Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Erdély trilógia I. Tündérkert_EPUB

Móricz Zsigmond: Erdély trilógia I. Tündérkert_EPUB
640 Ft640

Móricz Zsigmond: Erdély trilógia I.

Tündérkert

E-könyv EPUB formátumban

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul: jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattant, hogy saját hazáját töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi dolgokon: a nemesek privilégiumait, amit naponta újra vitattak: hogy pl. a "vámmegállapításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább"; hogy "a malmok mennyi vámot tartozzanak adni a földesuraknak"; hogy "a parasztság akármicsoda földeket használ is, ha dézsmaadással tartozó falu határában él, akkor ezentúl a földje után mindenkor dézsmával tartozzék", hogy "ha oly szűk termés volna, hogy a dézsma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a dézsma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebédvéka néven: ilyenkor egyáltalján ki ne adattassék..." stb, stb.
    Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az élete.
    Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban amely ellen feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképpen fordítani, változtatni nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell, s muszáj a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja, sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jól lesz, s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk...
    Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a hadképes élőkről...
    Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön, s amit a külföldiek vittek végbe felettük, tönkretette az országot: nem baj, mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön, akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken...
    Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlröl vágjuk fel a hasát, mint Jónás a cethalnak... a mesében... s nem a bibliában, mert ott a cethal irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő... ez nem neki való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár...
    Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be Kálóból a hajdúgenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.
    Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Bihar megye megostromolja Kállót... a magyarországi részek hadait mind a hajdúk ellen rendelte.
    Őrjöngött dühében, a szeme égett, s nem volt körülötte senki bátorságban.
    S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz, s még semmi sem történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?...
    Prépostvári csak azt fújta: még egy szász váracskát sem tudott ennyi idő alatt megvenni!
    *
    Bethlen oly komor volt, és magába zárkózott. Felesége távol, gyermekei nála nélkul élnek... s neki egy veszett ügyben kell magát elvesztegetni... Őrültség, mondta magában, elpusztítani azt, ami van... A kevés koldus szegény magyar erőkkel a kevés kis szász értéket megsemmisíteni?... Mire az...
    Míg a napok teltek, csak arra vigyázott, hogy a táborban rend legyen. Mindenkit személyesen ismert. Nemcsak a kapitányait s hadnagyait... nemcsak a tiszteket és főbbeket, hanem mindenkit, akinek valami munkát s feladatot kellett teljesíteni. Nála úgy éltek a katonák, mint az iskolában a deákok a préceptor keze alatt. Egy hajszálnyit el nem szabadott mulasztani senkinek semmi kötelességéből. Vasfegyelmet tartott, s mindenütt ott volt. Így érte el, hogy valójában igen kevés emberrel a brassai szászokat úgy beszorította s bent fogta, hogy onnan egy kém, egy jobbágy, egy móc ki nem tudott surranni. Aki éjjel leereszkedett valahol a falakon, az menthetetlenül az ő kezébe került, s azt kivallatta, megvizsgálta s mindent tudott a legkisebb dologig, ami a váron belül volt.
    Maga jelölte ki a falak közelében a legjobb helyeket, ahol őrcsapatait felállította, s azokat az őrsöket maga vizsgálta meg minden éjjel, és jaj volt annak, kit kötelességmulasztáson kapott. Viszont az emberekkel szóba állott. Nem volt oly kicsiny a seregben, akit restellt volna egész élete felől megvizsgálni. Ha olyanra akadt, aki teljességgel alkalmatlan volt a katonai szolgálatra, azt elküldte a mezőkre dolgozni. Mert a szászok földjeit felfogta, s oly pontosan és keményen megdolgoztatta, mintha a saját földje volna. Minden legkisebb darabocska földön azt termelt, amit a szász gazda termesztett volna rajta, ha kijöhet. Már az idő későn lévén, csak tarlórépát és hajdinát vetett. Mikor mondták neki, mire az? Úgyis a szászok fognak aratni, azt mondta:
    - A földet az Isten arra adta, hogy munka után teremjen.
    A katonák nem katonák voltak, hanem földmíves emberek. Nem engedte, hogy a szép napokat elheverjék. Külön zsoldot adott a mezei munkáért a saját erszényéből.
    - Nektek ne legyen gondotok az aratásra, hanem a mívelésre.
