Robert Louis Stevenson: A kincses sziget_MOBI

Részlet az e-Könyvből:

Összeszedtük minden erőnket és rohantunk az erdőrészleten keresztül, amely elválasztott bennünket a palánktól. Minden lépésnél közelebb és közelebb hangzottak a kalózok kiáltásai. Hallottuk már a lábuk dobogását, amint futottak és az ágak recsegését, amint keresztültörtettek a sűrű bokrok között.
Kezdtem belátni, hogy nem visszük el komoly összetűzés nélkül; megvizsgáltam a puskámon a závárt.
- Kapitány, - szóltam -, Trelawney a legjobb lövő. Adja át neki a puskáját, mert az övé használhatatlan.
Puskát cseréltek, és Trelawney, azon hidegvérűen, amilyen volt a felfordulás kezdete óta, egy pillanatra hátramaradt és megnézte, rendben van-e minden. Ugyanekkor észrevettem, hogy Gray is fegyvertelen, átadtam neki a spádémat. Öröm volt nézni, amint fölkapta és összeráncolva a szemöldökét nagyot suhintott a kardlappal a levegőben. Testének minden mozdulatán visszatükröződött, hogy új emberünk meg fogja szolgálni a bérét.
Még negyven lépés és az erdő szélére érkeztünk: előttünk állott a gerendavár. A palánkot körülbelül a déli oldalának a közepén értük el és szinte ugyanabban a percben hét fölkelő - Anderson Jobbal, a csónakmesterrel az élükön - hangos üvöltéssel ott termettek a délnyugati sarkánál.
Megálltak, egy pillanatra visszahőkölve; de mielőtt még magukhoz tértek volna, nemcsak nekem és a lovagnak, hanem a két szolgának a gerendavárból is elég ideje volt a tüzelésre. A négy lövés elég rendetlenül esett, de megtette a maga hatását, az egyik támadó rögtön a fűbe harapott, a többi pedig habozás nélkül hátat fordított és eltűnt a fák között.
Újra töltöttünk és a palánk külső oldalán odamentünk megnézni az elesett matrózt. Azon már semmi nem segíthetett - szíven találta a golyó.
Már örvendezni kezdtünk a sikerünk fölött, mikor abban a szempillantásban eldördült egy pisztoly a bokrok alatt és egy golyó épen a fülem mellett süvített el, aztán a szegény Redruth Tom megtántorodott és egész hosszában végigesett a földön. Mindketten, a lovag és én, viszonoztuk a lövést, de minthogy csak vaktában célozhattunk, bizonyára csupán a puskaporunkat tékozoltuk vele. Aztán újra töltöttünk és figyelmünket a szegény Tom felé fordítottuk.
A kapitány és Gray épen végigtapogatták és én már félszemmel láttam, hogy minden hiába.
Azt hiszem, hogy a gyors visszatüzelés még jobban megfutamította a támadókat, mert most minden további zaklatás nélkül átemelhettük a szegény öreg erdészt a palánkon keresztül. A vérző, hörgő embert becipeltük a gerendavárba.
Szegény, öreg pajtás, egy zokszó nem hagyta el az ajkát, mintha meglepetést, félelmet vagy megadást nem ismert volna, kezdve a zavargás kitörésétől egészen addig a percig, amikor lefektettük a házban, hogy nyugodtan meghalhasson. Úgy feküdt még az imént, mint egy trójai hős, a pokróca mögött a hajó folyosóján, minden parancsot ellenkezés nélkül, pontosan teljesített, legföljebb dörmögött egyet magában. Jó húsz évvel idősebb volt valamennyiünknél és most a derék, öreg, durcásképű szolgán volt a sor, hogy elköltözzék közülünk.
A lovag letérdelt melléje a földre és csókolgatta a kezét, jajveszékelve, mint egy kis gyerek.
- El kell patkolnom, doktor? kérdezte.
- Tom, kedves pajtásom, mondottam, nemsokára haza fogsz érni.
- Szeretnék még egyszer közéjük durrantani a puskával, felelte.
- Tom, szólt a lovag, mondd, úgy-e megbocsájtasz nekem?
- Nem illik az ilyesmi énhozzám, uram! - volt a válasz. - De ha már megkérdezte, legyen meg az akarata, ámen!
Néhány percnyi szünet után azt mondotta, hogy talán valaki elmondana egy imádságot. »Hisz ez a szokás, uram«, tette hozzá mentegetőzve. Nemsokára rá egyetlen szó nélkül kilehelte a lelkét.
Azalatt a kapitány, akin csodálkozva láttam, hogy mennyire meg van dagadva a dereka és a zsebei körül, kezdte kirakni magából a legváltozatosabb tárgyakat - a britt nemzeti zászlót, a bibliát, egy gombolyag erős madzagot, tollat, tintát, a hajónaplót és néhány font dohányt. Talált egy karcsú fenyőszálat, amely lehántva feküdt a tisztáson és Hunter segítségével felállította a gerendavár sarkában, ahol a fatörzsek derékszögben keresztezték egymást. Aztán fölmászva a háztetőre, saját kezével ráerősítette és fölhúzta a zászlót.
