Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tömörkény István: Egy nap odakint_EPUB

Tömörkény István: Egy nap odakint_EPUB
340 Ft340

Tömörkény István: Egy nap odakint

E-könyv EPUB formátumban

TARTALOM
Paraszti régész
Földragasztás irányában
Kavarodás az útszélen
Külső történetek
Esetek
A barom körül
Egy nap odakint
Ahogy régen, most is úgy
Megszégyenítés történt
Mihály szabadságot kér
Pénzetlen világban
Céhdolgok
Állatok a ház körül
Búcsú bogártól
Ami nem vagyon többé
Útban fáradozunk
A főúr a dohánnyal
A vadállat
Szelet hevernek (Jelenet)
Emlékek
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A FŐÚR A DOHÁNNYAL
    Mostanában van már olyan tudományos elmélet is, amely arról szól, hogy a dohány ártalmas, de mégis legártóbb akkor, ha pipából szívja az ember. Valamikor ennek az ellenkezőjét mondták. Hogy a pipa, az jó, a bőrszivar olyan közepes, a papírszivar a rossz. Most megfordítva mondja az elmélet, mert ennek is divatja van, mint a nyakkendőnek: egyszer keresztben, másszor hosszában viselik.
    De azért a falusi ember csak a pipához ragaszkodik. A szivar az már csak városba való, vagy pedig ünnepi ebéd után tartozik a parádéhoz. A papírszivar pedig nem is numerál, az a katonatisztnek való, akinek a gyakorlótéren csak tíz perc szünete van, s ilyen rövid időre nem lehet szivarba fogni.
    Ellenben a hosszú szárú pipa, az a kényelmességek kényelme. Amellett lehet olvasni, írni, a nagy karosszékben még szundikálni is. Ha rendes a dohány, nem is igen szokott kialudni.
    Persze, rendes dohány, rendes dohány - ez is ritka madár ma már, mint az arasztos szalonna. A régi szűz magyar dohányok nem nagyon járnak-kelnek már, s hiába, a falusi embernek csak ez bizsergeti meg a vérét. Az ő gondolatában Debrő, Verpelét, Réthát olyan nevek, mint a történelemben a nevezetes dicső csaták helyei. Ha a régi dohányokról beszélnek, valami csöndes áhítat van a szavukban, s egy-egy hosszú sóhajtással szinte vissza akarják szívni a jelenbe azt a régi világot, amikor még a szűzdohány vidámabban égett a selmeci cserépben, és parazsával kidagadván belőle, “kereste a fináncot”.
    A plébános úrnak azonban vannak jó barátai, akik szeretik olykor megörvendeztetni egy és más földi jóval. Ilyképp a posta visz neki egy csomagot, igen gondosan körülkötözve, és tömérdek pecséttel ellátva. Levél is kíséri, és a levélben el van mondva, hogy a csomagban, ami érkezik, dohány van. Vigyázva bontsa fel, avatatlan szem meg ne lássa, jó helyre eltegye, se nedvesre, se szárazra, hanem csak egy rendesre (legjobb az ilyent kamrában, a padmalyba vert szegre akasztani, hogy a falhoz ne érjen a drága kincs, mert különben a mész szagát magába szívja). És azután, mikor egészen egymaga van, gyújtson rá, oly titokzatos módon tevén ezt, mint a csizmadia, aki csak éjjel sötétben merte otthon viselni a lopott sipkát, mert ez a dohány - ez dohány! Ilyent még a török császár sem pipált, ennek illata van, íze van, aromája van, ilyent pipázhatnak csak a nagy magyar mennyországban a röpködő sarkantyús angyalok.
    A megilletődés pillanatai tehát azok, amidőn vasárnap délelőtt, a szent beszéd megtartása után, a főúr hazamegy a plébániára, s ott a nagyszobában mint egymaga, megtömi a pipát a kinccsel, és meggyújtja, hogy szállongjon belül az áldozati füst.