    Még a méheket is, amit talált, felfogta és új kasokat fonatott gyékényből, szép és jó kasokat olyanokkal, akik ennek mesterei voltak.
    A had eleinte lázadozott és csudálkozott s heverni akart, ahogy hadi téren szokás. De ő egy percnyi szabad időt nem adott nekik. Mint az ótestamentumi zsidók, akik egyik kezükben kardot, a masikban ásót tartottak, a szászok földjei voltak ekkor egész Erdélyben a legszebben és legjobban megmívelt földek. Virágos kert volt itt minden talpalatnyi hely. Még az erdőket is rendbe szedette. A kidőlt és bozótos fákat gondosan kivágatta, hogy az erdő megújulhasson. Olyan lett keze alatt a Barcaság, mint egy nagyon gondosan jókarban tartott urasági birtok.
    Képtelen volt a legkisebb lustálkodásra és naplopásra. S körulötte az emberek mind felvették az ő lelki ábrázatát, és öröm volt annak, aki ott maradhatott a keze alatt, és a Főkapitany szeméből egy parányi elismerést tudott nyerni.
    Főemberek voltak mellette Retteghy András, Kapy János, Rhédey Pál. Ez a három úr oly forrón ragaszkodott hozzá, hogy életüket adták volna érte. Ott volt Mikó Ferenc, inasa, aki kész volt meghalni bármely percben érette. Az alatt a kevés idő alatt valósággal bajtársi hűség fejlődött ki közöttük. Oly szoros kapoccsal kapcsolta magához őket, hogy azt egy élten át meg nem bontja semmi.
    De soha egy szóval sem ijesztette őket olyan beszédekkel, amik a fejedelemnek ártanak. A hírek Szebenből napról napra jöttek, s mindent tudott, de semmiből sem csinált kázust... Tudta a szegény fiatal fejedelem minden lépését. Ismerte, kik most a szeretői, hogy mik a mulatságai, hogy milyen szertelen és szörnyű.
    - Isten így rendelte - monda, s az emberek körülötte felnéztek rá, mint egy istenre.
    De ő maga mély gondban élt, s egyre jobban érezte, hogy a szegény fiatalember vesztébe rohan.
    - Jaj az országnak, melynek gyermek urat adott az Isten.
    Magát kellett vádolnia, ő volt az, aki Báthory Gáborra vetette szemét s behozta Erdélybe, mert minden cirkumstanciák azt mutatták, hogy ennek az országnak, ebben az állapotban ez a fejedelem a legjobb... Már Ecsedben látta ivását, de azt hitte, meg fog a fejedelmi munkában józanulni... Látta szertelenségét, de úgy tudta magáról, hogy aki nagy felelősségbe kerül, annak az Isten nyugodt észt ad... Nem történt: itt semmi más nem lehet, csak az, hogy el kell viselni... A vallás parancsolja, hogy a fejedelmet Isten helyett kell tartani, s ő nem is cselekedett másként... Azt nem tudta, hogy mi a fejedelem legújabb álma, hogy a török birodalom őrült belsejébe akarja magát ágyazni... Ha tudja, még százszor jobban megijed, mert ismerte a közmondást, hogy ha egy bolond egy nagy követ bedob a kútba, azt száz okos sem húzza ki. Örült, hogy eltelt egy nap és nem volt semmi változás... Gondolta, eljő az idő, mikor a fejedelem őrá szorul, s akkor még jó lesz, ha a szászoknak a megmívelt földet adhatja át... Egy pillanatig sem sajnálta volna, mert előtte csak az volt, hogy a szegény erdélyi népnek kenyere legyen, akárki is az a nép...
    A kis szász városkákat s kastélyokat egy ujjal is nem bántotta. Azokat megvehette volna könnyen, gyengék voltak és fegyvertelenek. Nem hadra épültek, hanem védelemre, apró rablók ellen. Isten őrizz, hogy élő értékben kárt tegyen: az nem ő lett volna.
    S e mellett a nagy rend mellett, a szegény brassaiak, akik pedig esztendőre el voltak látva élelemmel, oly nyomorúságban éltek, hogy minden napjuk s minden órajuk sírás és rémület volt. A falakról látták, hogy Bethlen Gábor az ő földjeiket úgy szántja s veti, mintha az övé lenne, s ezt nem tudták mire vélni. Ők viszont el voltak vágva teljesen a külső világtól, még a fecske sem repült be hozzájuk, hogy hírt vihessen. Megszűntek a külországokkal való összeköttetéseik s nem volt erejük úgy dolgozni, mintha mi sem történt volna, csak a templomokat lakták, és énekeltek s imádkoztak egész napon át. Weiss Mihály minden bölcsessége és tréfája kevés volt ahhoz, hogy életkedvben tartsa őket. Bátorságuk nem hiányzott, de mit érnek vele, meg sem mertek szegények moccanni.
