Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Robert Louis Stevenson: A kincses sziget_EPUB

Robert Louis Stevenson: A kincses sziget_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az e-Könyvből:

    Déltájban bementem a kapitányhoz néhány orvossággal és frissítővel. Még mindig úgy feküdt, ahogy elhagytuk, kissé magához tért ugyan, de igen gyönge volt és izgatott.
    - Jim, mondotta, te vagy itten az egyetlen valamirevaló ember; tudod, hogy mindig jó voltam hozzád. Nem mult el hónap, hogy meg ne kaptad volna az ezüsthatosodat. És látod, pajtás, nagyon el vagyok csigázva és mindenki elhagyott; és Jim, úgy-e hozol nekem egy pohárka rumot úgy-e megteszed, pajtikám?
    - A doktor azt mondta - kezdtem, de a kapitány közbe vágott, elkezdte szidni és átkozni a doktort gyönge hangon, de szívvel-lélekkel.
    - A doktorok mind semmirekellők, mondotta, és ez a doktor itten, hát mit ért ez a tengerjáró emberhez? Voltam én olyan helyen, ahol melegebb volt a pokolnál és a pajtásaim úgy hullottak körülöttem a sárgaláztól, mint a legyek, és a jó anyaföld úgy ringott, mint a tenger a földrengéstől - mit tud a doktor az ilyen országokról? - és bennem a rum tartotta a lelket, mondom neked! A rum volt nekem az ételem és italom, a barátom és a feleségem; és ha nem juthatok rumhoz, olyan vagyok, mint egy nyomorult, öreg hajóroncs egy szélcsöndes parton, rátok száll majd a vérem, terád Jim, meg arra a semmirekellő doktorra.
    Azzal megeresztett még egypár káromkodást, majd így folytatta bűnbánó hangon:
    - Nézd, Jim, hogy reszketnek az ujjaim? Nem tudom őket nyugodtan tartani, nem én, a világért sem. Egy csöpp ital nem szaladt le a torkomon egész áldott nap. Az a doktor bolond, mondom neked. Ha nem jutok egy korty rumhoz, Jim, akkor rémeket fogok látni. Máris láttam egynéhányat. Láttam az öreg Flintet ott mögötted, a sarokban, olyan világosan láttam, mint a nyomtatott betüt. És ha rám jönnek a rémek, akkor nem bánom, de fenekestül fölforgatom az egész házat. A doktortok maga mondotta, hogy egy pohár meg nem árt. Adok neked egy arany guineát egy pohárkáért, Jim!
    Az izgatottsága egyre növekedett, és én aggódtam az édesapámért, aki nagyon rosszul érezte magát ezen a napon és szüksége volt a nyugalomra. Különben, hogy a kapitány fölemlegette a doktor szavát, nyugodtan elhoztam neki az italt és inkább az sértett, hogy meg akart vesztegetni.
    - Nem kell nekem a maga pénze, mondtam, inkább adja meg, amivel tartozik az édesapámnak. Kap egy pohárral, de avval elég!
    Mikor odanyujtottam neki az italt, mohón utána nyúlt és kiitta.
    - Ej haj, mondotta, ez biztos valami jobb fajta. És most, pajtás, mit mondott a doktor, mennyi ideig kell nyomnom ezt az öreg vackot?
    - Egy hétig legalább, mondtam.
    - Mennydörgős ménküt! kiáltotta. Egy hétig! Az lehetetlen: azalatt rám küldik a fekete foltot. Azok a bitangok talán már ebben a pillanatban kiszimatolták a hollétemet; olyan gazfickók, akik nem tudják megőrizni a magukét és szeretnék elkaparintani a másét. Hát ez tengerészhez illő eljárás, szeretném tudni? De én takarékos ember vagyok. Sohasem tékozoltam el a pénzemet, nemhogy elvesztettem volna. Majd túljárok én az eszükön, nem félek én tőlük. Van nekem még egy tartalék-vitorlám, kifogok én megint rajtuk.
    Miközben így beszélt, nagy kínnal fölkelt az ágyban, görcsösen a vállamba kapaszkodva, hogy majdnem fölsikoltottam; a lábait úgy húzta, mintha két holtsúly lett volna. A szavait amilyen elevenen és bátran fűzte össze, olyan szomorú ellentétben állottak a gyönge hanggal, amellyel kiejtette őket. Mikor ülő helyzetbe jutott az ágy szélén, egy kis pihenőt tartott.
    - Ez a doktor elbánt velem, mormogta, zúg a fülem. Fektess vissza!
    Mielőtt még segíthettem volna neki, hátraesett megint előbbi helyére, és egy kis ideig nyugodtan feküdt.
    - Jim, mondotta végre, láttad azt a tengerjáró embert ma?
    - A Fekete Kutyát? kérdeztem.
