Tolsztoj: És a fény világít s sötétségben_EPUB

Részlet az eKönyvből:

19. Jelenet
Ugyanazok, Alexándra Ivánovna nélkül. Csönd; utána Nyikoláj Ivánovics és Márja Ivánovna egyszerre kezdenek el beszélni.
MÁRJA IVÁNOVNA: Alkalmatlan az idő, mert nekünk beszélnünk kell egymással.
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Ép az imént mondtam Alinának...
MÁRJA IVÁNOVNA: Mit?
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Nem, beszélj te.
MÁRJA IVÁNOVNA: Sztyópáról akartam neked beszélni. Hiszen el kell valamire magunkat határoznunk. A szegény emészti magát, nem tudja, hogy mi lesz vele. Hozzám fordult, dehát én csak nem dönthetek!
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Mit döntsünk mi? Dönthet ő maga is.
MÁRJA IVÁNOVNA: De hiszen tudod, hogy önkéntesnek akar belépni a testőrségbe és ehhez szülői nyilatkozatra van tőled szüksége és el kell tudnia magát tartani, te pedig nem adsz neki pénzt. (Izgatottan.)
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Mása, az Isten szerelméért ne izgasd fel magad és hallgass végig. Én semmit sem adok és semmit sem tagadok meg. [Önként katonai szolgálatba állni - ezt vagy ostoba, esztelen lépésnek tartom, amelyre csak vadember lehet képes, ha nem fogja fel tette egész iszonyatát, vagy hitványságnak, ha számitáson alapul...]
MÁRJA IVÁNOVNA: A te szemedben most minden vad és ostoba. Hiszen élnie kell Sztyópának. Te éltél.
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS (heveskedve): Éltem, amikor semmit sem értettem, amikor senki sem szólt nekem; de a dolog nem énrajtam fordul meg, hanem őrajta.
MÁRJA IVÁNOVNA: Hogyan nem te rajtad, amikor te nem adsz neki pénzt?
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Nem tudok azt adni, ami nem az enyém.
MÁRJA IVÁNOVNA: Hogyhogy nem a tied?
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: [Más emberek munkájának gyümölcse nem az enyém. A pénzt, amelyet adnék neki, másoktól kellene elvennem. Nincsen jogom, nem vagyok rá képes. Amig én rendelkezem a birtokkal, nem tudok másként rendelkezni vele, mint ahogy a lelkiismeretem parancsolja. Nem adhatom oda a véres verejtékkel dolgozó parasztok munkájának gyümölcsét testőrhuszári dőzsölésekre.] Vegyétek el tőlem a birtokot és akkor nem leszek felelős.
MÁRJA IVÁNOVNA: Hiszen tudod, hogy ezt nem akarom, meg aztán nem is birom. Nekem kell nevelnem is, táplálnom is, szülnöm is. Ez kegyetlenség...
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Mása, drágaságom! Hiszen nem ez a lényeges. Amikor beszélni kezdtél, én is rákezdtem s ki akartam önteni előtted a lelkemet. Hiszen ez igy nem mehet tovább. Együtt élünk és nem értjük meg egymást. Néha szinte szándékosan nem értjük meg egymást.
MÁRJA IVÁNOVNA: Én szeretnélek megérteni, de nem értelek, nem értelek. Nem értem, hogy mi történt veled.
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Érts meg tehát. Bárha nem most van az ideje, és Isten tudja, mikor lesz az ideje. Érts meg, nem is annyira engem, hanem értsd meg magadat, a magad életét. Hiszen nem lehet ugy élni, hogy ne tudjuk, hogy miért élünk.
MÁRJA IVÁNOVNA: Ezelőtt is ugy éltünk és nagyon jól éltünk. (Észreveszi férjén a bosszuság kifejezését.) Na jó, jó, hallgatlak.
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Én is éltem ugy, ugy, azaz nem gondolva arra, hogy miért élek; de eljött az idő és megborzadtam. Jól van, most élünk [idegen munka gyümölcséből, másokat dolgoztatva ránk], gyermekeket nemzve és nevelve [ugyanerre a célra]. De eljön az öregség, a halál és én meg fogom kérdezni magamtól: minek éltem? [Hogy életet adjak ugyanolyan parazitáknak, mint amilyen én vagyok?] És ami a legfőbb - nem mulatság ez az élet. Addig még türhető, amig, mint Vánjánál, az életenergia kicsattan belőlünk.
MÁRJA IVÁNOVNA: De hiszen mindenki igy él.
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: És mindenki boldogtalan.
MÁRJA IVÁNOVNA: Egyáltalán nem.
NYIKOLÁJ IVÁNOVICS: Ami engem illet, én megláttam, hogy borzasztóan boldogtalan vagyok és boldogtalanokká teszlek téged és a gyerekeket, és megkérdeztem magamtól: tényleg erre teremtett volna bennünket Isten? És mihelyt erre gondoltam, tüstént ráeszméltem, hogy nem. Megkérdeztem magam: miért is teremtett bennünket Isten?
(Bejön egy lakáj.)

eBook a Digi-Book kiadásában