    Akkor történt, hogy a fejedelem berendelte Bethlent Szebenbe, s helyette új Főkapitányt parancsolt a brassai sereghez, s éppen a részeges, lelketlen Prépostvárit.
    De Báthory nem bírta már az életet. Minden nap egy esztendő, s minden éjszaka az örökkévalóság volt neki. Kívánta a Bethlen nyugodt s erős lelkét, hogy annak árnyékában megnyugodjon.
    Bethlen fájó szívvel búcsúzott el barátaitól, embereitől. Az utolsó éjszaka valósággal szívfacsaró volt, hogy itt kell hagyja őket.
    Mikor Szebenbe ért, megdöbbent. A szép és rendes város, a szász életnek ez a mintaképe, valóságos pestises fertőnek tűnt fel. A házak nagy része leégett, ami megvolt, haditanya lett, a nép elszéledt, aki csak tehette, és elvándoroltak a többi szász városokba.
    A fejedelem, mikor Bethlen belépett a tanácsház fejedelmi szobájába, akkor is mámorosan hevert.
    - Bethlen apám - kiáltotta, s felugrott és nyakába borult.
    Bethlen a régi szeretetet érezte ebben a kitörő rohamban, ahogy megölelte őt, ahogy könny fakadt a szeméből és csókolgatta.
    Ő maga is meg volt hatódva. A fejedelem az utolsó hónapokban sokat változott. Arca puffadt lett, és valami daganat volt az egyik orcáján, bizonyosan foga miatt. Szeme is nedves volt, és borszag ömlött belőle.
    - Gonosz hitetlen áspis vagy - mondta becézve és mégis marakodva, ahogy szokott. - Már meg is halhatunk felőled...
    - Örülök, felséges uram, hogy szeret felséged... Én is szeretem felségedet.
    - Senki sem szeret, mindenki gaz, meglop, csal, hazudik, utál... alávalók s bitangok... Ezt a Prépostvárinét kirúgom az egész frekvenciájával egyött...
    Azért mondta, mert maga megérezte, hogy ez nincsen rendjén. Ez az élet nem arra való, hogy Bethlen előtt dicsekedjék vele... Géczy gaz csaló... szerette volna elmondani a portai terveket, de nem bírta magát megmutatni...
    - Ezt te nem érted: utálom a dög nőket... rájuk se tudok nézni. Török Kata is kígyó, megszökött, itthagyott, ilyen rondáknak markába eresztett...
    Ilyeneket mondott.
    Folyton Kendyről beszélt, aki kimenekült Erdélyből, s ellene konspirál. Lehetetlen dolgokat hallott róla, s mindent beszopott, amit csak a fülébe fújtak.
    Bethlennek nehéz napjai lettek. Kérte már másnap a fejedelmet, hogy parancsolja őt a szebeni tábor élére, hogy azt rendbe szedje.
    - Ne kínozd magad, nem érdemes, maradj velem, már te is szökni akarsz, nem azért hívtalak, hogy elbújj nekem Szebenben, hanem hogy légy velem, mert szeretlek.
    Mégis elérte, hogy bízza reá a fejedelem a táborparancsnokságot s azonnal vizitációt rendezett, s belefeküdt a munkába.
    A fejedelem nevette. Pedánsnak mondta, iskolamesternek, és csúfolta, de olyan kedvesen, ahogy soha senki nem tudott szerető szavakkal gúnyolódni.
    Bethlen átvette a parancsnokságot, és két nap alatt felforgatta az egész tábort. Új kapitányokat állított, régi embereit kereste elő, s velük oly hamar rendbeszedte a dolgokat, hogy azon mindenki álmélkodott.
    Első dolga volt kitakarítani a várat. Valósággal seprőt vett a kezébe, és minden piszkot szekereken hordatott ki. Az üszkös gerendákat is rögtön eltakarította, s egy hét múlva Szebennek egész csinos és rendes képe volt; megérkezett a gazda.
