Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök_MOBI

Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök_MOBI
790 Ft790

Több mint tíz éve, hogy a pszichoanalitikusok nürnbergi kongresszusán eléggé éles ellentétbe kerültem a bostoni Harvard egyetem egyik hírneves és általam nagyon tisztelt professzorával, ki amellett kardoskodott, hogy a lélekelemzés tudományos anyagát egészében iktassuk be egy újabban nagy népszerűségre jutott filozófiai rendszerbe. A magam részéről erélyesen hangoztattam ezzel szemben, hogy az analízis új tényeit még hosszabb időn át elfogulatlanul, tehát minden merev, eleve megalkotott rendszertől függetlenül kell kutatni és tudományosan kiépíteni; nem zártam ki azonban annak a lehetőségét sem, hogy éppen ez új tények alapján talán egészen új, az eddigiektől független világnézet fog idővel kialakulni. Komoly pszichoanalitikusok körében azóta egyre ritkábban hangzott fel a fentihez hasonló követelés, azok pedig, kik ebbe belenyugodni nem tudtak, és türelmetlenségükben túl gyorsan akartak végleges bölcseleti alapot teremteni a pszichoanalízis számára, kénytelenek voltak a serényen tovább dolgozók közül kiválni.


Írja Ferenczi Sándor, Freud művének magyar fordítója bevezetőjében. Ebből az izgalmas korszakból származik Freud ezen provokatív és úttörő könyvecskéje, amit jó szívvel ajánlunk a pszichológia és lélektan szerelmeseinek és a tágabb olvasóközönségnek egyaránt. (a Kiadó)
e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Ami ebben meglep bennünket, az a nem várt analógia a saját, olyannyira más úton kifejtett felfogásunkkal. Weismann, ki az élő anyagot morfologikus szempontból nézi, felismer benne oly alkotórészt, mely halálra szánt, a somát, vagyis a testet a nemi és átörökítő anyag kivételével, és egy halhatatlan részt, éppen ezt a csíraplazmát, mely a fajfenntartást, a szaporodást szolgálja. Mi nem az élő anyagot, hanem a benne működő erőket állítottuk be, és ez úton jutottunk hozzá, hogy az ösztönöknek két fajtáját különböztessük meg, azokat, melyek az életet a halálhoz akarják vezetni, és a többi, szexuális ösztönöket, melyek újra meg újra az élet megújítására törekszenek, és azt keresztül is viszik. Ez úgy hangzik, mintha dinamikus korollariuma volna Weismann morfológiai elméletének.
    A jelentős megegyezés e látszata rögtön eloszlik, mihelyt meghalljuk, miképpen döntött Weismann a halál problémájának tárgyában. Mert Weismann szerint a halandó soma és a halhatatlan csírasejt megkülönböztetése csak a többsejtű organizmusoknál van érvényben, az egysejtű állatoknál individuum és szaporodási sejt még egy és ugyanaz.20 Az egysejtűeket tehát potenciálisan halhatatlanoknak nyilvánítja, a halál csak a metazoáknál, a többsejtűeknél jelenik meg. Igaz ugyan, hogy a magasabb élőlények halála természetes, belső okokból bekövetkezett halál, de nem alapszik az élő anyagnak ősi tulajdonságán,21 nem fogható fel abszolút, az élet lényegében megokolt szükségszerűségként.22 A halál inkább célszerűségi berendezkedés, a külső életkörülményekhez való alkalmazkodás jelensége, mert a testsejteknek somára és csíraplazmákra való különválása óta az individuum korlátlan élettartama egész célszerűtlen luxussá vált volna. A halál a soksejtűek eme differenciálódásának beálltával vált lehetővé és célszerűvé. Azóta a magasabb élőlények somája időnként belső okokból elhal, a protisták ellenben halhatatlanok maradtak. A szaporodás azonban nem a halállal egyidejűleg lépett fel, sőt ősi tulajdonsága az élő anyagnak, valamint a növekedés, amelyből létrejött; a földi élet pedig kezdetétől fogva folytatólagos maradt.23
    Könnyű belátni, hogy magasabb organizmusok természetes halálának elismerése a mi ügyünknek keveset használ. Ha a halál az élőlényeknek kései szerzeménye, akkor olyan halálösztönök, melyek a földi élet kezdetétől származtatják magukat, nem jönnek többé számításba. A többsejtűek aztán meghalhatnak belső okokból, akár hiányos differenciáltságuk, akár anyagcseréjük tökéletlensége miatt; ez ama kérdésre nézve, mely bennünket foglalkoztat, nem jön számba. A halálnak ilyeténvaló felfogása és levezetése bizonnyal sokkal közelebb is áll az ember megszokott gondolkodásához, mint „halálösztönök” idegenszerű felvetése.