    - Ah, a Fekete Kutya! mondotta. Az egy komisz ember, de még rosszabbak azok, akik ideküldték. Hát, ha nem tudok innét elszabadulni sehogyan, és azok a kezembe nyomják a fekete foltot, akkor, értsd meg, az öreg matróz-ládám az, amire fáj a foguk. Akkor lóra ülsz - tudsz lovagolni, úgy-e? Nos hát akkor lóra kapsz és elvágtatsz - hát, igen, nem bánom - ahhoz a nyomorult doktorhoz, és elmondod neki, hogy csődítse össze minden épkézláb emberét - csendőreit meg afféléket - és itt a »Benbow Admirális« fedélzetén lefülelheti az öreg Flint egész legénységét, minden matrózt és hajósinast, ami csak megmaradt belőle. Én voltam az első kormányos, bizony én, az öreg Flint első kormányosa, és egyedül én tudom a világon, hogy hol van az a hely. Ő maga adta a kezembe Savannahban, mikor a halálán volt, mint én mostan, látod. De aztán el ne fecsegd, míg a kezembe nem nyomják a fekete foltot, vagy amíg megint a szemed elé nem kerül az a Fekete Kutya, vagy egy féllábú tengerjáró ember, Jim - ő legfőként valamennyi közül.
    - De hát mi az a fekete folt, kapitány? kérdeztem.
    - Az intőjel az, pajtás. Majd szólok neked, ha megkapom. De aztán tartsd ám nyitva a szemedet, Jim, és megosztozkodom veled testvériesen, becsületszavamra mondom.
    Egy darabig még tovább suttogott, de hangja egyre gyöngült. Kevéssel azután beadtam neki az orvosságot, melyet úgy fogadott, mint egy kis gyermek azzal a megjegyzéssel: »ha valaha tengerészember rászorult erre a maszlagra, akkor az én vagyok«. Aztán mély, ájulás-szerű álomba merült és én magára hagytam. Hogy mit tettem volna, ha minden rendben ment volna, azt nem tudom. Talán elmondtam volna az egész történetet a doktornak; mert halálos aggodalomban voltam, hogy a kapitány megtalálja bánni a vallomását és akkor végem van. De a sors úgy fordult, hogy szegény apám váratlanul elhúnyt aznap este, és azzal minden más dolog félre került. A ránkszakadt nagy szomorúság, a szomszédok látogatásai, a temetés iránt való intézkedések, amellett az egész korcsma ellátása, annyi munkát adott nekem, hogy alig értem rá törődni a kapitánnyal, nemhogy meg lettem volna ijedve tőle.
    Annyi bizonyos, hogy másnap reggel a maga lábán vánszorgott le a lépcsőn, és elköltötte ebédjét, mint rendesen, bár keveset evett, de félek, annál többet ivott a rumból, mert maga szolgálta ki magát a söntésben dörmögve és prüszkölve az orrán keresztül és senki sem mert eléje kerülni. A temetés előtti estén is be volt rugva, mint mindig: és valóságos botrány volt hallani, amint a gyászházban elénekelte azt a csúnya, öreg tengerésznótát. De amilyen gyönge volt, olyan halálos rettegésben voltunk miatta, a doktornak valami ügyben hirtelen el kellett távoznia jó néhány mérföldnyire, nem is láttuk azóta a közelben apám halála után. Azt mondtam, hogy a kapitány nagyon elgyengült, és valóban napról-napra inkább hanyatlani látszott, semhogy erejét visszanyerte volna. Föl- és lebotorkált a lépcsőn, eltámolygott a vendégszobából a söntésbe és vissza, néha az ajtón is kidugta az orrát, egy kis tengerszagra, a falba kapaszkodva járás közben és nehezen lihegve, mint aki meredek hegyre mászik. Hozzám sem volt semmi különös mondanivalója és én azt hittem, hogy egészen elfelejtette a vallomását. Csak a viselkedése volt sokkal vadabb, és testi gyöngesége ellenére, sokkal erőszakosabb mint valaha. Szörnyű volt látni, mikor elfogta a mámor és kihúzva a kardját, maga elé fektette az asztalra. Mindamellett kevesebbet törődött az emberekkel, mintha teljesen elfoglalták volna a gondolatai és képzelgései. Egyszer például mindnyájunk legnagyobb csodálatára egy egész más nótába fogott, valami falusi szerelmi dalba, melyet fiatalkorában tanulhatott, mielőtt még a tengerre került volna.
    Így múltak az események; egyszer, épen a temetés után egy nappal, egy keserves, ködös, fagyos délután, három óra tájban egy pillanatra kinéztem az ajtón és szomorú gondolatok foglalták el a lelkem, mikor észrevettem, hogy valaki lassan cammog felénk az úton. Nyilván vak volt, mert egy bottal tapogatta az utat maga előtt és egy nagy zöld ellenző takarta el a szemét és orrát. Görnyedten haladt, mintha kor vagy gyöngeség sujtotta volna, és egy bő, kopott, rojtos matróz-köpenyt viselt, csuklyával a hátán, amely valósággal púpossá tette. Sohasem láttam életemben ijesztőbb külsejű alakot. Megállt néhány lépésnyire a korcsma előtt és valami furcsa éneklő hanghordozással belekiáltott a levegőbe maga elé:
    - Egy szegény szerencsétlen világtalan, aki hazája, Anglia, és György király dicső védelmében - az Úr áldása rajtuk - vesztette el drága szemevilágát, azt kéri, ha van a közelben valami jámbor lélek, mondaná meg neki, merre, a környéknek melyik részén járhat mostan?
