Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Színi Gyula: Trilibi és egyéb történetek_EPUB

Színi Gyula: Trilibi és egyéb történetek_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Hogy mi férfiak titokzatosak vagyunk?
    Meglehet.
    Egy esztendő óta élünk egy fedél alatt és azt vetted észre, hogy a mondásaimat, gondolataimat nem érted, mint a százéves fák búgását: mintha a lelkemben sötét odú tátongana, amelyből misztikusan csillámlanak a reves emlékek. És nem érted, hogy harminczéves korára ennyire megvénülhet egy férfi!
    Házaséletünknek ezt a széthajló vonását már rég meg akartam neked magyarázni, mert féltem, hogy végre is szakításra visz. A kit meg nem értesz, hogyan szerethetnéd?
    És most, hogy odakünn őszi szél sivít, idebenn pedig a lámpa piros ernyős fényében, a tea puha, csókolózó gőzében a lelkek összébb bújnak, mesélni fogok. Szőke fejedet pedig támaszd a vállamhoz. A messze szomszédságból fátyolosan, tépetten szűrődnek át a zongorahangok. Most már értem, miért lágyultam el egyszerre. És a puha vállad...
    Első szerelmem? Ugy-e, erre vagy kiváncsi, bár megesküdtem neked, hogy te vagy az első, a kit igazán szeretek. Minden férfi így tesz, de a legtöbb asszony tudja, hogy a férfi lelke tele van szerelemkadáverekkel... Csak vonúlj a pamlag másik sarkába. Mert iszonyatos vagyok.
    Az apám... olvasd el a lexikonban az életét. Én csak a szemére emlékszem, a mely kéken mosolygott rám, mint az ég, bár felette a homloka bárányfelhős volt. Az anyámnak fehéres sárga volt a haja, mint némely nyers selyem-matring, és a szeme rubint volt, a melynek fénye fájdalmasan vonaglott, ha hirtelen világosság érte. Én nyolczéves koromban csodagyermek, táltos voltam.
    Laktunk egy idegen világrészben, egy bérkaszárnya negyedik emeletén és csak vékony ajtó választott el bennünket a szomszéd lakástól. Többnyire egyedül voltam a szobában és csatornákat vájtam a falba. Felül egy lyukba vizet öntöttem és gyönyörűséggel néztem, mint bújkál a víz a ravasz csatornákon, hogy alul szép sugárban szökjék ki. Mikor kifáradtam az építésben, lekuporodtam a földre és hallgatóztam.
    A szomszéd szobában, mint vékony, izgatott szunyognóta, egy hegedű muzsikált. Gyantás czipők surranása, toppanása, sikálása kisérte és hallani lehetett a tüllszoknyák riszálását. A szomszédban egy balletmester lakott. Trilibi volt a neve, mert az igazi nevére senki sem volt kíváncsi. Nem ment emberszámba. Apró, gonosz és ügyes volt, mint egy manó és mikor először léptem be a szobájába, mint valami bőregér ugrott éppen az egyik sarokból a másikba. Szürke trikó volt rajta és mikor engem meglátott, gyorsan hosszú, nyelvalakú piros posztódarabot tett a szájába, hogy engem megijeszszen. De én nevettem rajta, mert csodagyermek voltam és nem hittem az ördögben.
    Volt a szobájában egy virágos pamlag, a milyent ma már alig látni. Azt hiszem, valami szinházi kellék lehetett, a mely öregségében oda került kegyelemből. Ezen a pamlagon szoktam heverészni, mialatt körülöttem a leányok pörgettyűszerű szoknyái forogtak.
    - Balá-á-á-nsz!
    - Turdömén!
    - Sasszé-kroázé!
    Ezek a vezényszavak akkor még titokzatosak voltak előttem, különösen a kis manó szájából, a mint ormótlan nagy borzas fejét ferdén rázogatta és hozzá őrült sebesen riszálta a hegedűjét. Piros, kigyúlt volt az arcza, mint a tök, a melyet gyermekek ijesztésére világítanak ki, és a szeme sötéten imbolygott. Hogy most érettebb észszel gondolok rá vissza, azt hiszem, hogy a kis Trilibi esze a sok ivástól hibbant meg már akkor, a mikor én megismertem.
