Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Erdély trilógia III - A nap árnyéka_PDF

Móricz Zsigmond: Erdély trilógia III - A nap árnyéka_PDF
490 Ft490

Móricz Zsigmond: Erdély trilógia III - A nap árnyéka

PDF e-könyv

  • Részlet az e-Könyvből:

    A fejedelem leült az asztal mellé, s belekanalazott a levesbe.
    A leves jó volt, szerette ezt a levest, pedig nem volt benne semmi fűszerszám. De ízlett neki, mert ezen a levesen nőtt fel. Már gyermekkorában ezt a levest kapta reggelire Lázár Benigna nénjétől, aki a házat vezette. Akkor úgy vetették eléjük, mint malacoknak a moslékot, s ő mondta István öccsének:
    - Meglátod, még mást is zabálsz, ha Isten úgy akarja.
    De azért azóta sem tért el e reggelitől, s nem is ízlett neki semmi kövér és nehéz étek a reggeli órában.
    Belépett Kovacsóczy uram, a második kancelláriusa.
    - Hogy ébredt kegyelmed, nagyságos úr? - köszöntötte előre.
    Kimondhatatlan gúnnyal mondta a nagyságos címet, amely Kovacsóczynak hivatalosan nem járt.
    De a kurta fekete ember, aki mindig úgy nézett, mintha apját-anyját meggyilkolták volna, nem vette fel. Mindjárt beszélni kezdett.
    - Most hoztak be Besztercéről hat szekér vasszeget. Megnéztem, a szegek jók, de kevés. A beszterceiekre rá kell írni. Mindig késlekednek és alkudoznak. Most is avval jöttek, hogy a fejedelem adjon nekik engedelmet a viasz kivitelére.
    A fejedelem lassan evett, s a viaszra gondolt. Ezek a viaszt olcsón potyázzák el odaki Magyarországon. Az erdélyi sonkolynak nincs párja; már ő régen gondol rá, hogy kezébe veszi. Most jó időbe említik, éppen pénzcsinálásra kell gondolni.
    Lassan, a leves öblögetése közben megszólalt:
    - A viaszkra szükségünk vagyon. Viaszkot kivinni a határon többet egy mázsát sem szabad. Küldjön kegyelmed a kapitányoknak és vámosoknak parancsolatot, hogy sonkolyt és viaszkot hírünk és akaratunk nélkül senki ne szedjen és ki ne vigyen, mert megparancsoljuk a harmincadosoknak, hogy valahol efféle viaszkra találnak, a mi számunkra konfiskálják. Aki vakmerősége miatt kárt fog vallani, abbul mireánk azután nem vethet.
    Kovacsóczy hallgatott, s mivel a fejedelemre nem mert gyanakodva nézni, csak maga elé bámult.
    Gyanúja volt, hogy a fejedelem valamit tervel, csak nem merte szóba hozni.
    - Legelébb Kőhalomba kell megíratnunk - mondta tanácsképpen, egyet fordítva köpönyegén -, mert a beszterceiek arra mennek ki!
    A fejedelem magában mosolygott. Kovacsóczy azok közé az alárendeltek közé tartozott, akik mindent jobban tudnak, s ha az ellenkezőt rendeli az úr, mint amivel jöttek, már ők jobban tudják, s ők találták ki.
    - Majd megírom nekik, hogy két-három vasárnapon kiáltassák ki! - mondta Kovacsóczy.
    A fejedelem bólintott.
    - Akarsz-é egy kis cipót? - mondta a fejedelem, s odanyújtotta a friss cipót.
    De Kovacsóczy megingatta a fejét, nem volt illendő, hogy a fejedelem kenyeréhez, amiből éppen evett, hozzányúljon.
    A fejedelem tört a cipóból s odanyújtotta.
    - Nesze, nagyságos uram.
    Kovacsóczy már sokszor elhatározta, hogy ha a fejedelem mégegyszer megnagyságolja, akkor megkéri, hogy vagy hagyja ki ebből a csúfolásból, vagy pedig tegye őt valósággal nagyságos úrrá. A felesége már úgyis eleget rágja a fülét, hogy még most sem kapja a címet, pedig nyolcan vannak már nagyságosok Erdélyben, kisebb érdemmel. De elhagyta, nem szólt, majd máskor.