    Hát igen. Ez füst. Kékebb, mint a többi, s úgy úszik a levegőben, mint szelíd nyári alkonyatokon az égen a bárányfelhők. Az illat is nagyszerű, az illat valami hihetetlenül nagyszerű.
    Azonban, hm. Itt a torkot köszörülni kell, és a szem törülgetendő. Ez a dohány finom volna, de kutyamódon finom. A gazdasszony bejön a fehér abrosszal, hogy majd terítene az ebédhez (szép ünnepi ebéd lesz: gombaleves, paprikás csirke kopófülű galuskával, meg friss meleg fonatos kalács borssal, ami tudvalevőleg fölösleges nedveknek egyensúlyban való tartására kiválóan alkalmatos), de a szegény öregasszony majd hogy el nem ejti az asztali vásznat, akkora köhögésbe és trüsszögésbe fog. Szólna is, hogy főtisztelendő úr, talán paprikát éget a pipában, de nem bír beszélni, csak kínlódik a füsttel.
    A kincsdohány egéből a főúr így hamarosan csalódások szomorú földjére jutván, sietve nyitja ki az ajtót, az ablakot, és kiveri a pipát abba a fémtálcába, amely ezüst volt akkor, mikor a hívek névnapi ajándékul hozták neki, de azóta rézzé változott. S bár az ebéddel Mari néni ismét kiválóan remekelt, s olyan kopófülű haluskák borították az aranypiros lében úszó gyenge csirkefinomságokat, amilyenekhez fogható nincsen, illetve, hogy túlzott állításokkal ne rongáljuk szavahihetőségünket: ha van is, csak kevés van - a főúr magányos ebédjét mégis elborultan költötte el, s az eszébe jutott a régi mondás: post equitem sedet atra cura: a nehéz gond ül a lovag mögött vagy a lovas mögött, vagy fordítsuk magyarul: borjú van a huszár hátán.
    A drága, finom borsos kalácshoz, a tésztaféléknek ezen uralkodó királyához és valódi fejedelméhez még csak ujjal sem nyúlt, bár tudta tudván, hogy emiatt Mari néni ismét felköszön a szolgálattal, mert ahol az ő gyúrását meg nem becsülik, ott ő - satöbbi és satöbbi.
    De a főúr erről nem tehetett. A dohánykérdés felzavarta teljesen benne azt a holmit, amit mostanában benső világnak s lelki egyensúlynak neveznek: mert mit tegyen most már a dohánnyal? Mindenesetre meg kell köszönni, s a levélben föl kell említeni e zamatos növény minden kiváló jóságát. Ez ugyan nem igaz, de vannak konvencionális füllentések, amelyek nem vétkek, s amikkel embertársaink egészségének tartozunk.
    Azonban kidobja-e a dohányt?
    Ez lehetetlenség. Ezt nem lehet megtenni. Hogy a tűzbe vesse anélkül, hogy elégése által valakinek a földi keserűségekkel úgyis teljes életében örömöt és gyönyört okozott volna: ez embertelenség lenne.
    De ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb az isteni segítség: ím, nagy hirtelenséggel megérkezik a mentő ötlet. Hiszen az érdemes tanító úr szintén igen erősen dohányzik. Átküld tehát neki néhány összemarékkal ilyen kincsdohányt, hogy tessék fölpróbálni, s ha testhez állónak találtatik, van belőle néhány hétre való.
    A tanító éppen játszott otthon az apró gyerekével, nagyszerű gyerek, már azt is tudja mondani, hogy appá, tuturu-buturu, hopp! Ritkaság az ilyesmi. Mari néni mikor hozza a dohányt, a tanító abbahagyja a gyermeki foglalkozást, és szigorúan tömi a pipát.
    Nem kell azonban hosszasan beszélni a történeteket, mert ez csak este jó, amidőn kellemes álmosságokat okoz. Elég az azzal, hogy félóra, az nem sok, de ezen idő letelte után már jelentkezik a főúrnál. Előadása rövid, de összefoglaló. Azt tartalmazza, hogy ez a dohány mindenkinek való, csak éppen kántortanítónak nem, mert aki ezt szívja, az nem tud szívhez szólóan halottat búcsúztatni, hangszálai elromolván.
