszáriust felkötötték egy lámpavasra!
    – Dehogy... szétszaggatták...
    – Leszúrták a hajóhídon!
    – Meghalt? - kérdezte egy hátuljövő.
    Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc. Hónapok óta jött ez. Most hát itt van... Minden ok nélkül többször fölemelte és letette megint az írásokat... Meg kell szokni ezt is. Ferde álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer összeadta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a papirlapon.
    Kinn, valahol azt a dalt énekelték, melyet Anna a Jörg nagyapa boltjából hallott először. Netti a konyhában ütemesen verte a habot. És este, mint minden más napon, kigyultak a lámpák a hajóhídon; az is, mely alatt ma egy ember meghalt. Fénye épen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a város véres kezét.
    * * *

    Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra.
    Kristóf ritkán mozduló szemhéja, mintha elhalt volna egy pillanatra a szeme fölött.
    – Dehát miért? - és fájdalmasan lógatta előre a fejét.
    – Nem illik táncolni, mikor háború van.
    “Hát igaz? Hát háború van”, gondolta Anna, de azért most is valótlannak és távolnak érezte a háborut. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen ragasztották ki minden reggel a házak falára.
    Karácsony után volt. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az ablakok üvegét. Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint rendesen, most is megkésett, a reggelijét otthagyta, az utcán ette a vajaskenyerét és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián egy kézilámpával ment mögötte. Téli reggeleken mindég világított neki odáig, ahol a kövezett utcák kezdődtek.
    A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportokban várták az utcák szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan mentek odébb.
    – Mi történik? Mit akarnak velünk? - már nem értettek semmit.
    A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.
    Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy, fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak a zászlók.
    – Vége a szabadságnak, - mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.
    – Szabadság? - Anna két lázas szemre gondolt. - Hát a szabadságért van a háború? - Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.
    Megállt a lépcső kerek ablakánál.
    A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hóembert csináltak a kút előtt, olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák viseltek és puskával lövöldöztek bele.
    Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke szappanhabot.
    Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás. Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok. Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé.
    Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az ablaküvegnek, marokkal... sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.
    – Be kell tenni a fatáblákat! - kiáltotta a kapualjából az építőmester.
    Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.
    – Bezárták az iskolát! - A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott egyszerre a szájába.
    János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett. Szép, ápolt haja a homlokába csüngött, gallérján ferdére csúszott a kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga mögött a nagy kaput.
    Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe.
    – Csakhogy mind itt vagytok, - kezével gyönge mozdulatot tett a levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. - A Dunaparton jöttem, - mondotta rekedten, - sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve maradt egy darabig és minden véres lett... Iszonyodva szorította kezét a szemére.
    – Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült? - mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. - Az egész járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen tömte meg az osztály a zsebét.
    Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett sápadt. Eltólta magától a tányért.
    Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak. A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben.
    – Döglött volt az ágyúgolyó... Megint számoltak tehetetlen, állati félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint a nyershús.
    Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az élete adta magából ezt az utolsó meleget.
    Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra nézett.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155295492
Webáruház készítés