    A vita, mely Weismann tételeihez kapcsolódott, véleményem szerint semmi döntő eredményt sem hozott.24
    Némely szerző visszatért G o e 11 e álláspontjához (1883), aki a halálban a szaporodás egyenes következményét látja. Hartmann a halált nem a „hulla” keletkezése által látja jellemezve, mint az élő anyag elhalt részével, hanem úgy határozza meg, hogy az „az egyéni fejlődés befejezése”. Ebben az értelemben a protozoák is halandók, a halál náluk mindig egybeesik a szaporodással, ez utóbbitól azonban bizonyos mértékig el van homályosítva, miután a szülőállat egész anyaga egyenesen átvezetődhetik a fiatal gyermekindividuumokba.
    A kutatás érdeklődése csakhamar arra irányult, hogy kísérletekkel próbálják ki az egysejtűeken az élő szubsztancia állítólagos halhatatlanságát. Az amerikai Woodruff egy csillószőrös ázalagot, egy „papucsállatkát”, amely két individuummá való osztódás által szaporodik, tenyésztett oly módon, hogy a részproduktum egyikét mindig izolálta, és friss vízbe tette, ezt a 3029-ik generációig figyelte, amikor is abbahagyta a kísérletet. Az első papucsállatkának ez a kései leszármazottja éppoly friss volt, mint az őse, az öregedés vagy degeneráltság minden jele nélkül; evvel, ha ekkora számoknak már van bizonyító erejük, a protisták halhatatlansága kísérletileg bebizonyíthatónak látszott.25
    Más kutatók más eredményekhez jutottak. Maupas, Calkins és mások W o o d r u f f-fal ellentétben úgy találták, hogy bizonyos számú osztódás után ezek az infusoriumok is gyengülnek, nagyságuk csökken, organizációjuk egy részét elveszítik, és végül meghalnak, ha nem részesülnek valamilyen felfrissítő behatásokban. Eszerint a protozoák az öregedés egy fázisa után éppúgy meghalnak, mint a magasabb fejlettségű állatok, egyenes ellentétben Weismann állításaival, aki a halált csak mint az élő organizmusoknak egy későbbi szerzeményét ismeri el.
    Eme vizsgálatok összefüggéséből két tényt emelünk ki, amely talán biztos támpontot nyújt nekünk. Először: ha az állatkáknak olyan időben, mikor még nem mutattak öregedési elváltozást, módjukban van kettesbe összeolvadni, „kopulálni”, majd egy idő múlva újra széjjelválnak, akkor mentve maradnak az öregedéstől, „megifjodáson” mentek keresztül. Ez a kopuláció aligha lehet más, mint előfutárja a magasabb lények nemi szaporodásának; még nincs semmi köze a sokasodáshoz, csak két individuum anyagának egybekeverésére szorítkozik (ez a Weismann amphimixise). De a kopuláció felfrissítő hatását pótolhatják bizonyos ingerek, a tápláló folyadék összetételének változtatása, temperatúrafokozás vagy rázás. Emlékeztet ez L o e b J. híres kísérletére, aki tengerisün-petéket bizonyos vegyi ingerek által oly osztódási folyamatokra kényszerített, amilyenek különben csak a megtermékenyítés után jönnek létre. Másodszor: mégis valószínű, hogy az infuzóriumokat saját életfolyamatuk vezeti természetes halálhoz, mert az ellentmondás Woodruff és mások eredményei között onnan ered, hogy Woodruff minden új generációt új tápláló folyadékba tett. Ha ezt elmulasztotta, akkor a generációknak éppen olyan öregedési elváltozását észlelte, mint a többi kutató. Ebből arra következtetett, hogy az állatkáknak a saját anyagcsere termékei ártanak, melyeket az őket körülvevő folyadékba adnak le, és aztán meggyőzően tudta bizonyítani, hogy csak a s a j á t anyagcseréjük termékeinek van meg az a hatása, hogy a generáció halálát okozza. Mert olyan oldatban, mely távolabbi rokonságban álló faj anyagcseresalakjával volt túltelítve, kitűnően gyarapodtak ugyanazok az állatkák, melyek saját tápláló folyadékukban szaporodva biztosan tönkrementek. Az ázalag tehát magára hagyva természetes halált hal azon tökéletlensége folytán, hogy a saját anyagcseretermékeit nem tudja eltávolítani; de talán a magasabb rendű állatok is mind ugyanezen tehetetlenségük folytán halnak meg.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647875
Webáruház készítés