    Utána a külvárost, amely természetesen még förtelmesebb volt. A leégett putrikat megszüntette, lebontatta, elhordatta. Ott volt a sok heverő katona, akik úgysem csináltak semmit. Az élelmezés gyalázatos állapotban volt. A raktárakat mind felmérette, mindent szerbe-számba vett, regisztrumokat csinált, s fontra mérte ki a porciókat.
    A szebeni mezők szintén szántatlanok s vetetlenek voltak, rögtön ekét akasztott a földekbe s tönkölyt vettetett, mert búzára mar késő volt. A fejedelem ha látta, mi van itt, nevetett, nem törődött vele.
    Ő csak a maga álmaival harcolt, s kajánul azon törte fejét, hogy bontsa meg a Bethlen lelkét. Nem nyugodott, míg nagy ideája nem jött: behozatta Báthory Annát, a húgát, akiről csodálatosképpen megsejtette, micsoda hatással van Bethlenre.
    Bethlen nagyon megrémült. Ebben az egész teremtett világban nemigen tudja, hogy valamitől félne; nyugodtan alszik, ha több ideje nincs, egy órat, s ha van, egész éccakát, sem török, sem német, se politika, se fejedelem dühe, semmi az álmát el nem rontja, de ez egytől megremegett: Báthory Anna.
    Nem is tudja mért. Ecsedben volt köztük valami. Egy perc. Anna csónakba szállott valami fickókkal, s visszanézett utána, hogy ő nem?... Azóta mindig ég s felgyúlad benne minden vér, ha az eszébe jut... Rettenetesen megzökkent, hogy a fejedelem a húgát hozatja bé.
    Éppen együtt voltak, mikor valamit jelentettek titkon a fejedelemnek, vacsoránál ültek s az szólt: rögtön hozzátok bé. De nem gondolta, hogy ember legyen, amit hozni kell, azt hitte, valami objektum: s Annát hozták.
    - No, szotyka - kacagott rá a fejedelem -, s ilyen vékonyan?
    Anna nem vörös lett, hanem fehér. Bethlen előtt.
    - Borkancsó - mondta -, ezért hívtál? Persze.
    Úgy útiruhában ült le asztaluknál, s kalapjat sem volt hajlandó letenni, sem enni, sem inni.
    De a fejedelem hamisan nevetett rá, s zord arcokat vágott, s cirógattatni kívánta magát húgával, de ennek nem volt kedve.
    - Kapok szállást? - kérdezte Anna szigorúan.
    - Nyissátok meg a Prépostváriné házát - parancsolt a fejedelem.
    De Anna, mintha vipera csípte volna meg, felugrott.
    - Azt nem... annak a rossz szagú személynek házába soha!
    - Neked rossz szagúak az én nőim? - kajánkodott a fejedelem - neked persze csak a lovászok a jó szagúak.
    - Akkor te is jó szagú volnál.
    Bethlen, mint valami kőbálvány volt jelen. Különös sértésnek vette a fejedelemnek minden szavát.
    Mert ez még csak a kezdet volt, a fejedelem minden időhaladás nélkül abba a nyomba hozzáfogott minden pletykát felhányni, ami csak Anna felől hallatszott, vad és gyilkos szavakkal szurkálta húgát.
    - Nagyon vékony vagy nekem, már elrekkentetted? - ihogott, és rágta száját, dús fintorokkal.
    Anna felzúdúlt, állította, minden hamisság.
    - Valld csak, kitől kaptad?
    Anna gőgösen nézett bátyjára:
    - De te kaptál, hallom, valami nagyon jót a dajnáidtól.
    A fejedelem ettől a bizalmas szótól majd megőrült, úgy tetszett neki, s "még meg sem csókoltál, micsoda testvér, útról jön s nem ád csókot", s átkapta Annát, és csókolta, mint egy hölgyet. A két vér úgy összekapott, ökölre és harapásra mentek, s Gábor fejedelem birkózott húgával, a birokból csók lett, s kezdte úgy faldosni s harapni, mint nőféléket szokott.
    Bethlen választotta el őket egymástól. Anna dühében könnybe borult, s oly szép volt, megveszejtette volna az ördögöt is.
    Bethlen elmenekült, "szállást csinál", s többet nem jelent meg az udvaron, míg Anna ott volt.
    Imádkozott s bibliát olvasott.
    Szeretett volna hazamenni a feleségéhez, nem lehetett, a fejedelem lélegzeni nem akart nélküle.