    - A besztercei kapitányról, Mócsy Farkas uramról azt mondják ezek - mondta -, hogy nem akarja a jobbágyok házát építeni, mert a szeget mind elviteti a fejedelem.
    - Írjál neki, hogy ha arra megyek, s a jobbágyok még akkor is oly fertelmes putrikba lesznek, vége a barátságnak.
    Evett, Kovacsóczy is rossz fogaival majszolta a puha kenyeret.
    - Nézd csak, uram, megmondtam előre, hogy az urak nehezelleni fogják a parasztházak építését, pedig Isten a tanúm, hogy nem az ő kárukra megy, mert én az adójukba mind beleszámítom, amit a szegény népre költenek. Most is portánként két egész forintot engedtem el nekik a jobbágyházak építésére.
    Leverte a morzsákat a dolmányáról s szakálláról, s még azt mondta:
    - A szegeket nem hagyhatom az ő számára. Elég, ha azoknak tudok juttatni, ahol nincsenek kovácsok. A deszkákat vágják-é?
    - Görgényben vagyon elég, de szekeresek nem akarnak jönni. Kereszturból is izeni a királybíró, hogy az urak nem a parasztoknak építenek, hanem magunknak ólakat inkább.
    - Nem elég nekem, ha az urak dúskálkodnak - kiáltott fel a fejedelem. - Soha meg nem élek, ha a szegényeknek meg nem adják, ami nekik kell. A szegénységen épül a nemzet. Erősebben, uraim, erősebben.
    Kovacsóczy vicekancellárnak azonban nagyobb gondja volt, mint a szegényeknek házára gondolni.
    Lógatta a fejét, és szidta magát, hogy nem szól a fejedelemnek azokról a sókról, amiket meg szeretne kapni. Egy vágya volt, a marosújvári sóbányába kamaragróffá lenni, s akkor innen elhúzódni, és szép csöndesen úr lenni öregkorára. De ezt nem lehet csak úgy szóba hozni, bátor a fejedelem, ma különösen jókedvében vagyon, és az effélével nem kell várni. Akkor kell az úrtól kérni, amikor adó kedvében van. De hát most kapott tőle, s nézte a kezében a darab cipót, amit lassan morzsálgatott mert oly rossz lógós fogai voltak, hogy a legkisebb dercét már megérezte.
    Míg tűnődött, hogy találjon szavakat, hogy a kérésével előjöjjön, a fejedelem vidáman csapott rá:
    - Megmondtam nektek, uraimék, hogy a hét bő esztendőben kell takarítani. Mondtam, vagy nem mondtam?
    - Megmondá nagyságod.
    - Megmondtam abba az időbe, hogy a fejedelemnek kamarája és csűrje nem a tárházakban van, hanem a szegénység kunyhóiban? Megmondtam nektek?
    - Megmondta nagyságod, meg.
    - Ami a tárházakban van, azt úgyé nehezen lehet összegyűjteni, és könnyen lehet kiadni, és arra szorgos gondviselés kell. De az én erősségem az, ha körülnézek, mindenütt lássak valamit. Hogyha szükség van, az urak tudjanak fizetni. Mert az urak nem fizetnek a magukéból, csak a jobbágyokra vetik az adót a rendek. Gondolni kell tehát arra, hogy a jobbágyoknak legyen miből fizetni a füstpénzt. Nahát, uram. Ha a szegénységnek háza van és marhája van és földje van és gabonaverme van, akkor számíthatok rá, hogy ha kivetik az adót, az bé is folyik. Igaz, vagy nem igaz?
    - Igaz, nagyságos uram - hömmgetett Kovacsóczy.
    - Mégse akarjátok a szegényeiteket istápolni, pedig bizony mondom kegyelmednek, hogy elveszem a kastélyokból, ha nem találom meg a jobbágyoknál, mikor kelletik.
    Ezzel nevetve felállott, és vállára tette a kezét a kis vastag fekete embernek.
    - Hallottam, hogy nálad is hiányosság vagyon. Hány házat építettél már a parasztjaidnak, uram?
    - Miből, nagyságos uram? Nekem fizetésem kicsi, jövedelmem nincs, én másutt nem várhatok, csak nagyságodtul. Amit kapok, bizony nem dorbézolom el.
    A fejedelem egy pillatatig mosolygott, akkor elkomolyodott.
