Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Papp Dániel: Utolsó szerelem és egyéb elbeszélések_EPUB

Papp Dániel: Utolsó szerelem és egyéb elbeszélések_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Tisztelt tárgyaló biró úr, aki házassági törvény értelmében jogutóda a szentszéki ülnököknek és így szinte kétszeres tekintélynek örvendez, - én ezennel határozottan kijelentem, hogy a feleségemet sohase ütöttem meg.
    Ön erre azt mondja, hogy a válni akaró fél az én tagadásom nem remélt esetére a nagynénémet kéri tanuképp kihallgatni. Ön tehát tisztelt biró úr, korántsem beszél oly szabatos magyarsággal, mint Döbrentey Gábor és azonkívül bizonyos morális kényszert akar rám gyakorolni. Én ezt a kényszert semmiképp se tűröm és kivált azt nem tűröm, hogy a nagynénémet ide beidézzék és vallassák, mint a tojás- és uborka-árusnőket, a kik a hazai judikatura fénykorában állandó és változhatatlan alakjai a becsületsértési pöröknek. Az én Vilma néném nem arra való; ő egy elegáns öreg kisasszony, daczára annak, hogy most már csak igen kopott selyemszoknyában jár, - és én nem akarom, hogy ő idehurczoltassék tanúnak. Inkább visszavonom a vallomásomat.
    Igaza van tehát, - tisztelt bíró úr - a feleségemnek és én beismerem, hogy minden úgy történt, amint ő azt a keresetlevélben előadta. Én valóban hozzávágtam a törvényes hitvesemhez egy majolika-tányért, úgyannyira, hogy az ezen edényen található Chester-sajt a szélrózsa minden irányában repült szerteszét. A fehér függönyök novellisztikus csipkéje ugyanekkor nagyot libbent, a feleségem meg a zongora görbületébe hanyatlott és a hangszer érczhúrjai bizonyos fájdalmas nyöszörgést hallattak. Épp úgy, mint a feleségem maga is. Láthatja bíró úr, hogy a kérdéses alkalommal teljes volt a szobában a hangulat.
    - Miért kellett ennek így történni? fogja ön kérdezni, tisztelt bíró úr.
    Az egész viszálykodás, amely különben már régen lappangott, egy magában véve jelentéktelen inczidens alkalmából tört ki. A feleségem ugyanis paradicsomlevest főzetett és a közélelmezés leirhatatlan veszedelmére, véletlenül maga ellenőrizte az ebédkészítést.
    - Kedves rózsám - mondtam aztán ebédközben - a paradicsom-levest már csak a nomád népeknél szokás berántani. A művelt szokással ellenkezik és én nagyon csudálom, hogy a te eleven szellemed, amely messze meg szokta előzni korunkat, most az egyszer az elmult századok sötét hagyományaihoz szállt vissza. E leves tehát, kedves Rózám, úgy fog visszamenni a konyhába, amint ideérkezett: tisztán és érintetlenül.
    Vilma néni csendesen kanalazott, a feleségem meg mérgesen vágott vissza:
    - Ért is maga ahhoz, maga élhetetlen!... Ugy-e, Vilma néni, ugy-e, hogy nincs hiba ebben a levesben?
    Vilma néni az ő kedves alt hangján válaszolt:
    - Középütt van az igazság, édes fiaim, mint mindenütt. A rántás ugyanis nincs teljesen száműzve a paradicsomlevesből, de csak egy finom hangulat szerepét viheti benne. A fenforgó esetben azonban ő a vezérmotivum és így tagadhatatlanul túllépi hatáskörét, midőn a levest fajsuly szempontjából a főzelékhez teszi hasonlóvá. No de azért nem baj, meg lehet en...
    A feleségem elsápadt és fölugrott a helyéről:
    - Maga, néni, egy kiállhatatlan vén csoroszlya és én már régen meg akarom magának mondani, hogy én magát végre is ki fogom innen dobni...
    Vilma néni erre az inzultusra sirva fakadt és a Chester-sajt, tisztelt tárgyaló bíró úr, ekkor tette meg a fent leirt villámgyors mozdulatokat. Ez a száraz tényállás; oly igaz, mint ahogy Heves Györgynek hívnak és a hogy a klasszikus nyelvekből van tanári diplomám...
