Móricz Zsigmond: Mese a zöld füvön_EPUB

Részlet az eKönyvből:

A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sürü gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.
Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre a az öreg ur nagyokat ásitott a délutáni alvás után s a szemét dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó édes patikaszaggal.
Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hüvös, pincelevegőjü, letakart, lezsaluzott ablaku házaikból vagy hazakerültek a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.
Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az adósságai miatt mozditottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos határban.
- Jó napot, Berci bácsi! - köszönt be s egy kis habozás után be is fordult.
Megfogta az öreg ur puha nagy kezét, de csak ugy ujjheggyel. Rögtön el is eresztette. Unta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá van kényszeritve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha már megvan.
Most már ketten ültek.
- Jó idő van - szólt Berci bácsi.
- Jó.
- De a kukoricára elkelne egy kis eső.
- El.
A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom, amely eddig még békésen szunditott a patika üvegajtaja előtt. Nagy rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszubajszu, sovány paraszt lógatta le retkes nagy fekete lábát s egy ujjal csutka szalmakalapjához köszönt, de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.
Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a vállait. A patikus, meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a kisdiákos, deresfejü urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből, ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes arcizmait kinosan össze-vissza tekerte.
Barátságosan köszönt be s megállott:
- No mi van? - dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna meggyfabotja az égnek meredt, mint a puskacső.
- Semmi, ülünk - mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást, hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró jóizzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, ugy összeesett, mint a levetett keztyü; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott farkával a legyeket.
Akkor toppant be közéjük Mihály.
A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a vizbe, az álló tóba.
- Kicsipte magát az urfi - mondta az öreg patikus és hosszan kacagott, ugy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.
- Illik is - mondta Hegymegi doktor - fiatal ember. Ne járjon ugy, mint egy tanitó.
Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget vett, a cipőjét ki-fényesitette, ruháját lekeféltette. Röstelte az uj szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amiért igy váratlanul felébredt. Eddig szinte tulozta a lomposságot, maga hányta a trágyát a szekérre s ugy ment végig az utcán és kifeszitette a mellét, mint egy parasztlegény.
- Bizony snasz világot élünk - mondta Hegymegi doktor - nem is ismerek rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legalább jó napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a tejfelt idejébe.
A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszu füstöt szijt fel s szótlanul eresztette ki az orrán át.
Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett vesziteni a tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.
Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékitő, hizlaló. Nem volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény likain.
Egyszerre csak mind az öt férfin villamos áram futott végig. Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán. Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát A főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt, vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a segéd kihajlott az ablakba s ugy fujta, majd megszakadt a tüdeje, a fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s ellenségesen nézett.
Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhaju, szőke lány, fehér napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésü, fehérbőrü, kipirult arcu fehér lány. A tanitónő.
Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.
Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélü szalmakalapját s hangosan köszönt:
- Kisztihand! Hova, hova?
A lány nevetett. Husos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé rendetlen fehér fogai előragyogtak.
- Megyek a mezőre, sétálok.
Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsos ajtónál.
- Jól teszi, az egészséges.
A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte a kalapját.
- De veszedelmes! - mondta.
- Miért? - kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s csipőn megfeszülő, fehércsikos, harangalju szoknyájából pompásan tüntek ki az idomai.
A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.
Mihály előbbre lépett.
- Kezét csókolom, - mondta, - mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.
A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős, nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörü vonalban karcsusodott el a telt karja.
- De azért ismerjük egymást - mondta a lány s oda köszönt az ablakba a gyógyszerész-segédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.
Azzal tovább ment a keritésen tul; fehér himzett napernyője eltakarta a fejét, vállát, csak erős, karcsu dereka és ropogó, suhogó hosszu szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája látszottak.
Mihály ugy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan szegte fel a fejét.
A három ur összenézett és cuppantott, hunyoritott. Az öreg patikus halkan nevetett, hogy a szók is rengett bele. S egyszerre csak megindult a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.
- Jó figura. Jól fest, - mondta Hegymegi doktor.
- Há há, - kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.
- Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne rápaskolni a lány tagjaira.
Egy percre csönd lett; irigyen s féltékenyen néztek össze. Aztán utána bámultak a lánynak, mig csak látták.
Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélegzettek. Az ablakon belől egyszerre megszólalt a fuvola is és szivszakgató bánatban adott hangot, mintha este a fülemile kezd rá a jázminbokorban.
- Szeret a mezőre járni, - mondta a patikus.
- Szeret, - kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, - minden délután látni valamerre.
- Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, - mondta Mihály, - de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem köszöntem neki.
Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.
- Jó kis nő, - mondta komiszkodva, - egy hétig elkutyálkodnék érte.
- Vagy körülte, mi, Mihály? - nevetett a főbiró.
- Azt elhiszem, - szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, - még fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Ugy-e öreg! - s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.
Berci bácsi lehunyta a szemét s göcögött.
Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Ugy viselték magukat, mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérü magyar urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kutfejénél.
Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett tullicitálni a vén kujonokat.
- Nem én, - mondta, - ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem magam.
Az öregek irigyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak, akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt visszautasitás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt ifjuságra.
- Megéri a fáradságot, - hát csak rajta Mihály... Minden percért kár... - mondták össze-vissza.
Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.
- Nem is töltöm az időt! - szólott mosolyogva s felállott.
Idegesen nyujtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus puhányszerü nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba fogott kezét s alig akarta elereszteni.
A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a fiatal ur arcába lehelte pálinkaszagu irigységét.
Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az ablakba állott s szomoru futamokat repitett a ruganyos, ideges léptekkel nemes vadászatra induló Mihály után.

eBook a Digi-Book kiadásában