Ez úgy látszik nagy megkönnyebbülést szerzett neki. Visszatért a ház belsejébe és kezdte számba venni a készleteinket, mintha semmi sem történt volna. De félszemmel Tom haláltusáját kísérte; mikor ez véget ért, előkerült egy másik lobogó, melyet tiszteletteljesen a holttestre terített.
- Ne bánkódjék, kedves uram, mondotta, megszorongatva a lovag kezét. Kell-e szebb vég? Én nem féltek egy olyan embert, aki a kapitánya és ura iránti kötelességét teljesítve esett el. Talán a hittudomány szempontjából nem egészen így van, de a tényt nem lehetett letagadni.
Aztán félrevont engem.
- Dr. Livesey, mondotta, hány hét mulva várják önök ide a kísérőhajót?
Elmondtam neki, hogy sajnos, nem hetekről, hanem hónapokról van szó; mert ha haza nem érünk augusztus végére, Blandly utánunk küld egy másik hajót, azonban sem előbb, sem később.
- Nos hát, válaszolt a kapitány, megvakarva a feje búbját, ha nagy teret is engedünk a gondviselés közbenjárásának, mondhatom, hogy nagyon belekeveredtünk a hínárba!
- Hogy érti ezt? kérdeztem.
- Nagy kár, uram, hogy nem tudtuk megmenteni a második szállítmányt. Ez az én véleményem! - szólt a kapitány. - Talán puskaporral és golyóval kibírjuk. De az élelemnek nagyon szűkiben vagyunk, nagyon szűkiben - olyan szűkiben, Livesey doktor, hogy talán jobb is, ha egy szájjal kevesebben vagyunk.
S azzal a holttest felé intett a lobogó alatt.
E pillanatban nagy zúgással, süvöltéssel egy ágyúgolyó röpült el magasan a háztető fölött és messze a fák közé hullott.
- Ohó, kiáltott föl a kapitány, csak durrogtassátok el a puskaporotokat, nemsokára kifogytok belőle.
Még egy kísérlet következett, ezúttal jobban céloztak, mert a golyó a palánkon belül csapott le, nagy porfelhőt vert föl, de semmiféle kárt nem okozott.
- Kapitány, szólt a lovag, a ház teljesen láthatatlan a hajó fedélzetéről. Úgy látszik a lobogó szolgál nekik célpontul. Nem volna okosabb, ha behúznók?
- Bevonni a lobogómat! - kiáltott a kapitány -. Nem, uram, nem én! - És alig hogy kimondta e szavakat, mindnyájan egyetértettünk vele. Mert nemcsak a tengerész törhetetlen büszkeségének tettünk vele eleget, hanem jó fortélynak is bizonyult, mert ellenségeink belátták, hogy rá sem hederítünk az ágyúzásukra.
Az egész estén keresztül tartott a lövöldözés. Golyó golyó után röpült el a ház fölött vagy a ház előtt, fölverve a homokot a kerítésen belül; de olyan magasan kellett célozniok, hogy a golyó fáradtan lehullott és a puha fövénybe fúródott. Nem kellett visszapattanástól félnünk és bár az egyik belevágódott a háztetőbe és a deszkapadlót is áttörte, csakhamar megszoktuk ezt a longamétát és annyit se törődtünk vele, mint a játéklabdával.
- Valami hasznunk mégis lesz belőle, jegyezte meg a kapitány, az erdő előttünk bizonyára tiszta. Az apály is megtette a maga dolgát és lehet, hogy a ladikunk már kinn van a szárazon. Ki jelentkezik önként a sonkák behordására?
Gray és Hunter léptek elő elsőknek. Jól fölfegyverkezve kilopózkodtak a palánkon, de minden hiábavalónak bizonyult. A lázadók bátrabbak voltak, mintsem vártuk volna, vagy pedig jobban megbíztak Izrael tüzéri művészetében. Négyen vagy öten azzal voltak elfoglalva, hogy elhordták a készleteinket, keresztülgázolva velük a sekély vízen az egyik csónakig, amely a közelben tartózkodott és egy-egy evezőcsapással küzdött az áramlat sodra ellen. Silver a csónak farában ült és rendelkezett, és minden legénynek a kezében egy-egy muskéta volt, amelyek valamely titkos rejtekhelyről kerülhettek elő.
A kapitány belefogott a naplóírásba, amely ekként kezdődött:
»Smollett Sándor, parancsnok; Livesey Dávid, hajóorvos; Gray Ábrahám, hajóács; Trelawney John, tulajdonos; Hunter John és Joycer Richárd, a tulajdonos szolgái, szárazföldi emberek - ennyien maradtak hűségben a hajó legénységéből - tíz napra való szűkös élelemmel, partraszállottak mai napon és kibontották a britt lobogót a Kincses Sziget gerendavára fölött. Redruth Tamás, a tulajdonos szolgája és szárazföldi, elesett a lázadók golyójától találva; Hawkins James, hajósinas...«
E percben én is azon tünődtem, hogy milyen sors érhette a szegény Hawkinst.
A szárazföld felőli oldalon valami hívószó harsant föl.
- Valaki szólít bennünket, szólt Hunter, aki az ablaknál strázsált.
- Doktor! lovag! kapitány! Halló, Hunter, maga az? hangzott a kiáltás.
Odarohantam az ajtóhoz, abban a pillanatban, amikor Hawkins Jim épen és egészen keresztülmászott a palánkon.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában