Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Rákosi Viktor: Egy falusi Hamlet_EPUB

Rákosi Viktor: Egy falusi Hamlet_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Igy értem el azt a kort, melyben akár kezd ütögetni a bajusz, akár nem, tüntetőleg pödörjük a helyét s lehetőleg akként hordozunk zsebünkben egy skatulya tisza-ujlakit, hogy azt mindenki észrevegye, ha már a bajuszt nem képes észrevenni.
    Otthon voltam ujra. Barangoltam a jól ismert helyeken s a viszontlátás örömeit élveztem erdővel, forrással, patakkal, dombokkal és mezővel. Egy napon kurta puskámat vállamra vetve, már a hajnali órákban elindultam hazulról. A nap akkor kezdte iddogálni a harmatot, a patak fölött párázat uszott, fölöttem felhők és madarak suhantak el. Még ezeket is jó ismerősök gyanánt üdvözöltem. Nagyokat kurjantgattam feléjük, céltalanul sütögettem a puskámat örömömben s lestem a dörrenést, a mint balfelé az erdőben elhalt, jobbfelé pedig a hegytől gyöngén visszaszökkent. Átugrottam az árkokon, végiggázoltam a vetéseken s élveztem az ütéseket, melyeket a kalászok arcomnak osztogattak. Mezei virágokból koszorut fontam kalapom köré, melyről már egy félrőf árvalányhaj lobogott alá. Bokrétát kötöttem csipkerózsából s gyönyörködtem még a vérben is, melyet szúrós tövisei fakasztottak kezemből. Fogaimat teljesen elvásitottam a kemény kökénynyel, mely vadon terem a szakadékok partján. Végre pásztorgyerekek tüze mellé leheveredve ettem a sült kukoricájukból, melynek igen pikáns ízt ád az a tudat, hogy lopott jószág (talán éppen a mi földünkről).
    Ilyen volt a viszontlátás. Valami névtelen, ismeretlen gyönyör vett erőt rajtam, mikor az ismert tájékba belemerülhettem s vad kéjjel szenteltem magamat az apró részleteknek, a csipkerózsának, a kökénynek, a széles árok átugrásának. A pásztortűz mellett megpihenve, áttértem az erdő élvezésére. Ez volt a legfőbb gyönyörüségem. Mint az üldözött vad, csörtettem keresztül rajta, puskatussal zúztam a bokrokat, nagyokat ütöttem a korhadt fákra ugy, hogy kérgük darabokra törve hullott szét. Majd egy fának dülve, hallgattam az erdő beszélgetését, a bokrok halk, szapora zizegését s rá feleletül a tölgyek hatalmas lombjainak komor zúgását. Pár puskalövésem tompán morajlott és halt el a láthatatlan messzeségben.
    Igy mulatoztam a természet ölén s végre kifáradtam. Egy napsütötte tisztáson ledőltem pihenni s aztán hozzáláttam a mulatság befejezéséhez: a madárfészekszedés passziójához. Ismertem már a fákat, melyekre a madarak leginkább jártak s rövid idő alatt egész csomó sárgaszáju, csipogó apró jószágot szedtem meleg keblembe. Éppen az utolsó fáról kúsztam le csörtetve s puskám után akartam nyulni, mikor egy hang megszólalt:
    – Talán el is akarod vinni a madarakat, a miket szedtél?
    Megfordultam. Velem egyivásu legény állt egy bokor mellett, csakhogy magasabb volt és szélesebb vállu. Zöldhajtókás vadászkabát és magasszáru lovaglócsizma volt rajta. Kalapja szemére huzva ült a fején, a karima alól egy pár mandula vágásu szép barna szem tekintett reám. A bajusza helye éppen hogy mohosodni kezdett. Kezét zsebébe mélyesztette s szétterpesztett lábain ringatta magát.
    A hangban volt valami kihivó s azt hiszem, ajkai körül gunyos mosolyt láttam végighuzódni.
    – Eddig mindig hazavittem a madarakat, - hebegtem meglepetve.
    – Most nem viszed.
    – Miért?
    – Mert én nem engedem.
    – Tieid ezek a madarak? - kérdem némi bátorsággal.
    – Hát talán a tieid?
    E viszontkérdésére zavarba jöttem. Hamarjában jogcimet kerestem, hogy a madarakhoz való jussomat bebizonyitsam. Nem találtam.
    – Minek viszed haza a madarakat? - folytatá az idegen ifju kérdéseit.
    – Hogy fölneveljem.
    – S aztán?
    – Hogy megsüssem. Nagyon jó az apró madárpecsenye.
    – Nem szégyelled magadat? Hát nem elég az otthonvaló rabmadár, kacsa, csirke, liba, galamb, még az erdő szabad szárnyasait is vadászod gyomrod számára?
    Nem értettem meg őt tökéletesen, de még nagyobb zavarba jöttem. Vállamra vetettem puskámat s távozni akartam.
    – Eh, komám, én nem tréfálok. Hol vagy Peti? - kiáltá és mellém ugrott.
    Egy parasztgyerek bujt elő a bokrosból.
    – Kutasd ki az urfi kebelét.
    Az ismeretlen ifju fogott, Peti meg előszedte az ingemből a gazdag zsákmányt. Szégyen és düh tombolt bennem, de mintha igézet fogott volna el, mozdulni se mertem. A körmömet rágtam és a puskaszijamat facsartam, de nem ellenkeztem. Az ifju levette kalapját, Peti abba rakta a pelyhes fiókákat s meleg leheletet fujtak rájuk, hogy ne nagyon érezzék a kitollazott fészek hiányát. Mikor az utolsót is kivették, összeszedtem bátorságomat s igy szóltam:
    – Hát nem mindegy annak a madárnak, akár te sütöd meg, akár én?
