Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Tolnai Lajos: A báróné ténsasszony_EPUB

Tolnai Lajos: A báróné ténsasszony EPUB
340 Ft340

Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket. Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a hol a hánykódó lélek pihenést találna.
De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás jellemzi. A jellemek sötétek, de az aesthetikai törvények szerint vannak megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.
Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hovatovább ereszkedik alá a gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben, verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «A nemes vér» és az «Oszlopbáró» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni sem próbálja, hogy élő embereket persiflál. (Mikszáth Kálmán)

eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Úgy volt, hogy aranyos czédulára nyomassák, mint a Hajnóczy gróf a leánya eljegyeztetését, hogy: Báró Schwindler Gusztáv és László Vilma jegyesek, de nem így történt; úgy volt, hogy dr. Schwindler úr a menyegzőjén látni akarta a kedves testvérét, pár kedves rokonát, talán Bécsből a minisztert - vagy legalább fiát; látni akarta egy két büszke nagynénjét, nehány ambicziózus nagybátyját: de nem így történt! Úgy volt, hogy László úr meghivja a megye minden valamire való grófját, báróját, és méltóságos és nagyságos urát: de nem így történt. A sors jobban tudta hogy kell, és úgy történt, a mint ő akarta.
    A nagy László palotában együtt van a násznép. Mert László úr nem engedte, hogy kedden legyen az esküvő, a mikorra épen a legszebb idő lett. Hanem eltolta szombatig, onnan meg erőnek erejével a másik csütörtökig, és megcsalta leányát, mikor azt mondta neki: nem bánom, tehát jó, legyen akaratod: menj Schwindlerhez - mert bizony bánta, és egyáltalán nem akarta még, hogy ekkép legyen a dolog - és kijebb meg kijebb huzogatta a terminust: tehát a legrosszabb időt nyerte.
    1852 szeptember huszonötödikén Nagy-Kakasdon olyan pokolra való sáros, esős idő járt, hogy nemcsak lakodalomhoz, de akasztáshoz se lett volna jó. Néha tud az eső még szep-temberben is melegen esni: most hidegen esett, embertelenül hidegen. A nők, leányok csak úgy dideregtek vékony lakodalmi köntöseikben. S künn az utczán, a László palota előtt a hintókról és kocsisok ruhájáról csak úgy csurgott a hideg eső. A drága szőnyegeket is mindjárt fel kellett kapkodni a kaputól a hintókig, nehogy mikorra jönnek az urak és hölgyek, haszna-vehetlen legyen a sok finom pokrócz.
    Kik voltak a hivatalosak a nagy Schwindler-László lakodalomra? Azok, a kiket az intéző sors kijelölt. Grófok, bárók nem, mert mikorra ez a várvavárt nap elérkezett, akkorra a helyettes fő-nök úr véleménye igen megváltozott a grófok, és különösen a bárók iránt, mondhatni: keserűvé változott: de ott voltak a városi méltóságok és nagyságosok csillagaikkal, aranygalléraikkal és kiborotvált, meztelen, veres, fakó állaikkal.
    A mire egykor a nagyralátó, gőgös László Károly úr fényes álmaiban oly sovárgó lélekkel számított, hogy egyetlen leánya - az alantas varga familiából - méltóságos asszony legyen, dr. Schwindler kerületi főorvos úrnak, a porosz bárónak, - kinek bent porosz földön temérdek vagyona van, de ki itt még a bárói czímet bizonyos okokból nem vette föl - hogy ennek a bárónak legyen irigyelt neje az ő Vilmája: ime az atyai sorstól megkapta.
    És mégis, hogy vaczog a kevély embernek a foga, mikor előáll úri hajlongások közt a kopasz kis Hayermeyer, s a magas, szikár termetű, agyaros fogú, s ezért mindig mosolygó Stuck-mandli úr, hogy karon fogja a sáppadt, hideg menyasszonyt és oda vezesse a fényes üveges batárhoz, s elszállítsa a katholikus atyafiak kisded, szegényes templomába.
    Elfordul!
    Oda se néz a kedves méltóságos veje urára, holott a legszebb díszruhájába van öltözve; nyakán, mellén csillagokkal. Mily tündöklők a főorvos úr kigöndörített fekete fürtjei, mily csillogók fehér fogai, mily bájosak, megnyerőek mosolyai. És László úr mégis elfordul!
    Úgy érzi, hogy káromkodni tudna rettentően, de örömében egy két illedelmes örömapai könyet ejteni - sehogy, és semmikép. Csak Némethné, szül. László Amely tördeli kezeit, sóhajt nagyokat, és sír boldogan, de ő is, mivel se a menyasszony arczán, sem az atyjáén nem látja, a mit keres: elfárad. Mert ugyanis: kinek volna kedve egy nagy társaságban egyedül tánczolni, egyes egyedül, még a legszebb muzsikaszóra is?
    E szép tiszt minden kedvessége daczára: igen bajos.
    Az emberek, asszonyok, leányok, ifjak, adjunkt urak nézik és vizsgálják a boldog, szerencsés apát - és
    László úr elfordul!
    Az emberek kutatják, hogy mit csinálhat, mikor elfordul?
    Mit csinálhat?
    A mit a sors parancsol.
    Ez a szép lakodalom a milyen szépen kezdődött, olyan szépen, szabályosan le is folyt. Esküvő után hirtelen átöltöztették a boldog menyasszonyt, és felültették az új párt egy négylovas hintóba, mely a csobogó sárban villámgyorsasággal szállította a legközelebbi vasuti állomás-hoz.
    A vonat pedig a szép, szép Olaszország felé.
    - Kérem, nekünk számolnunk kell egymással - szólt az új menyasszony hidegen lökve le magáról a Schwindler úr ölelős karjait - a díszes coupéban.
    - Ah! ez szép lesz. Érdekel.
    Huzódott rögtön egy ablakba a főorvos vőlegény úr sáppadva és reszketve -
    - Ön megcsalta apámat, - kiáltá élesen, villogó tekintettel nézve vőlegényét.
    - Mivel? - ha kérdezhetem. - Ah! és milyen jókor mondja ezt. Folytassa kérem. Nagyon amusant. Megengedi, hogy csöndesen nevessek?
    - Ön nem báró - -
    - És mikor mondtam, hogy az vagyok? Be tudja bizonyítani? Van egyetlen aláírásom, a hol nevem előtt ott volna a báró czím? Ha tudna felmutatni ilyet édes asszonyom.
    Vilma kis kézi táskájából egy levelet huzott ki.
    - Esmerem - mondá nevetve Schwindler úr - az a Krumpelholzné irása. Nem több? hogy kikeresztelkedett zsidó vagyok. Ugy-e azt irja? hogy szüleim szegény falusi kereskedők voltak Galicziában. Ugy-e azt irja? Mind igaz. De kérdezte-e valaha tőlem ezeket asszonyom, hogy tagadhattam volna? Nem, - ugy-e? És mégis csaló vagyok. Annyira, mint az, kinek álhaját valódinak hiszik. Hol csalja meg vele a törvényt? Ha szerettek többnek tartani: azt hiszem, nem az én bünöm.
    Ily alacsony védelemre Vilma nem volt elkészülve, távolról sem. Tehát ez az ember bevall mindent, és mégis ártatlannak tartja magát? - - Ennyit nem gondolt, csak a báróság iránt volt kételye.
    A szegény - önmagán kegyetlen bosszút álló leány nem volt annyira művelt, hogy itt el tudott volna igazodni. Egy darabig csak nézte a folyvást édeskésen mosolygó embert, s gondol-kozott, hogy ne vesse-e ki magát az ajtón, s így ne vessen-e véget innen a vasuti coupéból mindennek? majd visszagondolva anyjára, - kit, - ha ezt nem mutatta is külső világos jelekkel, de azért forrón szeretett, az elkényeztetett egyetlen gyermekek szokásaként, kik csak akkor kezdik észrevenni, hogy szerető szüleik vannak, mikor azokat a haldokló ágyon látják -: el-határozta, hogy a míg haza nem érnek, - hallgat és tűr. Nagy kendőjébe takarta magát, hogy ne lássa vőlegényét, kitől most már iszonyodott.
    Az első alkalommal, midőn vendéglőbe szálltak: külön szobát váltott a maga részére. S így utazta be a szép Olaszországot, Velenczét, Rómát, Nápolyt, Szicziliát - tündöklő szépsé-geikkel. Még leveleket is irt, oly szelid, nyugodt hangon, hogy a boldogság hiányát senki se vehette bennök észre. Amely néni hordozta is e leveleket házról-házra - s kicsinálta, hogy egy egy - Bella által Márton Sándornak is a tudomására jusson.
    Miért kellett a boldogtalan ifjúnak is tudni e felséges utazásról?
    Csak azért, hogy lássa, milyen nagy uri asszony lett az, a kivel ő együtt gyermekeskedett; és milyen boldog - de milyen boldog - a báróné!
    Már hullott a hó, mire az ifjú pár visszakerült Nagy-Kakasdra.
    Schwindler nagyon egészséges, szép, piros színt kapott; meghízott, egész ifjúvá lett. Láthatta mindenki, hogy nagyszerű szerencsét csinált. Vilma is beszédesebb lett, de soványabb, feke-tébb, sárgább. Gyönyörű tömött haja ritkult és őszült, - és mintha régi, egyenes, szép termete meghajlott volna. Apjához nagyon ritkán szólt egyet-egyet: annál melegebben, szeretetteljesebben viselte magát anyja iránt, kit nagyon sűrűn látogatott.
    A Schwindler vallomásából nem fedezett föl sem apja, sem anyja előtt egy szót is. Mintha mi sem történt volna: engedte, hogy bárónézzák, vagy doktornézzák. Egykedvün vett mindent. Semmi sem érdekelte, csak az: hogy valjon Márton Sándor házasodik-e? Még hitt!
    Anyja is, Amely nénje is - egy-egy rokon öregebb asszony vendége is megpróbálta nyilatkozatra birni, amaz édes, legkedvesebb titok kérdésében, mely minden boldog asszonynak leg-fenségesebb álma: ilyenkor komoran lesütötte hideg szemeit - és zord hangon felelte:
    - Semmi - és ne is várják!
    - Ne is várjuk - óh édes leányom - szólt átölelve haragos leányát az aggodó jó anya - hogy ne várnók, hiszen már minden ruhácskát elkészítettem. Ha a kegyes, jó isten elhozza, akár hatnak is elég lesz.
    És erről a tárgyról sokat sokat szeretett volna beszélni az édes anya - de a doktorné mindig hirtelen másra vitte a beszédet.
    Így telt el egyik év a másik után, sebesen, mivel nagy és szomorú, és dicső eseményeknek kellett helyet adnia.
    Háborús világ következett, előbb orosz, török, angol és franczia között, utána az olaszok és osztrákok között.
    Minden ember csak arról beszélt, hogy óh édes jó istenem, hogy ütik a németet! Bár a mi testvéreink, rokonaink, szomszédaink is ott hullottak seregestül az olasz földön - a franczia fegyverek alatt, mert a gonosz Napoleon rászedte a szegény magyart rútul: mégis mindenféle féktelen öröm vett erőt a sokáig elzsibbadt sziveken.
    «Jönnek a mieink!» suttogták a vének és ifjak az egész bús magyar földön, különösen a kún városokban, a hol legjobban vigyázott a német a magyar ember szájára és kezére. «Jönnek a mieink!» ez a mondás harsogott a templomokban is. - Honnan, kik? Hát Mózes és Áron - prédikáltak a templomban Nagy-Kakasdon, Karczagon, Madarason, Kecskeméten, Körösön és hát még két lelkesült igaz magyar pap Czegléden, hogy áldja meg az isten nyomaikat, ha még élnek, vagy szentelje meg poraikat, ha már elszenderedtek. Honnan jönnek?
    Egyptomból, Asszyriából, Babyloniából, vagy a Tigris és Eufrates mellől, óh tudta azt a magyar, mit kell ezek alatt a szent nevek alatt érteni. Nevettük, óh sok vén megőszült, meg-száradt, megkínzott kún és jász, magyar és palócz hogy nevette, mikor látta, hogy a német a vasajtós hivatalokban hogy reszket, pedig a zsandár úr őt őrizte, a fináncz neki szolgált - mégis bebutt a vaskeresztes odvába, s mint az ürge, csak a fele fejét merte kiütni, holott eddig nemcsak a lyuk, hanem az egész szép mező is az övé volt.
    «Jönnek a mieink!» harsogott a szélzugásban, a vizmozgásban, a felhő dördülésében - és a vasárnapi együttes, eget földet megmozgató templomi éneklésekben. A pásztor a mezőn ezt fútta, a harang a toronyban ezt kongta, fecske, gólya, hazatérő madár ezt dalolta.
    - Wass ist dass: jönnek a mieink? - szólt át a deszkakerítésen Zachradnicsek János adóhiva-talnok úr, egy szép nyári estén Gyarmati Pál csizmadiamester úrhoz, ki egy nagy kőasztal mellett üldögélt egy másik magafajta emberrel, s olyan hangosan találták kiabálni a dolgot, s ütögetni az asztalt, hogy a jó cseh atyafit szinte megrémítették - wass ist dass?
    A két mesterember most meg sem ijedt, bezzeg máskor, hogy elugrott volna.
    Oda tartották a fejüket a kerítéshez, előbb megnézték, hogy nincs-e oda át más is - s aztán felhivták az atyafit, hogy sétálna által hozzájuk. Vagyon egy pohár jó kis boruk.
    A bor-e vagy a tudvágy, rögtön megmozdította Zachradnicsek urat s a három ember együtt ült a kőasztal mellett.
    - Jönnek biz ott nagyságos úr, - kezdé igen elégedett arczczal Gyarmati uram. - Itt a komám beszéli Ferenczi, hogy jönnek egyaránt.
    - Kik? - nézett körül aggodalmasan a német.
    Ferenczi uram illőnek találta átvenni a szót.
    - Jönnek, istennek hála, hogy egyszer már jönnek. Nem azért mondom nagysás úr, de itt megint kurucz világ lesz.
    - Mi az? kukurucz világ.
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633647004
Webáruház készítés