    Ez pedig, eltekintve az éneklési aktus jelentőségétől, üzleti szempontból is hátrányos, mert tudvalevőleg a szívhez szóló ének, amíg egyfelől elszomorítja a lelkeket, másfelől megnyitja a bugyellárisokat. Minélfogva a dohányt tisztelettel visszaszármaztatja.
    Ilyen körülmények között ez az ünnepi nap búval áldozott a szomorú főúrra. Éjszaka álmában az ótestamentumbeli prófétákkal álmodott: e nagyszakállú öreg urak szívták az ő kincsdohányát igen szép, régi formájú pipázó edényekből, s folyton azzal faggatták a főurat, hogy hol van a többi.
    - Hozom, hozom, mindjárt hozom - mondta boldogan a főúr, s álmában ment ki a kamrába, hogy leakassza a szegről a zacskót, azonban csak Mari nénivel találkozott, aki is fölébresztette, mondván: nem maradt-e éjszakára idebent a szobában a macska, s talán hogy ráfeküdt a főúr mellére, s azért vitatkozik annyit a boszorkányokkal.
    Ej, ez nehéz éjszaka volt.
    A főúr másnap reggel üdítő sétát tett kertjében, amely igen kedves kis hely, e parkban több keleti növény is van, így kukorica, mák, s továbbá a kerítésül szolgáló akácfa hazája is a szent földek homokja, s amellett nagyon jó halott korában kocsirúdnak. Bár ugyan bölcsőt is szokás belőle faragni.
    Hűs reggelen a séta nyugasztaló. A harang megszólalt a közeli toronyban, s a főúrnak eszébe juttatta a harangozót, aki szintén igen derék ember, fekete selyemkendővel van körültekerve a nyaka, s fejét bizonyos féloldali mélabús állásban viseli.
    A főúr tehát izent a harangozóért.
    A toronyőr megjelent, s mint illik, alázattal kezet csókolt, mondván, hogy egészségére kívánja az éjszakai nyugodalmat, bár mi már nagyon jól tudjuk, hogy főurunk a most elmúlt éjszakán nemigen talált nyugalmat, mert mindig trafikosnak nézték a próféták.
    - János - mondta a főúr -, maga pipás.
    - Igenis, kérem alássan, kézit csókolom - felelte tisztelettel a magasban tartózkodó ember -, kedvelem a pipázatot. Mert, tisztelet nem esik mondván, míg pipámat szorongatom, jókedvemet el nem hagyom.
    E szavakra a főúr, mint mondani szokás, láthatólag megkönnyebbült. A dohány irányában táplált gondjai hirtelen elsuhantak, mint futó nyári felleg árnyéka a virágos mezők fölött. Így azt a dohányt, amit a hangszálaira féltékeny kántor visszahozott, azonnal János mester markába nyomta, mondván, hogy próbálja fel, s ha rájön az ízére, van még belőle néhány tótkalappal.
    János örömmel vette el a dohányt, ezen adomány által is meggyőződést szerezvén afelől, hogy a főtisztelendő úr meg van elégedve az ő fő életművével. Ő ugyanis a harangozást életműnek nevezte, mert olvasott ember volt, és szerette a tanulmányokat.
    Ez a nap, sőt a másnapra virradó éj a főúrra nézve igen jól telt el. A próféták ezen az éjszakán békében hagyták, ellenben kint járt a mezőkön és annyi gombát szedett, hogy reggelre kelve szinte csodálta, hogy nem maradt belőlük semmi.
    Azonban, mint ez már több könyvben is meg volt írva, az élet útjai beláthatatlanok, és az is tudvalevő, hogy sorsát senki sem kerülheti el. E nap délelőttjén, a megfelelő harangozás bevégezte után, a torony embere lassú léptekkel halad a plébánia felé. Ez egyébként is szokása, sőt kötelessége neki, netaláni parancsok kikérése végett. A főúr várta is, és készletben tartotta a dohányt, hogy annak egész tömegét átadja Jánosnak.