    - Nézd csak, uram, ti mind úgy éltek ebben az Erdélyben, mintha fenékig tejfel volna. Azt hiszitek, hogy világvégezetig ilyen jól megyen? Bizony meg fogjátok még kóstolni a pohánkát és a zabkenyeret. Ha énnekem jó a köményesleves reggeli ebédre, akkor legyen jó másnak is. Nem mondhatjátok, hogy a fejedelemség kincseit hasamra költöm.
    Kovacsóczy a szemét lesütötte, hogy a fejedelem bele ne nézhessen. Még azt a kevés élelmet is sajnálja ez tőlük. Már látta, hogy ha most a kamaragrófságot szóba hozná, a fejedelem ráolvasná a felesége vidám házát. Mert amilyen kupori és fösvény volt ő maga magáért, szép felesége volt, és a háza mindig tele volt mulatókkal, ha a fejedelem nem volt közel.
    Hagyta hát és lógatta a fejét. Itt mindenki kap és keres, csak ő, aki a legtöbbet dolgozik, csak ő marad ki mindenbül.
    A fejedelem kezébe vette a kis tengerinád-pálcácskáját, mert kardot nem szokott oldalán viselni ok nélkül, nem úgy, mint Báthory Gábor tette volt, aki soha ki nem lépett a házból kard nélkül, de még lakodalomban és vendégségben is mindig oldalán volt a fegyvere, mert sohasem tudta, hogy mikor kell kirántani a hüvelyből.
    Így kimentek a nagy szálából, és mentek a külső szobákon át.
    Ahogy kiléptek, mindenütt fiatal fiúk, apródok és udvariak ugrottak fel.
    A fejedelem vidáman pillantott a derék fickókra, s arra gondolt, hogy a bőségben és békességben úgy gyarapodnak ezek mellette, bizony eljön az idő, mikor szükség lesz a békén hízott legényekre.
    Az udvarban a testőrök játszadoztak.
    Olyan volt a régi fejedelmi ház, mint egy katonavár. Minden sarokban válogatott és szép ruhás emberek állottak. Nagy bajuszokat viseltek, és veres meg kék köpenyegben jártak.
    A nap melege már kezdett erős lenni, kigombolták a mentéket, sokan nem is viselték, hanem egy szál ingben voltak, kinyitott nyakkal, és párázott belőlük a vér tüze.
    Hátul, az udvar végében a kopjások gerelyt dobtak.
    Megállott felettük s mondta:
    - Rajta csak, rajta.
    Soha ilyen erős és fiatal nem volt a fejedelem. Elég magas volt, s erős és élettel teli.
    Nevetve nézte a bajvívást, s szólt az egyiknek:
    - Gyürüsös fiam, adsza csak a derék gerelyt.
    A legények nagy vidáman állottak félre, s adtak egyet a fejedelemnek.
    A fejedelem megemelintette a gerelyt, ahogy a vitézek súlyát próbálják s kezükhöz mérik, míg a távolságot megbecsülik.
    Akkor nekilépett, bal lábát előrevetette, s megsuhogtatta kezében a vízszintesen tartott farudat, melynek vége vasas volt.
    Elvetette.
    A gerely sivítva repült ki, és nagy ívben szállva, pontosan beletalált a kitett célba.
    Éppen középen találta a homokos zsákot, s belefúródva lógva billegett.
    - Így szoktuk ezt annak előtte - mondta, s vidáman elfordult.
    - Vivát! - kiáltották a legények.
    - No, Kovacsóczy uram - fordult el a fejedelem, s kiment a kapun. - Nézze csak kegyelmed, mikor én legelsőbben idejöttem egy rossz lovon, s megállottam itt az utcán a templom mellett, a lovamat eleresztettem, s néztem, hogy Uramisten, most hova s merre forduljak... A palotát mindjárt megesmertem, hogy ez a Zsigmond fejedelem laka... De hogy jussak én be a fejedelem színe elé... Uram, tizenhárom éves voltam, és szökve hagytam el Lázár András bátyám házát...
    Lement Kovacsóczyval a templom árnyékáig, s onnan visszanézett a Gellyéni házra.
    - Látom, hogy két darabont, kékek, állanak a palota előtt, Istenem, énnekem még a lovamat se szabad idehozni, mondom magamba... De a ló csendes volt, megveregettem a nyakát, és mondtam neki: Ráró lovam, mostan várjál...
