Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Mese a zöld füvön_MOBI

Móricz Zsigmond: Mese a zöld füvön_MOBI
390 Ft390
  • Részlet az e-Könyvből:

    A katona sötéten nézett az öreg kopott urra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.
    - Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább s egy háborus anekdóta jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen história?
    A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.
    - A kórágyon feküdt két sebesült baka tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi az amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztók azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?
    A katona ugy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomoru arcán borzasztó unalom volt, mig az öreg ur ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen mütrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.
    - Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, igy mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsulyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat... Na... Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!... Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordit! De mikor az ember beleszurja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki - akkor a kozák elcsendesedik!
    Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.
    - Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!... Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háboruba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hü, az borzasztó, milyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordit, mikor támad... Igy mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb... A magyar?... A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!... Mikor az ember ugy beleszurja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha... Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik... No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen... Soha adósságot! Soha... Minden bünnek az a melegágya: az adósság... Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen...
    - Hát Sóvágó ur, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az adósság...
    - Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom, - motyogta kicsit megsértődve az öreg ur, hogy nem tekintetes urnak szólitotta s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.
    A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az urnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon husz forintot...
    Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.
    S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?... Ennek annyi a pénze, hogy ez soha mig él, nem fogja elkölteni azt a husz forintot... akkor mire neki... akkor mér követeli annyira? hogy még a husából is kész volna kivágni... mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett mig ő oda volt huszonhat hónapig... Hogy éljen meg három gyerekkel?... mig ő oda harcol... meg kórházakba fekszik, meg ujra oda harcol...
    A katonasapkáját a fejébe huzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él... Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni... Ez a haszna, ez a vége...
    Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérház volt az; putriféle.
    - Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.
    Az ember megállott s csöndesen nézett rá...
    - Ne beszélj sokat, hanem gyere.
    - Hova?
    - Majd megtudod, - s elforditotta a fejét, ugy mondta, - a vásárba...
    - Vásárba?
    - Oda.
    Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.
    - Mit akarsz venni? - kérdezte s utána ment.
    - Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni... Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe, - mormogta, - homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem...
    Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját husz krajcárér.
    A legnagyobb gyerek beszaladt s apja térde közé futott.
    - Édes apám.
    - No fiam, - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.
    De a kis fiunak kerekre nyilt a szeme.
    - Mi van a kezén? - kérdezte.
    - Mi?
    - Piros.
    - Piros?
    - Megvágta? - szólt a gyerek.
    Az asszony odanézett.
    - Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.
    - Én? - s a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.
    Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.
    - Várjál bekötöm.
    A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihuzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.
    Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak ugy kell lenni.
    Egy perc mulva már ott hagyta az apját s ujra kiszaladt.
    Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.
    Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.
    Szeliden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomoruan nézte.
    - Reggel, mikor mentem a munkába, az uton találkoztam a vén Sóvágóval.
    Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.
    - Kérte a pénzt? - mondta gyorsan.
    - Kérte.
    - Mit mondtál?
    - Hogy délig megadom.
    Az asszony ijedten nézett fel.
    - Délig?
    - Délig.
    - Mingyán dél...
    - Mán megadtam.
    A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.
    - Megadtad! - mondta az asszony elfulladva.
    - Meg, - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szivében és nagy szomoruság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak ugy tett, mintha szomoru volna és megtörött...
    - Nem az egészet, - mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. - Csak husz forintot.
    - Husz forintot, - ismételte az asszony.
    - Huszat.
    - Hol vetted?
    - Hát... Vargáéktul.
    Az asszony gondolkodva nézett rá.
    - Vargáék, - mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. - Azok elmentek a vásárra.
    Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon...
    - Akkor hogy adtak neked pénzt.
    Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.
    - Hallod: kiraboltam űket.
    Az asszony nem szólott; ugy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.
    - Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a siffonból... mán akkor gondoltam... az éccaka is azt gondoltam...
    Az asszony szeme fölvilágitott: megértette mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor ugy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek felébred, észre se veszi...
    - De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság igy ugy... akkor mán tudtam, hogy meglesz...
    Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.
    - Hanem otthun hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játszon velük...
    Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.
    Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:
    - Azokat muszály vót... megölni.
    Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.
    - Te errül senkinek se szólj; a szegénység vitt rá - szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerüségével.
    Avval felállott.
    - Hozzál vizet, - mondta kevés tünődés után, - véres vagyok.
    Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.
    Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.
    - Mosd ki, - mondta az asszonynak, mikor az bejött.
    Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.
    Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.
    Kivitte a vizet s másikat készitett. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szoritva az ing, ugy volt kinn az udvaron is.
    Aztán hozzáfogott s mosta az inget.
    Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.
    A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.
    - Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, - mondta magában, - de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, mig megszáradt az emberen, pedig de büdös...
    Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt...
    Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.
    - Meg lesz mán? - szólott, - mer én délután még dógozni megyek.
    Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiteritette a kis kamarában.
    A gyerekei után kiáltott.
    - Jóska, gyertek csak.
    A kis fiu kicsi kocsiban huzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.
    - Vigyázz, baj ne legyen, - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.
    - Mit hoz?
    Az apa elmosolyodott:
    - Mizeskalácsot, - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!
    Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.
    - Másnál is van olyan pici, - mondta kerülő szóval, - kis gyámoltalan pondró...
    Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.
    Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, ugy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: a mely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.
    Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sirásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.
    Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az ut sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.
    Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy röviditsék a kanyargó országutat, az ember egyszer megállott.
    - Nézd csak, nézd csak.
    Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.
    - Igy van szembe velünk a muszi frontja, - szólt az ember.
    Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.
    - Ott a falu, csakugy, mint itt... Templom van a közepin... csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a viz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe...
    Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta.
    - Szép az, - mondta az ember csillogó arccal, - ahogy ez a tőtés megy, ugy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: árok... Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz...
    Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.
    - Gyere le onnan, - kiáltott rá az ura, - gyere le rögtön, az isten beléd... mer leváglak...
    Az asszony belesápadt, ugy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.
    A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csuszását, le is ülepedett szegény a sárba.
    - Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék... Phü, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a viznek oly kutféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is mig végig megy a major ur a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban...
    - Minek hijtál ide a sárba, - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most ugy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele tisztában, hogy józan-e.
    A katona nevetett.
    - Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyuszót... Meg ugy láttam, mintha odaát muszi mozogna... Tudja isten; csak ugy láttam...
    Átnézett a töltésen a tulsó partra.
    - Mán ugy megszokja az ember az ilyet... Mer szigorujan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vizér, mer négyezerötszáz lépésre kell vizér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azér néha igy rájön az emberre, hogy: hü a mérges istenit, most!... akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... eccer ugyis meg kell halni...
    Az arca szomoru volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomoruan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény...
    - Látod te, - mondta a katona és sokáig nézte a vizpartot... - Ha itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!... azután megindulna fenn a gránát... sziiiiij... hasitana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivit, mint a vasdaru... ssiiijju... akkor le: ropp!... s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy kétaraszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet... Barátom: az az igazi világ... No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd.
    Megfogta az asszony kezét és felsegitette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.
    Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.
    - Teremtő isten, ez az ember nem tiszta...
    Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könyek gyültek... Siratta a régi urát...
    Sokáig mentek, ballagtak a vizparton, a töltés peremén.
    - Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.
    Ez rettenve nézett rá, már megint?
    De az ember szeliden nézett reá:
    - Hallod!... - szóllott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. - Hallod!... milyen ez a világ... Ugy van köztünk a viz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segitik, kedvelik, egykézre kell dógozzanak... aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni...
    Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633644997
Webáruház készítés