Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tolsztoj: Hóvihar_MOBI

Tolsztoj: Hóvihar_MOBI
740 Ft740

Tolsztoj: Hóvihar e-könyv PDF-ben

A hó a technikai civilázió fejlettségétől függetlenül képes hatalmas fennakadásokat okozni. Talán manapság ezen csodálkozunk, ám a természet erejét valóban ismerők ezen csak mosolyognak. A városból, fűtött szobáűból minden egyszerűnek tűnik...
Ám a természet fékezhetetlen ereje nem a fűtött szobákban ismerszik meg. Felnagyítva távolságot és erőt, és az orosz sztyeppére helyezve a hóvihart, valamint a gépek helyett a ló erejében és az ember eszében bízva meséli el a Hóvihar történetét Tolsztoj Leó. Érdemes elolvasni és elgondolkodni: miben bízzunk igazán: a gépekben, vagy az emberi bölcsességben?

A kötetet Gellért Hugó ízes, korhű fordításában adjuk közre. (a Kiadó)

 

e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:
    Este hét óra körül megteáztam és kocsim elhagyta az állomást, amelynek nevére már nem emlékszem; csak annyit tudok, hogy valahol Novocserkaszk körül történt, a Doni Kozákok Földjén. Már sötét volt, amikor bundámba és pokrócomba burkolódzva Aljóska mellé beültem a szánkóba. Az állomásházból az idő melegnek és csendesnek látszott. Bár hófelhők nem voltak, fejünk felett egyetlen csillagocska sem ragyogott és az ég rendkivül alacsonynak és feketének tűnt fel a tiszta, hólepte síksághoz képest, amely előttünk elterült.
    Alig hagytuk el a malmok sötét alakjait, amelyek egyike esetlenül hadonászott nagy szárnyaival, és értünk ki a faluból, mikor észrevettem, hogy az ut nehezebb és befujtabb lett, a szél erősebben kezdett süvíteni bal felől, oldalra csapva a lovak farkát és sörényét, és makacsul kapta fel és hordta el a havat, amelyet a szántalpak és a paták feltúrtak. Csengetyünk lassanként elhalt, bundaujjam egy nyílásán keresztül hideg légáram szaladt végig a hátamon és eszembe jutott az állomásfelügyelő tanácsa, hogy jobb nem indulni, nehogy elveszítsük éjszaka az utat és megfagyjunk.
    — Csak el ne tévedjünk, — mondtam a kocsisnak. Minthogy azonban nem kaptam választ, világosabban tettem fel a kérdést: — Eljutunk az állomásig, kocsis? Nem fogunk eltévedni?
    — Tudja az Isten, — felelte, anélkül, hogy hátrafordította volna a fejét, — ni, micsoda förgeteg: semmit sem látni az útból. Uram Isten!
    — Azt mondd meg inkább, hogy reméled-e, hogy eljutunk az állomásig vagy nem? — folytattam a kérdezősködést. — Eljutunk?
    — El kell, hogy jussunk, — felelte a kocsis és még tovább beszélt valamit, amit a szél miatt nem tudtam kivenni.
    Nem szerettem volna visszafordulni; viszont az sem látszott nagyon mulatságosnak, hogy a fagyban és hóviharban egész éjszaka tévelyegjünk egy olyan tökéletesen csupasz steppén, mint amilyen a Doni Kozákok Földjének ez a része. Emellett, jóllehet a sötétben nem vettem ki pontosan a vonásait, valahogy a kocsisom sem tetszett és nem keltett bennem maga iránt bizalmat. Teljesen a kocsishely közepén ült a lábaival és nem oldalvást, termete túlságosan magas volt, hangja lusta, sapkája nem kocsis-süveg — nagy, ide-oda himbálódzó, meg aztán a lovakat sem úgy hajtotta, ahogyan kell, hanem két kézben tartott gyeplőkkel, akár egy lakáj, aki kocsis helyett ült fel a bakra, s ami a legfőbb: valahogy nem bíztam benne azért, mert a fülei kendővel voltak lekötve. Egy szóval nem tetszett és mintha semmi jót sem igért volna ez az előttem görbedő, komoly, púpos hát.
    — Szerintem jobb lenne megfordulni, — mondta Aljóska; — szép mulatság az utat keresgélni!
    — Uram Isten! Ni, micsoda förgeteg! Semmit sem látni az útból, egészen be vannak fagyva a szemeim... Uram Isten! — dohogott a kocsis.
    Még egy negyedóra sem telt el, amikor a kocsis megállította a lovakat, átadta a gyeplőt Aljóskának, ügyetlenül kievickélt lábaival az ülésből és nagy csizmáival csikorogva a havon, elindult az utat keresni.
    — Mi az? Hová mégy? Eltévedtünk talán? —kérdezgettem; de a kocsis nem válaszolt, hanem háttal fordulva a szél felé, amely a szemeit hasogatta, arrébb ment a szántól.
    — Nos, megvan? — ismételtem, amikor visszatért.
    — Semmi sincs, — mondta hirtelen türelmetlenül és mérgesen, mintha én lettem volna az oka, hogy elvesztette az utat; és üggyel-bajjal újból visszadugva lábait az ülésbe, megdermedt kezeivel igazgatni kezdte a gyeplőket.
    — Mit fogunk hát csinálni? — kérdeztem, amikor ismét elindultunk.
    — Hát mit csináljunk?! Megyünk, aliová Isten vezet.
    És lassan tovább poroszkáltunk hol negyedarasznyira besüppedő hóban, hol recsegő, csupa jégkérgen.
    Jóllehet hideg volt, a hó a gallérunkon nagyon gyorsan elolvadt; a lovak egyre mélyebben tapostak és ritka, száraz hó kezdett esni felülről.
    Világos volt, hogy csak Isten tudja merre megyünk, mert már egy ujabb negyedórát tettünk meg és egyetlen verszta-oszlopot sem láttunk.
    — Nos, mit gondolsz, — kérdeztem megint a kocsist, — eljutunk az állomásig?
    — Melyikig? Vissza eljutunk, ha szabadjára eresztjük a gyeplőt: a lovak elvisznek; de előrefele aligha... a fogunkat azonban otthagyhatjuk.
    — Akkor hát forduljunk vissza, — mondtam, — tényleg ...
    — Szóval visszafordulunk? — ismételte a kocsis.
    — Igen, igen, fordulj vissza.
    A kocsis szabadon engedte a gyeplőt. A lovak gyorsabban ügettek s jóllehet nem vettem észre, hogy fordulatot tettünk volna, a szél irányt változtatott és a havon keresztül csakhamar feltűntek a malmok, A kocsis felélénkült és megeredt a nyelve.
    — Nemrég ugyanilyen hófúvásban jöttünk visszafelé arról az állomásról, — mondta; — szalmakazlakban háltunk, csak reggelre érkeztünk meg. Még szerencse, hogy kazlakhoz vetődtünk, különben tisztára megfagytunk volna, olyan hideg volt. így is lefagytak az egyik utasnak a lábai, — három hétig feküdt utána.
    — Pedig most nincs hid#eg és a szél is alább hagyott, — mondtam; — lehetne menni?


    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364760T
Webáruház készítés