    *
    Megütöttem a feleségemet, mert Vilma nénit nem szabad bántani. Ő most ötven esztendős és húsz esztendeje, hogy ismerem, tehát régibb idő óta, mint a feleségemet; nagyon kicsiny diák voltam, mikor a szegény édesanyám gazdag unokatestvére, a Vilma néni, magához vett és én akkor minden reggel kezet szoktam csókolni. A néni ibolya szappannal mosta mindig a kezét és én ha jól érzem magamat, még most is az ibolya illatra emlékezem, meg a kézre, amely engem ápolni kezdett, mikor meghalt az anyám. Később megnőttem és megházasodtam; kopaszodni is kezdek, tisztelt tárgyaló-bíró ur, de azért a Vilma nénit ne bántsa senki.
    Egy nyári estén kerültem hozzá. Valami kis bánsági faluba vittek, ahol a nagyutcza végén állt egy öreg kuria; vén faragványokkal a homlokán, fiatal verandával az oldalán, ahonnan gyönyörüség volt lenézni egy kerek, zöldülő völgybe. A völgynek tulsó karimáján meg csillogott egy kopár hegyoldal és én azon tünődtem, hogy vajjon mi lehet az: csillámpala-e vagy csak az alkonyat fénye? Ebben az úri házban lakott a néném és mikor lefutott elémbe az udvarra, én nem is tudtam elhinni, hogy az az uri kisasszony az én gyámom lesz már ezentul. Fehér köténye volt neki, meg mosolygó fekete szeme; lehetett úgy vagy harmincz esztendős akkor, de én sokkal öregebbnek tartottam, midőn megcsókolta a homlokomat és megvigasztalt:
    - Majd meglátod, milyen jó dolgod lesz, te szegény kis árva.
    És azután csakugyan jó dolgom volt, uram. A Vilma néni édesapja, egy szélütött öreg táblabíró, nem törődhetett a gazdaságával, mi ketten voltunk hát az urak. A néni iskoláztatott is azután és ha vakáczióra hazajöttem, a kuria hegyoldali kertjében pompás volt hűsölni. És még pompásabb volt a nénémmel sétálni; lenn a szilvásban, amelynek gyümölcseit mindig lelopták az oláhok, meg a Karas partján, ahol apró kis gyufaskatulya-malmok kelepelnek és oly szelidek, hogy szinte az ember vállára repülnek a füzesbeli csókák. Sohase volt olyan jó dolgom, mint ekkor, a néném piros napernyője alatt. A néném bizony akkor még gazdag volt és én nem hittem volna, hogy ő rám fog szorulni még egyszer.
    Ez persze csak nagy sokára történt; előbb még mindenféle jót tett velem a néném. Mikor meghalt az édesapja, és ő már az egyetemre küldte nekem a havi pénzemet, egyszer betegen kerültem haza karácsonyi vakáczióra. A tájék köröskörül be volt havazva, szán se járt a falusi ház ablaka alatt és fehér volt az én régi ismerősöm, a csillogó hegyoldal is. Ott ültünk a nénivel az ablakban; az ő arcza is fehér volt és láttam, hogy mint szaporodnak szeme körül az elsímithatatlan ránczok.
    - Orvosod megirta, hogy tüdővérzésed volt, bizonyosan a sok korhelykedéstől. Nem is eresztelek vissza Pestre, hanem elviszlek telelni Meránba.
    A Vilma néni el is jött velem Meránba; én, tisztelt tárgyaló bíró úr, oly vézna legény voltam akkor, hogy csak a Passaier völgyének minden virágai, csak a déli tavasznak minden fuvalma segíthetett rajtam. A Vilma néni volt ezeknek a gyógyszereknek a főnyilvántartója. Délelőtt kizavart a szobámból és vitt hegyet mászni és reggelinél annyi vajat kellett ennem, hogy meg voltak szégyenülve az összes jelenlévő észak-német kisasszonyok, akik ha délután találkoztak velünk az esplanadon, tréfásan suttogták egymásnak:
    - Fräulein Wilhelmine und ihr Sohn!
