Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: A nap árnyéka - Erdély trilógia III_EPUB

Móricz Zsigmond: A nap árnyéka - Erdély trilógia III_EPUB
640 Ft640

Móricz Zsigmond: A nap árnyéka

Erdély trilógia III

E-könyv EPUB formátumban

  • Részlet az e-Könyvből:

    Jósika sápadva és kínlódva állott a kereki vár kapujába. Mellette hat lovas volt, a fejedelem viseletében, az udvari testőrök közül.
    A kapu nyitva volt, mert éppen búzahordás ideje volt, s a kapunak nyitva kellett állania, de két hajdú volt őrségen, és ezek trombitáltak, s már futva közeledett is vagy tíz s ezek trombitájukba fújkáltak, mire a vár belsejéből vagy tíz jó ruhás darabont futott elő, karikázva, mint a csaholó ebek, akik az idegent sietnek kiszabni.
    - Őfelségétől jövünk - mondta Jósika.
    Erre az emberek mind nagyon kezdtek csendesedni, mert valamennyien nagyon tudták, hogy a fejedelem urunk őfelsége ki s milyen nagy várva várt vendég ebben a várban.
    Valami papirost is mutogatott az úr, de azt hiába, mert ahhoz senki sem értett.
    - Mingyár jön várnagy uram, Horváth uram - mondta a szóbeli darabont -, várjon nagyságod, nagyságos uram.
    Látta a ruhájáról, hogy ez nem akárki lehet, a vendég, de személyéről nem ismerte, mert Anna úgy volt, hogy a régi embereit mind elvitték már katonának, s újakat kellett neki szedni.
    Maga Horváth uram is jó ember. Szép legény, ahogy előkerült a mezőről, látta messziről a lovasokat, s már jött lóhalálába.
    - Őfelsége nevében.
    - S mit akarnak nagyságos uramék?
    - Báthory Anna kegyelmes asszonynak akarjuk jelenteni őfelsége érkezését.
    Horváth kapitány gyanúsan nézett rájuk. Őfelsége mért jelenti, ha jő: hiszen nem magától jő, hanem a boszorkányfazék parancsára, ugye? Akkor pedig nem kell hogy jelentsék, csak megmondják, hogy már itt is van.
    - Nagyságod ki légyen? ne haragudja meg kérdésemet.
    Már meg kellett volna mondani Jósikának, de nem akarta.
    - Őfelsége követe. Más nem kelletik, aki mondanivalóm lesz, őnagyságának a kegyelmes asszonynak kell mondanom.
    De Horváth uram igen fene gyanakodó ember volt. Sehogy se akarta beereszteni az urat, míg testimoniálist nem ad magáról.
    - Hát akkor nem visz bé kegyelmed. Majd felelnek őfelségének - s úgy tesz, mintha sarkantyúba akarná kapni lovát s elmenni. Csak messziről mutogatta a pecsétes levelet, amit át kell adni a kegyelmes asszonynak.
    A várkapitány nem vállalhatta a felelősséget, hogy a kapuból elkergesse a fejedelem őfelsége követét, nem tudta, mit tegyen.
    - Jöjjön be nagyságod - mondta -, de csak ha nagyságod alá vétendi magát a mi törvényeinknek.
    - Mik azok a törvények? - nevetett fel Jósika.
    - Nagyságod ne terheltessék, de szemeit fejér kendővel béköttetjük, magának s kísérőinek, s kézen úgy vezetjük bé.
    - Mi a vesztés - kacagott Jósika -, s beledobtok a kaszatömlöcbe.
    - Nem, nagyságos uram, semmi legkisebb bajuk nem lesz nagyságotoknak, uram.
    Jósika éppen tiltakozni akart, mikor mellé sündörgött lován a testőrök vezetője s mondá: "Uram, hagyd csak, hiszen így legalább még nehezebben ismernek meg. Mink itt vagyunk. Bajod nem lesz."
    - No látod - nevetett Jósika -, hát akkor isten neki.
    Még sok furcsaság volt, amin át kellett esnie, míg dél tájon bevezették a kihallgatási helyre. Ő csak mondta szegény, hogy sürgős, sürgős, de ott nemigen törődtek vele. Meg kellett kezét, fejét mosnia s törülköznie, s jó ételt és italt kapott, míg őméltósága az Asszony fogadja: már ez itt így szokás.
    De Annának, aki szokott mindennapi fürdőjével volt elfoglalva, nem is szólottak, míg egészen készen nem volt. Akkor ahogy megemlítették neki, csak még a vér is leszállott szívéből, hogy a fejedelem testi követjét így megvárakoztatták.
    - Hamar, hamar s bé.
    Horváth uram nagyon rosszkedvűen állott az asszony előtt.
    - Bé, bé, mindenki bé - morogta -, s neked, asszonyom, mindenki kedves, aki jő.
    Anna nevetett, ránevetett. Horváth István nagyon szép fiú volt. De ebben a várban minden férfi személy a legszebb és legkülönb ember volt, akit csak lehetett választani. Mind sugár volt, magas volt, vidám volt, egészséges, és olyan akiben van valami. Hát hiszen meg is volt ennek az a következménye, hogy Anna vára, Kereki híres is lett országszerint, hogy valamint amaz híres Báthoryak, mint Gábris fejedelem is minden szép lányt és asszonyt összeszedett s élt, s húga meg világszép királyfiakat és mesebeli legényeket szed elő, hogy öröme legyen ebben a szomorú pulykanyomos életben.
    De ő ezen csak nevetett.
    - Fegyveres nélkül meg nem élhetek - mondta. - Egy fizetést kell adni a katonának, akár szép, akár csúf, akár okos, akár buta. Én hát inkább a szép és okos fiúkat szeretem magam körül.
    - Ne tüsténkedj, hozd már, hozd már - s megcirógatta a Horváth uram arcát.
    Horváth uram nagyon jól ismerte a kor legnagyobb esetét, hogy a munkácsi vár asszonya, a szép fiatal Dersffy Orsolya az újesztendei ajándékot úgy adta ki várkapitányának, hogy azt mondta: Elég lesz, ha kegyelmednek a puszta kezemet adom?... Horváth uramnak is elég lett volna, nemcsak azért, mert egy milliom hold föld van ebben a kis puszta kézben, hanem azért is, mert több ilyen kéz nincsen sem Erdélyben, sem a kerek világon, holott a kerek világ elég tágos, ha az ember véli.
    Jantsóné, a hoppmesterné, nehéz selyemruhát vett magára, de Anna csak tombolt és ájult, és maradt a kaftánban. Ki érti a boszorkányokat.