    János beérkezvén a tornácra, szokásosan letette a könyöklőre a kalapját, s tisztelettel kezet csókolt, s üdvözölte a főurat, megkérdezvén, hogy méltóztat-e valamit parancsolni.
    - Nincsen semmi újság - mondta neki a főúr. - Hanem van itt még abból a dohányból, ahol van, elviheti mind.
    János azonban alázatos tekintetét esdőleg emelte a főúrra.
    - Ne méltóztassék kívánni, hogy fölpipáljam. Bár egy életem, egy halálom, de azt nem töhetöm. Az elébb is úgy mögszédítött, hogy majd lehervadtam végette a toronyablakbúl, amikor kitekintettem a vasutat nézni, hogy hány óra.
    A vasút ugyanis igen alkalmas óra, olcsó is, jó is, csak akkor jár rosszul, ha késik. De a főúr megborzadt arra a gondolatra, hogy esetleg Jánost a dohány ereje leszédíti a toronyablakból. Nem, így most már semmi esetre sem kínálja neki tovább. Mert János lelkiismeretes ember, aki nem hajítaná el a dohányt, ha elszívásra van neki adva, hanem csakugyan föl is pipálná.
    - Akkor hát ne bántsa - szólt -, csak hagyja itt.
    - Igenis, kérem alásan - felelte János -, s emezt is visszahoztam.
    Letette a visszahozott dohányt a tornáckönyöklőre, s elköszönvén elment. A főúr ottmaradt bánatával, s szomorúan a búszerző dohányra nézett. Már láthatólag ma estére sem lesz alvás, vagy pedig megint valami rettentő álmai lesznek.
    Lassan húzta fel az ócskább kabátot, vállára vetette a gombaszedő vászontarisznyát, hogy kimegy a mezőre. Az éjjel egy kis langyos eső esett, ilyenkor ész nélkül szokott a gomba kibújni a földből, hogy táplálékul szolgáljon azoknak, akik szeretik. De mielőtt elindult volna, azt a dohányt, amit a János visszahozott, beledugta a kabátzsebbe. - Jó az Isten, jót ád - gondolta magában -, hátha talál útközben valami olyan szegény embert, akinek a hangszálaival sincsen baja, sem nem lakik a toronyban, s vállalja a dohányt. Egészen megörvendezett erre a gondolatra, s vidáman tette be maga után a kiskapuajtót.
    Szép, napos idő volt, s a falu széle nem messze van. S mint a nóta is mondja, eső után zöldül a mező. Hát zöldellt is, és friss illata úszott a levegőben. És sok, sok fehér pötty a nagy zöld táblában, az mind gomba, s az mind az éjjel bújt elő a földből. A főúr most már egészen kedvtelve haladt arrafelé.
    De az úton egy helyen kicsit oldalt tér, egy dombforma felé, ahol emberek dolgoznak gödrökben, csak fejük meg a válluk látszik ki a földből. Városi emberek dúratják itt a népekkel a domb oldalát, régiségeket keresvén. Földanyó szótlanul tűri, hogy így hasogatják az oldalát, s elszedik tőle az ezer esztendőn néma titokban magába rejtett holmikat.
    Vannak ott a munkások között a faluból magyarok is, szerbek is, ez utóbbiak között az öreg Vászó bácsi is, aki arról nevezetes, hogy bár nyolcvanéves, de dolog nélkül még nem látta senki, azonban dolgozni sem látta még úgy senki, hogy a kurta szárú makrapipa ott ne lett volna a fogai között. No, ez valódi szerencse és öröm. A főúr azonnal meg is kérdezi tőle:
    - No, kell-e dohány, Vászó bácsi?
    Hogyne kellene. Hát hogyha annyi volna belőle, mint fű a réten, nem kellene-e? Nyújtja is azonnal fölfelé a gödörből Vászó bácsi a zacskót, a főúr pedig mind belerakja a dohányt, ami a zsebében volt.