    Emlékszem, hogy egyszer, amikor a Kurhaus mázsáló szolgája szilaj örömmel konstatált rajtam hét kilogrammnyi testi gyarapodást, a Vilma néni valami hosszabb sétát proponált. A hegyek hamuszinü várromjai között kanyarodott az út és egy nagy szirtes lejtőről látszott, amint az Etsch tavaszi párája belészürkéllik a végtelenbe. Ugy éreztem akkor, hogy nincsen bizony más asszony a világon, csak az én Vilma néném és tán a tulipánok súgták, hogy a nénémtől megkérdezzem:
    - Néni, maga sohase volt szerelmes?
    A néném elpirult és eleresztette a karomat:
    - Te ostoba fiú, mindjárt itthagylak, ha ilyen dolgokról beszélsz...
    Ez volt, tisztelt bíró ur, egyetlen beszélgetésem a nénémmel szerelemről, és ezt azért jegyzem meg, hogy valamiképp eszébe ne jusson bennünket gyanusítani. Én magam különben csak később tudtam meg, hogy a nénémnek fiatalkorában volt egy zongoramestere, aki óraközben klasszikus zenét játszott, óra után meg szerelmes barkarolákat, és ez utóbbiakat oly szépen, hogy a néném férjhez akart menni hozzá. Az öreg táblabíró azonban semmit sem akart tudni a dologról és a néném régi szobalánya egyszer azt mondta nekem:
    - Az úrfinak épp olyan fényes szőke bajsza van, mint a kisasszony zongoramesterének volt. Olyan még a szeme is...
    Ekkor én nagy erkölcsi kötelezettségben éreztem magamat és viszonzásul azt gondoltam:
    - Az én feleségemnek meg épen olyan mosolygó kis fekete szeme lesz, mint a Vilma néninek, mert én ezzel tartozom a Vilma néninek...
    Ezt gondoltam magamban, tisztelt bíró úr, és a feleségem most a Vilma nénit ki akarta dobni.
    Mert, amit kétségkivül el méltóztatik hinni, utóbb megházasodtam és feleségül vettem nőm ő méltóságát, aki vörös hajú és júnói termetü. A szemére már nem találok mithológiai jelzőt, mert a szeme dióbarna. Házasságom egyszerü volt, mint a mezei virágok története. Mikor a néném kigyógyíttatott és ismét szárnyamra bocsátott és én helyettes professzor lettem a XII-ik kerületi államgimnáziumban, később meg rendes tanár és levelező (tehát nem gyümölcsöző) tagja az Akadémiának: én e kedvező körülmények közt elvettem egy egyetemi professzor leányát, aki először jelentette ki előttem, hogy szeret. Az ilyen nyilatkozatokat az ember komolyan veszi, ha az ember nem szokta meg őket: tehát megházasodtam és éltem zavartalan csöndben. Még a nénémet is meglátogattuk egyszer, az ő csendes falujában, ahol még most is oly szelidek a csókák.
    A néném egy félesztendő előtt visszaadta a látogatást; nagyon halavány volt, mikor megérkezett és nekem feltünt, hogy nincsen vele a régi szobalánya. A régi elegáns bőrkofferjei közül is csak egy volt vele.
    - Nincs már szobalányom, nincs már bőrkofferem, édes fiam, mondta, mikor magunkra maradtunk. - Fizettem, gyermekem, az apám adósságait, amig tudtam, de háromszor egymásután nagyon rossz volt a termés és mindenki megcsalt, az ispánom is, a vén gazember, megszökött a maradék gabona árával. Azután jöttek a bankok! Oh, a bankok! A bankoknál deponáltam azt a kis pénzemet is, ami mindennek eladása után megmaradt és nekem háromszáz forintot fog már most évenkint hozni. Mit csinálok, bizony nem tudom, édes fiam!
    A néninek elfuladt a hangja, a néninek a felindulástól reszketett a keze, és a nénit most a feleségem mégis ki akarta dobni...
    - Nénikém, mondtam neki - hát majd csak itt marad nálunk.

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155312373
Webáruház készítés