    Leült ecsedi Báthory István nagy arany trónszékébe kedvesen és méltósággal, s a nagy ceremónia mellett még nem is volt ideje arra gondolni, hogy micsoda nagy dolog ez, amihez Isten vagy a felsők, már ki tudná, ki, de hozzája segítette: itt van felségének követje a házában, s nemsokára szemtől szembe vele. Nagy dolog. Hat esztendő. A lippai szégyen. Igazán ő csak boszorkányozott, csak boszorkányozott, de abban a biztos tudatban, hogy annak a világon semmi értelme sincs, hiszen nem lehet az, hogy Bethlen Gábor, akit úgy eldobott, mint a rongyot, még egyszer meginstálja... Hm... "Lesz-e gyerek, Küsanna?" "S mire lenne?"... Így kérdezte Lippában a fejedelem, s ő bizony nem képzé, hogy erre micsoda iszonyatos mennydörgés és villámlás tör ki. Bethlen Gábor erre a játszi feleletre úgy elpenderítette magától, hogy azt hitte, nyaka szakad, s többet fel sem emelte, meg sem tűrte, azonnal kihordta Lippából, s mondták, egyedül táncolt a törököknek... Ezért költözött ki Szent Ágotáról. Nem maradhatott többet abban az országban, ahol ez a szégyen lett rajta.
    - Pfü - mondta magában -, s Tasnád...
    Meg lehet érteni egy férfit?
    Hát ő megtagadott valamit ettől az embertől?... Nem tárította ki előtte egész magát? Tehet ő arról, hogy nem vette fel? Pedig bizony, ha Károlyi Zsuzsanna semmit sem tud Bethlen Gáborról, hát ő tud, mert őneki az ő kémjei és bejárói mindent meghoztak és betálaltak. Nincsen a fejedelemnek olyan lépése, hogy ő arról ne értesüljön éspedig a leghamarabb... Nem hozathat ő be a sátorába vagy a kancelláriájába sem egy mesternét, sem egy kancellistánét, sem egy akárki dámát, hogy ő azt ne tudja. Hát ha másban nem oly igen személyválogató, akkor éppen őellene van kifogása? Vagy mi ez? Szabad ez, lehet ez? ember ez? Őt kirúgja, mint egy utolsót, s akkor felhasználja a hitlevelet, amit tőle kapott, s akkor hitlevél nélkül csak úgy elkonfiskálja a tasnádi kedves várát, amit három évi munkával kertté tett, de olyan kertté, ami nincs s nem is lehet Erdélyben egy sem, mert ahhoz a tasnádi kedves föld és levegő kell... És adja Károlyi Zsuzsannának... Jóságos isten, nem kell megálljon az ember esze.. s most itt a követje...
    Vékony ajkán ideges mosoly. Most nagyon jól tudja, mi van, ki ő, s mit fog tenni.
    Á... semmit!... Á... alázatos lenni... kicsi lenni... letérdelni a Mindenható előtt vagy a legfelső hatalmú előtt, az előtt, aki elhozta...
    Nem baj már, csakhogy jön.
    Nem baj, semmi sem baj... Majd megjő még minden a maga rendjén... Egyszer csak vége lesz ennek a magányosságnak... Így állni... Vagyon, kincs, és senkije, senkije... Így élni hat esztendőt át, kirúgva, fenekén penderítve... Nem, fejedelmem, nagy fejedelmem, ezen nincs semmi szépíteni való: az történt. Egy sáros és véres csizma, ami éppen akkor rabolta el a magyar nemzettől a maga várát, hogy adja a pogányoknak: hallatlan. Hallatlan a világhistóriában: azért kutya gyerek ez a Bethlen Gábor, az istenit!... pfü... micsoda barbár... megostromolta a saját várát, mert a kapitánya nem adta fel a fejedelemnek, hogy ez odaadhassa a pogánynak. S ő kardot kötött az oldalára, felgyűjtötte a hadait, ráment Lippára, s vérrel és puskaporral és vérrel vette meg, és parádéval ajándékozta oda a török basának: parancsoljon nagyságod, egy kis prezent... Muszáj, hogy ezt az ember megkóstolja.
    Senki más nem kell, csak ez az egy.
    Bhu. Nagyon utálatos volt, ahogy felpenderítette, még a pendelye is kifordult, az istenit, de jössz még az utamba betlengábor...
    S alólról felfelé végiggyűrte tenyérrel hosszú nyakát, pici hegyes állát, s vicsorított:
    - Itt vagy.
    Most nagyot lélegzett s csendített:
    - Jöhet a követ.
    S méltósággal ült, s nem nézett az ajtóra, nem akarta látni, ki jön be. Mi köze hozzá, ki a személy: Ő van jelen...
    Valaki bejött. Soká csönd.
    Végre odanéz.
    S ki az?
    Á.
    - Nem igaz! - sikolt fel némán.
    Jósika ott állott, beitta a szép felesége angyali szépségét, akkor egyet lépett előre, s levágta magát a lába elé.
    Báthory Anna, mintha egy szörnyeteg volna előtte, rémülten kapta fel a két lábát a trónusba, s mint egy gyermek, menekült be a biztos fedezékbe...
    Horváth István ott állott az ajtóban, s nézte, mi történik. Nézte s nem értette. Sohase látta Jósikát.
    Most előrerohan s tanácstalanul bámul:
    - Te őrült! kit hoztál te ide nekem?... - s kétségbeesve vergődő szívére teszi kis kezét, hosszú ujjait, sok gyűrűjét: - hiszen ez az uram... te állat... hiszen ez Jósika...
    Most a hoppmesternére néz.
    - Benigna! te szerencsétlen... kit varázsoltunk mi ide a fazékkal?... nézd csak: ennek is fekete szeme vagyon...
    S harsányan kacagni kezd, gyöngyöző, csilingelő kacagással, azok az édes szép hosszú fogak abban a csodálatos íjas nyílású ajkak közt.
    - "a te fekete szemed megbetegejt, a te fekete szemed meggyavojt... Fekete szeder szemedért megkerülöm a hegyeket, haj magyarós, magyarós..." - és véghetetlenül kacag, s mindenki ámuldozva néz rá, s milyen szépséges evvel a kacagással...
    - "haj magyarós, magyarós - csicsergi -, mondd meg az én édesemnek jövő vasárnapján készítse ki kalapjának bokrétáját..."
    Jósika nem bírja, hogy nem látja ezt a tündöklő, kacagó tündért, felemeli fejét a földről, s micsoda mulatságos, ahogy felnéz, a nagy mentéjében, mint egy kis teknősbéka...
    - Kelj fel, te hülye - nevet rajta Anna -, nem fogsz talán cselédeim előtt a porban feküdni...