    No. Így. Most megkönnyebbülten neki lehet látni a gombaszedésnek. Mennyi van! Milyen szépek, fehérek s üdék! A főúr boldogan járkál a mezőn, s hajlong le értük. Ez testgyakorlatnak is igen jó, s még ráadásul haszonnal jár. Beletelik vagy másfél óra, míg megint visszakerül a domboldalhoz, hogy megmondja Vászónak, hogy jöjjön el estére a többi dohányért.
    Vászó bácsi ott van a gödörben a többi ember között, de nincsen a pipa a szájában. A főúr ijedten kérdi:
    - Mi az, Vászó bácsi? Talán erős a dohány?
    - Vászó leveser erés, fétisztelendé úr, dehogy erés. Nincsen dohány, ami nekem erés. Hanem csak ezek a magyar testvérek gyengék.
    - Hát hogyhogy?
    - Hát azt mondták, hogy ha nem hagyom abba azt a pipázást, kidobnak a gederbűl...
    Szegény főúr búsan vágta le a fejét, s megrokkanva, szótalanul ismét távozott. A gond ismét ott ült a lovag mögött. Ha még Vászóra sem lehet rálőcsölni a dohányt, akkor itt már igazán vége mindennek. Mi lesz hát így a kinccsel? Nem tudni, azt semmiképpen sem lehet tudni. A bojár esete a szultán kaftánjával kismiska ehhez a dologhoz képest. S ha láttok, emberek, szomorúan, tétován haladni a gombák között, a napfényes zöld mezőkön, egy szomorú férfiút: ez a bús bolyongó az a főúr, aki nem tudja, hogy mit csináljon a kincsdohánnyal...


    A VADÁLLAT
    Nemrég benne volt az újságokban a humoros történet a jágerról meg a pocokról. Egy jágeros ember idegen vadászterületen jágerkodott, s azon lőtt foglyot, ha akadt, ha pedig fogoly nem akadt, akkor pockot lőtt. Panasz folytán az ügy a szolgabíróság elé került. A főbíró bírságot húzott a jágerre a pocokvadászatért is. Az ügy fölkerült a belügyek minisztériumába, ahol szintén sok jágeros úr lehet, akik megbotránkoztak az idegen területen való kalandozás fölött, s a foglyokért a bírságot még jobban ráhúzták a jágerra, ellenben a pocokvadászat terhe és következményei alól fölmentették, kimondván, hogy a pocok nem tartozhat a “vad” fogalma alá.
    Hát hiszen, ami azt illeti, van benne valami. Csakugyan nem olyan vad, mint a vadkacsa vagy a nyúl, de azért a nyúlnál már mégiscsak vadabb állat a pocok. Nem az a városi pocok, amelyik öreg házaknak rendetlenül tartott dohos pincéiben él. Mert az fél, bújva kerüli az embereket, éjszaka oson lopva élelem után, s amellyel a macska is megbirkózik. Hanem a külső pocok, amely a mezőkön él, s onnan a faluszéli házakba betelepszik, az bizony csak vadállat, kegyetlen és félelmetes ellenség.
    Erre tanú például ez a kis életkép, amely mostanában került elő itt a járásbíróságnál, bizonyságul afelől, hogy micsoda bajai is vannak a célszerű faluszéli szegény embernek.
    Egy asszony a vádlott, az ura volna a vádló. A vád: gondatlanságból történt tűzvész okozás. Kigyulladt a házuk oldala, ha idején észre nem veszik, a többi ház is kigyúlhatott volna, mert a dolog Tápén történt, ahol régi módiasan, nagyon közel építik egymáshoz a házakat.
    Voltaképpen az ember nem is vádló, nem is panaszos, mert tisztességes magyar ember, csak nem hurcoltatja a hites feleségét a törvény elé, hanem a csendőr, aki az esetről a jelentést csinálta, úgy gondolkozott, hogyha nincsen panaszos, nincs bíró, ennélfogva beleírta a hivatalos papirosba a magyart panaszos gyanánt.
    A magyar azonban - olyan ötvenes forma, hosszú, vékony ember - tiltakozik az ellen, hogy ő a felesége iránt panasszal volna. Azért jött csak be, mert kivitték neki a pöcsétöt, meg be is akarta kísérni az asszonyt, hogy el ne tévedjen a törvényházban, mert ők ilyen helyen még soha ez világi életükben nem jártak.
    - Nem vagyunk mink olyasfélék - kottyan bele az ember szavaiba az asszony, de amúgy rettentő félelem látszik a szemeiben, nem tudja, hogy mi lesz most már vele ezen az idegen helyen: akasztatják-e az urak vagy pedig, hogy hogyan? Szintén olyan ötvenes forma, alacsony, törődött. Ez volna a vádlott, a tűzvészokozó.
    Kérdezi tőle a bíró, hogy hova való?
    - Hova? Hát Tápéra - mondja csodálkozva az asszony, miután egyáltalán hogyan is lehetne valaki máshová való, mint oda. Mikor még a nóta is azt mondja: Szöged hírős város, de Tápéval határos, ott lakik a babám, kivel löszök páros... No hát.
    Most azt kérdezi a bíró, hogy hol született? Az előbb még félő asszony erre kifakad:
    - Hát hol születtem volna? Hát Tápén születtem!
    - Nono - mondja a bíró. - Lehet máshol is születni.
    Az asszony nézi a bírót. Hogy miket beszél. Istenem, hát lehetséges volna az, hogy egy tápéi ember ne Tápén szülessen? Nem, az nem lehet. Ez megint csak afféle úri kitalálás. De hát az ilyen helyen legjobb az urakra ráhagyni mindent, mert régi igazság, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem.
    No, de apránkint, miután semmi sem tarthat örökké (ezt mondta a komáromi fazekas is az új kályhára, amelyik másnap összedőlt), csak szálában mennek a dolgok. Az asszony megfelelget a kérdésekre. Arra a kérdésre, hogy van-e vagyona, azt mondja, hogy van az a kis rossz, amely miatt most hurcoltatnak. Azután jön a másik kérdés:
    - Van-e gyermeke?
    - Van.
    - Hány?
    - Egy.
    - Nem három?
    - Három? - kérdezi az asszony. - Hát már én csak jobban tudom, hogy hányat szültem?
    - Hát hányat?
    - Hát háromat.
    - No hát akkor?
    Ez már megint úri kitalálás. Nem tudnak magyarul ezek a városi népek. Az asszony magyarázni kezdi, hogy hát a család: az öt. A kis család: az három. De abból csak egy a gyerek, mert a másik kettő lány.
    A nacionálé ezzel most már a teljes egészében fölvétetett. Rá lehet térni a dolgok meritumára.
    - Hát maga vádolva van asszony, hogy tűzvészt okozott. Kigyulladt a ház fala a maga gondatlanságából. Ha idején észre nem veszik, még a többi szegény ember kis háza is. Szerencse, hogy ez a baj nem történt meg. De azért maga mégis felelős, hogy miért kísérti az istent.
    Sóhajt az asszony: - Tudom, hogy én tartozok felelettel, mert maguknak az állatok fölött nincs hatalmuk. Ha a kutya harap, az embert büntetik. De hát a kutya a gazdájáé, hát feleljen érte. De én hogy feleljek a pocokért? Nem az enyim volt, hanem inkább ű tört rá arra a kis rongyos házra.
    - Miféle pocokról beszél? - kérdezi a bíró
    - Arrúl - magyarázza az asszony -, aki ránk tört a házba. Nem én csináltam a tüzet, hanem a pocok.
    - Hát ez már megint hogy történhetett?
    - Hát az pedig így van a pocokkal, ha valakire rátör. Nem volt abban a rongyos kis házba azelőtt pocok sohasem. Azután egyszer csak előjött, odatette a lakását a házfal alá. De azt hiába kergettük, nem ment el. Előbb egymagában volt csak. Azután jött másik is. Azután családostul lettek. Úgy cincogtak, hogy nem lehetett tőlük aludni.
    - Hogy nem kergették el? - szól a bíró.
    - Lehet is azt! - feleli az asszony. - Nem megy az el onnan, ahova egyszer bevackolt. Aztán bejárt a szobába. Pusztított. Semmit sem lehetett az asztalon vagy a padon hagyni. Csak ami a falra volt akasztva zacskóban, ahhoz nem fért föl. Hát még olyant is tett, hogy - mert úgy kell mondani mindent, ahogy van, szegények vagyunk mink, petróleumlámpára nem telik, csak mécsessel világítunk, hát kérem szépen, kiette a mécsesből a belet. De nem csak ennivalót lopott, hanem mindent. Elvitte az asztalról a kanalat.
    - Kanalat? - csodálkozik a bíró. - Hát az minek neki?
    - Nem tudhatom. Fakanál volt, hát volt egy kis zsír beleszívódva, talán azt ette ki belőle. De elrág az mindent. A ház falát is úgy rágta ki.
    - Téglafal vagy vályog?
    Legyint egyet az asszony a kezével a levegőbe:
    - Jaj, dehogy kérem. Csak olyan paticsfal. Az. Patics.
    Patics... A kezdetleges házfal nagyon régi formája, az ősi primitív ember találta ki, mikor a kis családjának először hajlékot építeni próbálkozott. Ha a régész ásója, különösen a vízszéleken lemegy a földbe, ott megtalálja egykori lakásokban a nyomait, vastag sártapaszok alakjában, amiknek a cifraságain meglátszik, hogy valamikor, valami tíz-tizenötszáz év előtt, faágakból meg vesszőből fonott sövényre voltak ragasztva. Itt-ott megmaradt az ember fészekverésének ez a fajtája. Leverik a karókat a földbe, azután körülfonják sövénnyel. A sövényt meg kívül-belül beragasztják sárral. Kész a fal. Ha a víz megárad s kilegel a partra, lemossa róla a sarat, de a sövény megmarad a földbe vert karókon. Mikor a víz megszáll és visszahúzódik a medrébe, visszaragasztják rá a sarat, mivelhogy van belőle hála istennek úgyis elég, s akkor megint készen van a fal, mert a nap segít a sarat a sövényre rászárítani. Kis rongyos ház - mondta róla az asszony. Jó az azonban, ha más nincsen, csak ne költözött volna alá a pocok.
    - De hát - panaszolja az elszomorodott nő - megkövetkezett. Betömtem én a lyukat, nem is egyszer, de csak kitúrta. Úgy, úgy...
    Elhallgat kissé, forgatván elméjében, hogy miként mondja el sorjában a dolgokat. Aztán folytatja nagy sóhajtással:
    - Hát kérem, volt nálunk üveg. Hasadt pohár, csorba fiaskó, miegyéb, összetörtem porrá a mozsárban, a port beszórtam a lyukba, hogy hagy enne az étkes vadállat. Megette-e, nem-e, nem tudom. De nem ártott meg neki. Utóbb aztán beleuntam ezekbe a próbákba. Hagy töltse kedvét, hiszen úgyis hiába minden.
    Azt kérdezi a bíró:
    - Hát az ura nem tudott valamit próbálni vele?
    Az ember beleszól:
    - Odajárok én kérem körömködni.
    - Körömködni?
    - Igen, kérem - magyarázza az asszony -, odajár dologra. Hogy amit a tíz körmivel keresni bír ránk...
    Úgy, úgy. Az ám. Ez így van. Másfelé kell odajárni, és szigorúan kell körömködni, hogy kenyér jusson a kis családnak.
