Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tolsztoj: Hóvihar_EPUB

Tolsztoj: Hóvihar_EPUB
690 Ft690
  • Részlet az e-Könyvből:

    Ezután sokáig poroszkáltunk megállás nélkül a fehér sivatagon, a hófúvás hideg, átlátszó és imbolygó fényében. Kinyitom a szemeimet — ugyanaz a hólepte otromba süveg és hát mered előttem; ugyanaz az alacsony hám, amely alatt, a megfeszülő gyeplőszijjak között, állandóan ugyanabban a távolságban lóbálózik fel-le a rudasló feje, a szélben lobogó fekete sörénnyel; a hát mögül, jobbra, ugyanaz a barna mellékló látszik, rövidre felkötött farkkal, amely néha hozzákoppan a szánkó hárskéreg-előrészéhez. Lefelé nézek — ugyanazt a laza havat szántják fel a szántalpak és a szél konokul kap fel és hord el mindent ugyanabban az irányban. Elől, ugyanabban a távolságban suhannak tova az elülső trojkák; jobbra és balra minden fehérük és csillámlik. A szem hasztalan keres uj tárgyat: nincs oszlop, nincs kazal, nincs kerítés — semmit sem látni. Mindenütt minden fehér, fehér és mozgó: hol a horizont látszik mérhetetlen távolinak, hol két lépésre összezsugorodottnak minden irányban, hol egy fehér, magas fal nő ki hirtelen jobbfelől és fut a szánkók mentén, hol hirtelen eltűnik és elől nő ki, hogy egyre messzebb és messzebb fusson és eltűnjön megint. Felfelé nézek — az első pillanatban világosságot látok és úgy tetszik, hogy csillagok hunyorgatnak a ködön keresztül; de a csillagok mind magasabbra és magasabbra futnak a tekintet elől és csak havat látok, amely a szemem mellett hull az arcomra és bundám gallérjára; az ég mindenütt egyaránt világos, egyaránt fehér, színtelen, egyhangú és állandóan mozgó. A szél mintha változna: hol élőiről fuj és hóval tapasztja be a szemet, hol oldalról bosszantóan a fejemre fordítja a bundám gallérját és gúnyosan megveregeti vele az arcomat, hol hátul búg valamilyen résen keresztül. Hallható a paták és szántalpak gyenge, szakadatlan recsegése a havon és a csengetyük elhaló csilingelése, amikor mély hóban megyünk. Csak ritkán, amikor szél ellen és csupasz, fagyos földön suhanunk tova, üti meg tisztán a fülünket lgnát energikus fütyülése és a melodikus csengetyüszó a rezonáló, reszkető kvinttel, és ezek a hangok hirtelen üdítően törik meg a puszta lehangoló jellegét; s utána megint egyhangúan szólnak, elviselhetetlen bizonyossággal csendítve meg állandóan egy és ugyanazon motívumot, amelyet akaratlanul is elképzelek magamban. Egyik lábam fázni kezdett, s amikor megfordultam, hogy jobban betakarózzam, a hó, amely belepte a galléromat és a süvegemet, a nyakamba hullt és megborzongatott; de alapjában még melegem volt a bundában és a fejem álomtól nehezedett el. Az emlékek és benyomások fokozott gyorsasággal váltakoztak a képzeletemben.
    „A tanácsadó, aki állandóan kiabál a második szánból, vájjon miféle paraszt lehet? Biztosan vörös, köpcös, rövid lábakkal, — gondolom, — mint Fjódor Filippycs, az öreg büffésünk.“ És látom nagy házunk lépcsőházát és az öt cselédet, akik nehezen lépve, törülközőkkel húzzák ki a zongorát a szárnyépületből; látom Fjódor Filippycset, nanking-kabátban, felgyürt ujjakkal, aki csak a pedált viszi, előreszalad, kinyitja a reteszeket, amott ránt, emitt taszít, keresztülmászik a lábak közt, mindenkinek útjában van és gondterhes hangon, szakadatlanul kiabál:
    — Hé, elülső emberek, elülsők, bújjatok alá. Igy ni, a hátsó részt fel, fel, fel, be az ajtón. így ni.