    - A »Benbow Admirális« előtt, a Black Hill-öböl tájékán van mostan, jó ember, válaszoltam neki.
    - Hallok egy hangot, mondotta, egy fiatalos hangot. Nyújtsa ide a kezét, kedves ifjú barátom és vezessen be a korcsmába!
    Kinyújtottam a kezemet és a szörnyű, nyájashangú, világtalan ember abban a pillanatban vasmarokkal ragadott meg. Annyira meghökkentem, hogy először ki akartam szabadítani magam a karmai közül, de a vak egyetlen kézmozdulattal magához rántott.
    - Hát, fiam, mondotta, most vezess a kapitány elé!
    - Uram, feleltem, szavamra mondom, nem merem.
    - Oh, válaszolt gúnyosan, csak ez a baj! Rögtön vezess be, vagy kitöröm a karodat.
    S amint ezt mondta, olyat csavart a kezemen, hogy fölkiáltottam.
    - Uram, mondottam, nem magamat, hanem magát féltem. A kapitány egészen megváltozott. Kivont karddal szokott ülni az asztalánál. Egy másik úri ember -
    - Mars, hát, előre! szakított félbe, és én sohasem hallottam kegyetlenebb, hidegebb és csúnyább hangot, mint ezé a vak emberé. Ettől jobban megijedtem, mint a fájdalmas szorítástól és rögtön szót fogadva neki, egyenesen bevezettem az ajtón a vendégszoba felé, ahol a mi öreg beteg kalózunk üldögélt, bódultan a rumtól. A vak ember szorosan mellettem maradt, a vasmarkában tartva a kezemet és olyan erővel nehezedett rám, hogy majd összeroskadtam alatta.
    - Vezess egyenesen feléje, és mikor a közelébe érünk, akkor kiáltsd el magadat: »Itt egy jó barát, Bill!« Ha nem teszed, akkor én -
    Azzal olyat szorított a kezemen, hogy azt hittem, abban a pillanatban elájulok. Egyszóval annyira meg voltam rémülve a vak koldustól, hogy elfelejtettem a kapitánytól való félelmemet és alig nyitottam ki a vendégszoba ajtaját, tüstént elkiáltottam remegő hangon azokat a szavakat, melyeket rámparancsolt.
    A boldogtalan kapitány fölvetette a szemét, és a rum nyomban kipárolgott a fejéből, olyan józan képpel bámult ránk. Az arckifejezése nem annyira rémületet, mint inkább halálos rosszullétet árult el. Olyan mozdulatot tett, mintha föl akart volna kelni, de nem hiszem, hogy elég erő maradt volna a testében.
    - Nos, Bill, maradj csak ülve, ahol vagy, mondta a koldus. Ha nem látok, meghallom én még az ujjak mozgását is. Az üzlet üzlet. Nyújtsd ki a bal kezedet! Fiam, te meg fogd meg azt a bal kezet a csuklójánál és tartsd ide az én jobb kezemhez!
    Mindketten betüszerint engedelmeskedtünk neki és én csak annyit vettem észre, hogy a jobb markából, melyben a botját szorongatta, valamit átcsusztatott a kapitány tenyerébe, aki rögtön összecsukta az ujjait.
    - Ezzel készen volnánk, szólt a vak koldus és e szavaknál hirtelen elengedte a kezemet, és hihetetlen biztonsággal meg fürgeséggel kisurrant a vendégszobából, ki az országútra, ahol megint hallhattam - amint mozdulatlanul ott állottam - kopp-kopp a kopogását a botjának, amint elenyészett a távolban.
    Jókora idő telt el, mielőtt akár én, akár a kapitány, visszanyertük volna a lélekjelenlétünket. De végül is, még pedig ugyanabban a pillanatban, elengedtem a kapitány csuklóját, melyet még mindig a kezemben szorongattam, ő pedig visszahúzta a kezét és figyelmesen a tenyerébe bámult.
    - Tíz órakor! kiáltotta. Még van hat óránk, Még van időnk! s azzal talpra ugrott.
    De alig hogy ezt tette, megtántorodott, kezével a torkához kapott, egy pillanatig ott állt szédelegve, aztán egy különös hangot hallatva egész súlyával arccal előre elvágódott a padlón.
    Rögtön odafutottam hozzá, hangos szóval az anyám után kiáltva. De hiába volt minden sietség. A guta, mint a villámcsapás, halálra sujtotta a kapitányt. Különös és érthetetlen dolog, - mert kétségkívül sohasem szerettem ezt az embert, bár utoljára kissé sajnálni kezdtem - most, hogy holtan előttem feküdt, könnyekre fakadtam. Ez volt a második haláleset, melyet láttam, és az elsőnek fájdalma még frissen sajgott a szívemben.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633642498
Webáruház készítés