    - Te - mondta neki -, neked hozattam.
    - Azzal engem csak elűz felséged.
    A fejedelem nagyot nézett, és másnap Annát kiküldte a várból. Vagy engedte elrepülni?
    De akkor aztán nem volt szabadulás, ott kellett legyen mind csak a fejedelem körül.
    Ez pedig keserves volt, mert nagy győzelem hírét hozták a következő napon: Prépostvári elfoglalta Feketehalom kastélyt Brassó mellett.
    - Ezt sem tudtad megcsinálni - vihogott rá a fejedelem.
    Bethlennek nehéz napjai lettek. Hallani kellett, hogy a brassaiak harmincöt deákot küldtek segítségül Feketehalomba. Ezek a tornyot az utolsó emberig védelmezték, végre minden poruk elfogyott, s meg kelle adják magukat s mind leölettek... Ez volt a nagy győzelem.
    A fejedelem tombolt, hogy oly sokáig dacoltak s a kapitányt, bizonyos Kurzák Dömét, akit beküldöttek neki, ő maga lövette agyon. Aztan jött a hír, hogy a diákok vezetőjét Prépostvári beküldötte Brassóba, hogy mondja el, mi történt, s azt meg ott ölték meg.
    Bethlennek nagy türelemre volt szüksége, hogy ilyen dicsőséget kellett hallania, s a fejedelem minden szóval rávágott, hogy ez nem olyan lomha és pipogya ember ám, ez a Prépostvári.
    Hát még mikor az a hír jött, hogy a vidombáki s keresztényfalvi szászok tanultak a Feketehalom példáján, s maguk jöttek alázattal és deputációval... hogy feladják a váracskát. Ezek a parányi favárak úgy tűntek fel Szebenben, mintha országosan való győzelmek lettek volna.
    *
    Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még mindig nem tudott semmit a Géczy megbízatásáról, de a fejedelem tudni akarta véleményét, s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be Pozsonyt?
    Bethlen nagyon elkomolyodott:
    - Egyebet nem mondhatok felségednek - szólt -, csak azt, hogy ahol a török egyszer fegyverét megpihenteti, mint győzedelmes szultán, ott mindjárt imát tartanak napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: azt a helyet a próféta zászlaja védi... Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen császár birodalmából nem szabad, ha a birodalom minden ereje rámegy is... Lásd, felséges uram, ezér követelik Lippát, mert egyszer már övék volt, Báthory Zsigmond vette vissza, s ezek nem és nem nyugosznak, míg újra a próféta zászlaja alá nem kapják.
    A fejedelem erősen hallgatott, s azt mondta:
    - Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz penészes, hordószagú lőrét.
    - Abizigaz - mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a fejedelemhez.
    Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet a fraternizálástól.
    - Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha azok ily fene népek? - kérdezte gúnyosan a fejedelem.
    Bethlen elborult:
    - A török is ember, Nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk, s én csak hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátaimra, akik most is nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat, s el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna... S én számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk... De azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük szájamon kiejtem valaha...
    A fejedelem sötét arccal hallgatott, s ivott a veres borból, amit a polgármester töltött neki.
    Bethlen maga is kissé ivottas volt, s várta, hogy neki is töltsenek, de a pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehér boros korsót, s abbul akart önteni.
    - Adj nekem, öcsém, veres bort - mondta kissé fölpattanva, kissé féltréfával -, talán megérdemlem!
    - Ugyan mivel! - kiáltott a fejedelem - hogy Brassót énellenem védelmezte kegyelmed?!...
    Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem csapott felé.
    A fejedelem nem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával eltorlaszolta, s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt, várta a fejedelem hajdúit, most már mindenre el volt készülve.
    Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte, megcsókolta, s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves, jóságos és testvéries nem volt hozzá a múlt ősz óta, mint ez napon.
    De egy rettenetes dolog ezt napot is elrontotta.
    A fejedelem egész délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg, s minden lóról valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, s ha a jászol előtt állott, úgy rogyadozott a térde, mintha rángatózna, minden pillanatban becsuklott; ott állott mellettük Basa János, a főlovászmester, s ez megszólal könnyű tréfával, hogy "de a két hátulsó lába még nagyon jó, nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged..."
    A fejedelem elveresedett, s ököllel váratlan belevágott a Basa arcába, aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirúgott, s szerencsétlenül fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében levő korbáccsal megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett, s halálra taposta Basa Jánost...
    Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a fejedelmet.
    Ez szédult a vérmámortól, s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajdúk közt hetykén kiáltott fel:
    - Ebbül tanulhattok!... Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az Istent se nézem, ha ellenem fordul.
    Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől. Bethlenbe belekarolt, s egész várnépe szeme láttára hízelegve beszélt vele:
    - Szánom, amit tettem - mondta -, de ez egy gyilkos átkozott eb volt: az ölte meg a széki éjszaka mind az urakat, s ez mindnyájunknak életére fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta. - Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:
    - Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett lenni...
    Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy most már letesz a hadakozásról, s a jövő esztendőben, csak ezt az egy évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát vesz magára, s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön neki:
    - Istenem, ifjú sem voltam - mondta -, még az én hősi cselekedetem hol vagyon?... Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis királyfi, s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi országhoz, s hol vagyok én ettől...
    Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.
    - Te vagy az én egyetlen barátom - mondta a fejedelem a várfokon, ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony hegyekre s fel az égre -, te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha rossz vagyok...
    - Országja van Nagyságodnak, édes Nagyságos uram - mondta Bethlen.
    - Mit csináljak vele - kiáltott a fejedelem -, játéknak nehéz, alattvalónak ostoba: semmit vele mívelni nem lehet se az én jómra, se az övére...
    - Felséges uram - mondta Bethlen -, jegyezze meg kérem e szómat: nem kell az országgal semmit se mívelni:... hagyni kell, hogy történjen, aminek meg kell lennie... Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négy lovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett, s hagyja azt a jó legelőre menni...
    - Ha hagyod, szétszalad - mondta a fejedelem -, bizony kettő nem marad együtt.
    - Azért van pásztor felette, hogy együttmaradjon: mert bizony ha szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép békességben gyarapodhatnak...
    A fejedelem nem szólt.
    - Ilyen ostobák - mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva -, itt építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére rakták volna...
    Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna...
    - A szász okos nép, Nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat akartak maguk felibe állítani, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s ha a vár itt volt körülöttük, akkor a műhelyből s mezőről nem kellett messze szaladni a bástyára...
    A fejedelem azt mondta:
    - Igazad van.
    Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.
    Ott várt a szász városi tanács.
    - Mit kívántok? - kérdezte a fejedelem.
    A tanács csupa öreg ember volt, s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy engedje el a fejedelem a mai bált nekik... az ő szörnyű nyomorúságukban s bánatukban papjaik tiltják a táncolást, Isten ellen valónak tartván.
    A fejedelem megharagudott:
    - Mondjátok meg a papotoknak, hogy az Istent nem a hamuban üléssel dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal... Hát azt hiszitek, hogy a jóisten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s megsavanyodjunk?... Fiatalság is van, öregatyám! s higgyétek el, hogy a fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra... Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti őhelyettük is imádkozhattok otthon eleget...
    - Hiszen éppen ez - mondta egy szenátor -, ez éppen a mi nagy félelmünk, felséges uram...
    A fejedelem mosolygott:
    - No ne féljetek - mondta -, száz esztendővel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb bál volt Szebenben...
    A múlt télen mint vendég volt jelen, s a polgárok elgondolták, hogy ha már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár ura...
    Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot érzett s közbelépett:
    - Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim - mondta -, én, Bethlen Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal ereszthetitek a táncba.
    Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta fejét, s csöndesen, bánatosan eltávozott.
    Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.
    Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be, bizony kissé kapatosan.
    Karra vette a legszebbet, s táncolni kezdett vele. Aztán másikat, harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.
    Hanem a végén mégiscsak elvesztette a fejét, s egy gusztusa szerint való vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment, ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva, s egészen sötét volt a zug...
    Az asszony megrémült, s hiába akart menekülni a fejedelem karjaiból, kissé felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra továbbment, de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek, s Bethlen későn s kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság előtt.
    Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a sarok felé:
    - Nagyságos uram - mondta -, kérem felségedet, világítok a sötétben...
    A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazon az őrült pillantással, ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen kezéből, s így kiáltott:
    - Nohát világíts!
    Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyújtsa.
    A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki látta.
    A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre, aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.
    Rögtön lóra ült, s egy szolgája kíséretében hazavágtatott még az éjjel Szebenből Dévára, a feleségéhez.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633640357
Webáruház készítés