    Megyek a darabontokhoz, mondom nekik:
    - Isten jónapot adjon kendteknek.
    Az egyik emberséges volt, rám pislantott, a másik az nagyon merevén volt, oda se konyíta.
    - Ábránfi Boldizsár uramat keresem, kérem kendteket, mondják meg, hol lelem őkegyelmét.
    - Mit akarnál tüle?
    - Bátyám ü nekem.
    A darabont nagyot nevetett, mert ugyan csak kódus deák voltam gyermekfővel, és Ábránfi uram akkor nagy ember volt.
    - Honnan jössz? - kérdezi.
    Mondom neki, hogy a szárhegyi várbul.
    - Nohát, akkor fordulj vissza, mert Ábránfi Boldizsár Csíkban királybíró. Ott megleled.
    De én nem voltam megijedve, már én akkor tizenhárom esztendős gyermeki lélekkel minden szót meglestem, amit arról beszéltek, mi reám tartozik. Tudtam, hogy Ábránfi uram Lázár András apámnak sógora, és a fejedelem szolgálatába van, de azt nem hallottam, hogy Csíkba volna. Nem baj, kérdeztem, hogy hát Bókay Gáspár uram itt van-é?
    - Bókay Gáspár Görgénybe van - mondta a másik darabant.
    - Hát Móré Gábor...
    Így én addig s addig kérdeztem, míg egyszer csak megállott ott egy fiatal tiszt úr, s avval beszéltem osztán. Hát bizony Ábránfi Boldizsár bátyám nem volt Csíkban, felé se járt, hanem Szamosfalván volt neki háza.
    Én osztán lóra ültem, és kimentem Szamosfalvára.
    Ábránfi uram beteges ember volt, ágyban feküdt, nyomta nagyon, szegény, nem tudott rajtam segíteni, csak éppen annyit, hogy kiheverhettem nála a nagy törekedést, lovon jöttem a Székelyföldről, olyan gyermek. Hanem kijött hozzá látogatóba a süve, Kapucsi János. Ez fogta pártomat, s beszerkesztett a fejedelmi udvarba - mer én nem akartam sehova menni, csakis a nagyságos fejedelem mellé -, a kutyákhoz tettek pecérnek.
    Nevetve nézett Kovacsóczyra, aki éles füllel hallgatta, mert jó azt tudni, amit a fejedelem magáról elmesél.
    - Hát itt kezdtem az életemet, az volt az én oskolám. Mindegy, három esztendő múlva az oláh háborúban már csapat élén lovagoltam, mert hamar nőttem a jó koszton, jó kosztot rendelt a fejedelem, a szegény, az ifjaknak, én sem vonom meg tőlük, mert első, hogy a fiataloknak táplálásuk legyen, csak úgy nevekednek.
    - Nagyságod megnevekedett Isten segítségével - mondta Kovacsóczy, s arra gondolt, mióta jól megy, a fejedelem is szívesen beszél magáról.
    Most lovasok jöttek, bekanyarodtak a templom felől.
    Wesselényi Farkas jött a nagy hasával egy istentelen nagy lovon.
    A fejedelem nevetve nézett rá.
    - Gyersze uram, éppen várlak benneteket.
    A lovasok megállottak, s a fejedelem nézte a hímes, gazdagon öltözöttt urakat. Mind fényes volt, csak az egy Wesselényi nem adott magára semmit. Ez urat szerette is nagyon, mert hűséges volt, és oly munkabíró, amit senki nem gondolt volna, aki ránéz.
    Wesselényi szokott felháborodásával rögtön kirukkolt a panaszaival. Mindig tele volt panasszal, ezt nem biztatni kellett, hanem csillapítani.
    Az urakat szidta, a szászokat szidta, a munkás erdeieket szidta, mindenkit szidott, és oly erős szavakkal, hogy azt senki másnak meg nem engedte volna a fejedelem. Senki semmit meg nem csinál, minden elkésik, és mindent ellopnak.
    De a fejedelem vidám volt és derűsen hallgatta, mert amit hallott, az neki jó volt és szívesen hallgatta a tanácskozást, ahogy körülállták nagy tisztelettel.
    Mikó főkomornyikja igyekezett tódítani a nagytekintetű Wesselényi szavait. A fejedelem melegen nézett a magas vékony Mikóra, aki olyan szép gyermek volt, amilyen csúnya a nagybátyja, Mikó Ferenc.