    És a mint a quadrillenak vége volt, a leányok fáradtan hullottak le a pamlagra és balletszoknyájuk mint egy-egy lapos virágbokréta terpedt el rajtuk. Az egyik tánczosnő a rózsaszínű trikójával körülnyalábolta a nyakamat és nagy zöld szemével belémperzselt, hogy hátraszegtem a fejemet és a lábahegyéről levertem a piczi tánczos-topánt, a mely oly halkan hullott le, mintha a papucsvirág egy kelyhe lett volna.
    Trilibi egy ósdi almáriom nagy ajtószárnya mögött egészen eltünt és csak csöndes kortyolása hallatszott. A leányok pedig egy ittas ember és egy gyermek társaságában olyan szabadoknak érezték magukat, hogy arról beszéltek, a mit csak a falak füleinek szabad hallani. De én csodagyermek voltam.
    És egyszer a balletleányok egy kis leányt hoztak magukkal. Káprázat volt. Mintha most szállt volna ki csigahéj-hintajából, a melyet fehér nyulak húztak. Alabástromszínű volt a ruhája és gyöngéd rózsaszínű rózsák gömbölyödtek, símúltak hozzá. Az arczára már nem emlékszem, a mint egyáltalában éppen szerelmeim arczára emlékszem a legkevésbbé. Nagyritkán látok az utczán szőke kis babyket, a kik talán hasonlítottak hozzá, de azt hiszem, hogy ilyen arcz csak egy volt a világon.
    - Matyi, gyere ide - hivtak a balletleányok. Matyinak neveztek, mert pufók és ügyetlen voltam. Odaállították mellém a mesebeli kis herczegnőt, a ki csak fél fejjel volt magasabb nálam. Egy esztendő múlva már egyforma magasak voltunk, mert én utólértem. Azt hittem, hogy ezzel az utolsó akadály is megszünt, hogy feleségül vehessem... Most már tudod, hogy ő volt az én első boldogtalan szerelmem.
    Manczi... igen, ez volt a neve, mint a kanári madárnak, a melyet Trilibi egy nagy papagálykalitkában tartott fogva.
    - És most csókoljátok meg egymást! - visongtak a leányok. Manczi a puha kis karjával átfogta a nyakamat és anyásan megcsókolta a homlokomat.
    - A száját, a száját! - kiabáltak a leányok és én úgy éreztem, hogy az arczom, az ajkam kicsattan, mint a bimbó, mikor a nap először ébreszti föl álmából... Ez a csók volt az első csók.
    Manczi eleinte nagyon lenézett, gyereknek tartott és a beczézésében sok gúny volt. Sokáig gyűlöltem, talán egy hétig, de egyszer, mikor senkisem figyelt ránk, megvallottam neki mindent. Manczi ámúlt-bámúlt. Nem azért, hogy szerelmet vallottam neki, hanem, hogy olyan okosan és éretten beszéltem vele.
    - Mennyit tudsz te - rebegte félénken és a csodálkozástól nyitva maradt a szája. És beszéltem neki az életről, a mely zord és kegyetlen, de csak azért, hogy viharában két olyan félénk kis madár, mint mi vagyunk, szerelmesen összebujjon. Ne hidd, hogy ezt a képet most találom ki; emlékszem, hogy akkor is így mondtam, de szebben... sokkal szebben... Ha én most is úgy tudnék beszélni!
    Manczi szeméből köny permetezett, megrázkódott és a sóhajjal együtt kifakadt a szó belőle:
    - Milyen gonosz az élet. Nem bízhatunk senkiben, nem szabad szeretnünk senkit. Te vagy az első, a kit szeretek. De szégyellem magam.
    - Nem fogja tudni senki. De egyszer megvalljuk az édesanyádnak.
    - Az anyám? - szólt Manczi és olyan keserű, vén ráncz támadt az ajka körül, hogy megijedtem, összerázkódtam. - Az anyám egy vén banya.
    Először értettem meg gyermekészszel, hogy vannak anyák, a kiket nem lehet szeretni, mert ők sem szeretnek. Ilyesmit eddig nem tudtam. Egyáltalán nem tudtam, hogy anyai szeretet is van a világon, mert engem szerettek, dédelgettek odahaza.