    - Hanem - folytatja egyszerű élete ezen nagy eseményének az elbeszélését az asszony - a szomszédok javasoltak orvosságokat. Cöveket vertünk a lyukba. Nem használt, mert kidúrta a pocok. Akkor azt mondták, hogy tegyünk a luk elébe tányérba pálinkát. Tettünk. De kérem úgy megitta, mint az ember. Azután paprikás pálinkás kenyeret adtunk nekik, azt is megették, de még jobban cincogtak tőle, mintha lakodalomba volnának. Akkor azt mondták, hogy spongyát kell kisütni faggyúban, ha azt megeszi, fölfordul. De nem fordultak föl. Hanem még jobban elhatalmasodott. Éjszaka, mikor aludtam, megrágta a hajamat. Az ember ünneplő kalapját leverte a szegről, aztán odavitte a lyuk elébe.
    Megint elszótlankodik egy darabig, s húzgálja a kendője csücskét.
    - Utoljára már azt mondtam az uramnak: adjuk el a házat, mert itten már úgy sincsen más szabadulás. De nem engedte. Nem engedte. Megint csak elment körömködni, én meg otthon a pocokkal.
    A további vallomás most egy kicsit szégyenlős, tekintettel arra, hogy az asszony már nem egészen fiatal.
    - Van egy kis lányunk - folytatja húzódozva, a padlót nézve - még nem karonülő, hanem csak bölcsőbeli. Szép kis lány, jó kis lány, csendes. Úgy el van a bölcsőben, mintha nem is volna. Hát egyszer sír meg jajgat. Nézem, hát egészen márványos a félpofája. Ráfok vannak rajta. Felkapom, hát akkor ugrik ki alula a pocok! Én uram teremtőm, hát már mit csináljak! Még megeszi a kislányt, ha nem vagyok otthon. Mert a két nagyobbik is már odavan dologba.
    Hát éppen akkor hazaért a vízrűl az uram. Előbb bentjárt a faluban a borbélynál borotválkozni. A borbély is tudott már a pocokról. Az azt javasolta, hogy a petlóreumos ruhát kell a lukba dugni. De ha nem használ így nyersen, akkor meg kell gyújtani.
    Azt mondta neki az uram:
    - Nem használ ott már semmi.
    Azt mondta a borbély:
    - Ha az sem használ, akkor keverjenek össze paprikát meg kémet.
    A bíró kérdezi:
    - Paprikát meg még micsodát?
    - Kémet.
    - Hát mi az?
    - Hát az a kém. Az a kémgyertya. Hát azt összekevertük paprikával. Bele tömködtük a lyukba, aztán meggyújtottuk. Hát kérem szépen, el is mentek a pockok, de a házfal meg kigyulladt.
    Sóhajt megint az asszony:
    - Hát így történt kérem, ami történt. Nem én voltam az oka a gyújtogatásnak, hanem a pocok. Hát ne büntessenek már meg érte, az isten áldja meg, hiszen elég volt már a szenvedés a pocokkal.
    Hát hiszen nem is. Azaz, hogy igen. Azt ki kell mondani, hogy gondatlanságból tűzvész okoztatott, mert majd leégett a másik ember háza is.
    Ezért büntetés jár, azt ki is mondja a bíró száz koronában, de mindjárt el is engedi.
    A színész, akinek az a mestersége, hogy a hangjában hordja a szívét, nem tudta volna jobban kimondani azt a pár szavat, mint ahogy az ember mondta:
    - Hát elmehetünk?
    És az asszony is mondja, szinte nem hívén a fülének:
    - Hát elmehetünk?
    Mondja a bíró.
    - El.
    A hosszú ember előlép, és nyújtja a kezét a bírónak:
    - Hát akkor az isten áldja meg magát.
    Az asszony is nyújtja a kezét:
    - Az isten áldja meg, kérem szépen.
    Mennek kifelé a szobából boldogan. A bíró utánuk szól:
    - Csak aztán ne ismétlődjön az eset.
    Az ember mentében megáll, félformán visszafordul, úgy mondja:
    - Nem, az már nem, mert evvel is okosabbak vagyunk. Nem lesz többet ilyen vijolencia... Ha csak - tette hozzá elgondolkozva birizgálván az állát -, ha csak a pocok vissza nem gyün...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364817T
Webáruház készítés