    – Nem, mert én nem sütöm meg.
    – Hát mit csinálsz vele?
    – Visszarakom a fészekbe.
    Nagyot néztem. Ejnye be furcsa egy fiu. Most a puskámat kezdte nézegetni s látván, hogy ki van lőve, kérdezte, hogy nem lőttem-e valamit? Megmondtam neki, hogy nem igen szoktam vadászni, mert irtózom a vértől. Igyekeztem, rövid, durva feleleteket adni, mert szörnyen lealázottnak éreztem magamat általa. Ő figyelmeztetett, hogy erre ne igen lövöldözzek, mert ez az ő erdejük s erdőkerülőik könnyen elvehetik a puskámat.
    – A ti erdőtök? Hát te ki vagy?
    – Turszki Miklós, - felelé minden szertartásosság nélkül.
    – Nem hallottam, hogy a mi vidékünkön erdőt e névről neveznének, - mondám, s titokban örültem, hogy most egy jó vágást adtam neki.
    – Az erdő mostohaapámé, Torbágy Simoné és ennek testvéreé, a ki az elején szintén Torbágy, de a végén Barnabás.
    Hangja ugy kondult meg egyszerre, oly tompán, mintha őt hirtelen üvegharang alá tették volna. Bámulva tekintettem rá.
    E közben a Peti gyerek már fölvitt egypár madarat arra a fára, mely alatt éppen megcsiptek. Én, bár forrt a méreg bennem, sorra megmutogattam azt az egypár szomszéd fát, melyről a madarakat leszedtem s Peti fürgén fölvitte valamennyit. Mikor már az utolsó fán is elhelyezte a megszabadult rabokat, gyöngén elkiáltotta magát s oly sebesen kúszott lefelé, hogy a gyöngébb ágak recsegve törtek össze alatta. Két öl magasságból le is ugrott.
    – Mi baj, Peti? - kérdé hidegvérrel Turszki.
    – Jönnek a Barnabás ur jágerei, a Kócz meg a Csipisz... ez az ifiur... a puskája...
    Megértettem a helyzetet. Futóra akartam venni a dolgot.
    – Ne fuss. Semmi bajod se lesz, - szólt Turszki egészen nyugodtan.
    – Ugyis lehet, - mondá Peti, - ha Miklós urfi azt mondaná, hogy ennek az ifiurnak a puskája a magáé.
    Tompa, egyforma, katonás dobogással léptek közeledtek. Én legjobban szerettem volna futni, de Turszkitól, ki parancsolólag függeszté rám szemeit, nem mertem. Turszki egy fának vetette a hátát s arra felé szegezte a szemeit, a honnan a lépések zaja hallatszott. Peti a fűbe heveredett, én tétovázva álltam s vártam a dolgok fejlődését. Mikor a léptek már egészen közelünkben hangzottak, egy önkénytelen mozdulattal Turszkinak nyujtottam a puskámat, hogy kiadhassa a magáé gyanánt. Ő azonban határozott mozdulattal visszatolta magától.
    – Csak tartsd meg. Hazugság nélkül is eligazithatjuk a dolgot.
    A két vadász vagy erdőkerülő kibukkant a fák közül s egyenesen felénk tartott.
    Két zömök, torzonborz ember volt. Megálltak, hátratolták izzadt homlokukról tollas kalapjukat s minden köszönés nélkül kezdék:
    – Maga lövöldözött itt, Miklós urfi?
    – Nem.
    – Hát ki?
    – A kinél a puska van.
    – Nem tudja az az ur Barnabás ur szigoru parancsát? A ki csak egy lövést tesz, annak el kell venni a puskáját.
    – Azt hiszik talán, hogy mindenki ugy remeg Barnabás urtól, mint maguk? Azt mondta, hogy ha száz Barnabás tiltja is, azért ő lövöldöz, ha kedve tartja.
    Meg kell vallanom, hogy ez a válasz nem felelt meg intenciómnak, bár Turszki magatartása tetszett. Nem haragudtam én annyira arra a Barnabásra, a kit nem is ösmertem.
    – Urfi, - szólt az egyik vadász felém fordulva, - kérem a puskáját. Igy szól utasitásunk, teljesitenünk kell.
    Gépiesen nyujtottam feléje csinos lankaszteremet. E percben azonban oly ütést éreztem a karomon, hogy a puskát leejtettem. Turszki ütött rám s egyszersmind haragtól villogó szemeit is felém forditotta.
    – Ne hátrálj, gyáva! Miféle gyámoltalanság ez? - kiáltá s azzal fölragadta a földről a puskát, melynek mind a két kakasát fölhuzta, - no Kócz, Osipisz - szólt a vadászokhoz, - itt a fegyver, szivesen odaadom, ha el tudják tőlem venni.
    A két vadász zavartan nézett egymásra. Végre az idősebbik, a ki rangban a fölebbvalónak látszott, közellépett Turszkihoz s szóla:
    – Ugyan ne ártsa magát az urfi a mi dolgunkba. Barnabás ur...
    – Majd ád Barnabás ur! - kiáltá a másik szemtelen vigyorgással s megragadta Turszki kezében a puskámat.
    – Mit ád, te gazember! - orditá Turszki s a puskatussal ugy vágta hasba a vadászt, hogy az hanyatt esett s kinlódva fetrengett a földön.
    Én rémülten néztem a jelenetet. Miért olyan dühös ez az én védelmezőm? Még bajba kever bennünket. Én már szivesen lemondtam volna a puskámról, csak vége lett volna baj nélkül a dolognak.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155301650
Webáruház készítés