    Most már tudtam, hogy én Manczi lelkét meg fogom váltani, meg fogom fiatalítani, mert gyermektestében összefagyott, összetöpörödött a lélek, a melyet nem ért a szeretet sugara. Olyan csókot nyomott az ajkamra, a mely nem lehetett tréfa, képmutatás, hanem két felnőtt ember bölcs megegyezése.
    Csak azt nem tudtam, hogyan fogom kivinni az akaratomat. Azt jól tudtam, hogy a világ nem veszi komolyan egy nyolczéves férfiú szerelmét, de én a világot már akkor ostobának tartottam. Valóságos megváltás volt rám nézve, mikor egy könyvben azt olvastam, hogy a messze Keleten már kilencz-tizéves férfiakat és hét-nyolczéves leányokat összeházasítanak. Elhatároztam, hogy Keletre fogunk menekülni és pénzt gyűjtök az utazásra. Nem úgy terveztem, mint a többi gyermek, hanem halálos komolysággal tanulmányoztam a térképeket, a vasút és hajó menetrendjét, az utazás költségét. Egy hónap alatt tíz forintot zsaroltam ki szüleimtől, rokonaimtól, ismerőseimtől. Közben mindenféle fantasztikus katonákat festettem és barátaimnak eladogattam őket néhány krajczárért. Hogy a pénzzel mi történt, azt még el fogom mondani.
    Manczi be volt avatva minden tervembe és épp oly jól tudta az utat, meg a költséget, mint én. Sőt olyan tanácsokat adott, a mik az én kevés tapasztalatomat kipótolták. Látszott, hogy százszorta jobban ismeri az életet, mint én.
    Nem is csoda. Képzeld, Manczi - tizenhatéves volt. Ez a legrejtelmesebb ebben a szerelmi történetben. Nekem csak később mondták meg, mikor már felserdűlt ifjú voltam, hogy Manczit az anyja pálinkával nevelte föl, hogy kicsi maradjon és a lábát szűk czipőkbe kényszerítette, mint a hogy a japáni nőket nevelik. Az anyja részeges tót napszámosasszony volt, a ki talán anyai szeretetből azt akarta, hogy leánya örök életében bébé maradjon és hogy sokáig szerepelhessen gazdag Lucullusok csemegéi között. Csak erre nevelte a leányát, a ki állítólag már tizenhat, ha nem tizenhétéves volt és a női szépség minden titkába be volt avatva, mikor én megismertem.
    Manczi nemcsak a balletleányokkal tánczolt együtt, hanem egy esztendeig ott lakott Trilibinél. Trilibi megtanította szilaj, érzéki tánczokra, megtanította hegedülni, mindenféle nyelven énekelni és mint jóval később hallottam, megtanította állítólag olyan fogásokra, a mikről még Ovidiusznak, az »Ars amandi« szerzőjének sem volt fogalma... És mégis azt hiszem, hogy Manczi engem igazán és mélyen szeretett. Hiszen azt gyermekészszel is megértettem volna, ha rajtam gyakorolja a művészetét, de mikor velem volt, egyszerű és természetes volt, mint a búzavirág. Most utólag néha úgy rémlik előttem, mintha én lettem volna a kárpótlás azért a sok szenvedésért, a melyen ezt a fejletlen testű nőt átkényszerítették... De nem volt pálinkaszagú a szája.
    Trilibi azóta gyűlölt engem, a mióta észrevette, hogy szeretem Manczit és hogy Manczi viszontszeret. Félt, hogy egész munkája kútba fog esni, ha a leány egyszer érvényesíteni fogja akaratát a szülei és tanítói boszorkányság ellen, a melyet talán a törvény is sújt. Trilibi üldözött bennünket, nem engedte meg, hogy együtt lehessünk és csak titokban szoríthattuk meg az egymás forró kezét. Az volt a szerencsénk, hogy Trilibi néha úgy leitta magát, hogy nem tudott magáról. Ott hevert kábultan a virágos pamlagon, nagyokat nyögött és förtelmesen mosolygott. Csak néha, mikor pillanatra magához tért és látta, hogy egymás mellett ülünk némán, mozdulatlanul, össze-összerévedező szemmel, szólt ránk motyogva:
    - Ti disznók, ti disznók...

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155306952
Webáruház készítés