    - Ezt elvégezni nem lehet, itt annyi a munka, hogy ebbe bele kell dögleni - mondta szakadatlan Wesselényi.
    Különösen az erdei munkára volt sok panasza.
    - Senki nem csinál mást, csak ami neki kell. De ellopni s tolvajkodni mindenki tudja a készet. Magam megjeleltem a fákat, amik le vannak már hordva, és a deszkákat, s két napja, hogy kint voltam a helyen, ma már fele sincs meg annak, amit megjeleltem.
    Kisült, hogy egy-egy deszka hiányzott, a fákat nem is lehetett megállapítani, volt-e benne hiányosság.
    - Semmire nem mennek. Harminc gazember ácsorog a fák tövébe, és nem haladnak és nem haladnak semmire.
    A fejedelemnek tetszett a Wesselényi serénysége, az egy nap alatt akarna elvégeztetni mindent. Ő inkább arra gondolt örömmel, hogy egész Erdély hat esztendő óta cseng a fejszecsapásoktól.
    Most nagy tumultus volt a templom sarkán. Egy megkötözött legényt hoztak a darabontok.
    - Nézd meg, mi történt ezekkel? - mondta a fejedelem Mikónak, s ez fürgén sietett a csoport felé, s nemsokára ijedten jött vissza:
    - Violencia, nagyságos uram, amilyen régen nem esett Erdélyben. Ez a legény Gyuraki György, megölt egy leányzót.
    A fejedelem megütődve hallgatott.
    - Híjd a főembert.
    Mikó előintette azt.
    A darabontok fője, vastag, nagy bajuszú fekete ember, sietve sietett elő.
    - Mi történt ott?
    - Nayságos uram - vette le süvegét a darabont -, ez a legény, Gyuraki György megölt egy leányzót.
    - Miért tette?
    - Pajtásával, Maradék Bálinttal egy leányt szerettek és éltek. E mián.
    - Féltékenységbül-e?
    - Úgy gondolom, nagyságos uram.
    - Mondd el.
    - Ez a Gyuraki éccaka vártán volt, s mikor reggel hazament, ott találta a szeretőjénél a pajtását. Szóba kerültek, és addig, s addig, belevágta a dárdáját a lányba, de azt mondta, amit nem akarok nagyságod színe előtt kimondani.
    - A féltékenység a legnagyobb ördög - mondta a fejedelem Wesselényi Farkasnak -, az megemészti az ember szívét és az életét. De a féltékenység a leggonoszabb, mert mindenki csak arra féltékeny, aki őtet nem szereti. Hát parancsolhatom-é én a lánynak, hogy Gyuraki Györgyöt szeresd, és ne Maradék Bálintot? Bizony nem. Azért az, aki féltékenységből gonosz, nagyon gonosz.
    - Mit mernek már ezek? Nagyságos uram, ennek nem lesz jó vége soha... Nem fér bennük a vérük, már ideje volna háborúba kergetni őket, ebbe a békességbe az efféle népség csak megbolondul, és uraknak vélik magukat.
    De mindnyájan meg voltak illetődve, s volt, aki azt tanácsolta, hogy azonnal le kell vágatni a Gyuraki Györgyöt. Példát kell statuálni.
    - Hogy a leány valami boszorkány lett légyen, és megbabonázta a legényt, mind a kettőt. Mondják a szomszédok, hogy anyja is bír boszorkány tudománnyal, s leányát is arra nevelte.
    - Ehhez nem kell boszorkányság, hogy egy leány két legényt megbolondítson - mondta a fejedelem. - Zárjátok be tömlöcbe, és az ítélőmester vallassa meg, mi volt tettének oka.
    A darabont főember elment, s a megkötött legényt bevitték a Gyellyéni-ház kapuján.
    - Már megint tele vagyunk bűbájosokkal és boszorkányokkal - mondta Wesselényi. - Én azt tartom, ki kell magvát is metszeni e sok boszorkaságnak, különben vége Erdélynek.
    - Ha kegyelmed minden lányt megéget, akinek két szeretője van, akkor kevés lány marad meg Erdélyben - szólt a fejedelem.
    - De nagyságos uram, nekem is van ma esetöm. Otthon házamnál volt, hogy egy Kovács János nevű jobbágyom jött hozzám, és így mondta el:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    97861553MoriczErdely3
Webáruház készítés