    — Ugyan már, Fjódor Filippycs, egy ember csak egy ember, — jegyzi meg a kertész félénken, a korláthoz szorulva, egészen vörösen az erőlködéstől, izmai végső megfeszítésével tartva a zongora egyik sarkát.
    De Fjódr Filippycs nem mérsékli magát.
    „Ez micsoda? — okoskodtam — azt hiszi, hogy hasznos, nélkülözhetetlen a közös ügy számára, vagy egyszerűen örül, hogy Isten ezzel az önhitt, meggyőző ékesszólással áldotta meg és élvezettel fecsérli? Nyilván igy kell lennie. “ És valamiért a tavat látom, a kifáradt cselédeket, akik térdig vízben állva húzzák a nagy hálót; és Fjódor Filippycs hal-vödörrel a kezében szaladgál a parton, mindenkire kiabál és csak ritkán lép a tóhoz, hogy az aranyszínű kárászokat visszafogva, kiöntse a zavaros vizet és tisztábbat merítsen. De most dél van, juliusban. A kertnek csak az imént lekaszált füvén megyek valahová a nap égető, függőleges sugarai alatt; még nagyon fiatal vagyok, valamim hiányzik és szeretnék valamit. A tóhoz megyek, kedvenc helyemre, a csipkerózsaágy és a nyírfasor között és lefekszem aludni. Emlékszem arra az érzésre, amellyel fektemben a fekete, kiszáradt földe és a tónak átcsillámló élénk-kék tükrét nézem a vörös, tüskés csipkerózsaágakon keresztül. Valami naiv önelégültség és bánat érzése volt. Körülöttem minden anyira gyönyörű és ez a szépség akkora erővel hatott rám, hogy úgy tetszett, hogy magam is szép vagyok; és az egyetlen, ami bosszantott az, hogy senki sem csodálkozik rajtam. Forrón tűz a nap. Igyekszem elaludni, hogy meg vigasztalódjam; de a legyek, a tűrhetetlen legyek itt sem hagynak békét, összegyűlnek körülöttem és valahogy feszesen, mint kis csontocskák, konokul átugrálnak a homlokomról a kezeimre. Egy méh zümmög nem messze tőlem a legizzóbb helyen; sárgaszárnyu lepkék ernyedten röpködnek fűszálról fűszálra. Felfelé nézek: belefájdulnak a szemeim, — a nap túlságosan tündöklik a felettem magasan, de lágyan suhogó, fodros nyírfa világos lombjain keresztül — és úgy tűnik fel, hogy még nagyobb a forróság. Zsebkendővel fedem be az arcomat: fülledt lesz alatta a levegő és a legyek szinte hozzátapadnak a kezeimhez, amelyeken kiüt a verejték. A csipkerózsabokrok között verebek nyüzsögnek. Egyikük egy arsin távolságra tőlem leugrott a földre, kétszer úgy tett, mintha csőrét energikusan belevágná és vidáman felcsicseregve kirepült az ágyból, megreccsentve az ágakat; egy másik is leugrott a földre, megrángatta a farkát, körülnézett s mint egy nyil, csicseregve repült az első után. A tavon hallani, mint verik a mosófával a nedves fehérneműt és ezek az ütések valahogy alacsonyan, a tó felszínén hangzanak fel és siklanak tova. Hallani a fürdőzők nevetését, beszédjét és paskolását. Egy széllökés megsuhogtatta a nyirfák koronáit még messze tőlem, most közelebb — hallom — megzizegtette a füvet, most meg a csipkerózsaágy levelei libbentek meg az ágak végén; végre felemelve a zsebkendő sarkát s megcsiklandozva izzadt arcomat, a friss légáram engem is megcsapott. A felemelt zsebkendő nyílásán berepült egy légy és ijedten vergődött nedves szájam körül. Valamilyen száraz galy szúr a hátam alatt. Nem, nem tudok fekvemaradni: megyek és megfürdöm. De egyszerre csak, közvetlenül a csipkerózsaágy mellett, siető lépteket és rémült női hangokat hallok:
    — Ah, jóságos szentek! És egyetlen férfi sincs a közelben!
    — Mi az, mi történt?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648407
Webáruház készítés