    [VI]
    A debreceni bíró nyugodtan és nyájasan ült szemben a fejedelemmel.
    - Felsíges nagy jó uram - mondta -, könnyű aztat mondani, mámmint felsígednek, hogy mír nem gondoskodott a nemes város magárúl, csak mindítig hatta magát nyúzatni így meg úgy. Ássan kírem felsíges nagy jó uramot, tessik már szíves lenni ekkicsit felsíges tekintetjivel megírteni, amint aránzom igyünköt.
    A fejedelem komoly volt, csak a szeme mosolyodott.
    - Nem kell ám megijedni az úttól - monta. - Nektek magatoknak el kellett volna menni magába Konstantinápolyba, uram.
    - Menni, menni, iszen felsíges uram, mentek is a miéink, abba nem vót vóna hiba. Csongorádi János, meg Torma Miklós nagyuramék, tanácsbéliek, szenátorok, tulajdon maguk egy szolgával elmentek ám magába Istambulba, a fínyes portára, de meg is kapták a cifrakípű írást, hogy Döbröcön városának semmi bántalma ne legyík.
    - Nohát akkor! hol az írás?
    - Aj, felsíges nagy uram, hogy hun az írás? aztat tetszik kérdezni, hogy hun az írás? Hát alássan kírem felsígedet, szóm sírtísbe ne essík, űkigyelme Csongorádi uram meg Torma uramék maguk szemíjessen hazajöttek az írással, vagy inkább bűrrel, kutyának bűri vót a, uram. Osztán itthon meg is mutogatták egísz tanácsúl, meg is nízte aztat mindenki, de míg meg is szagolta, mert másat tenni véle nem lehetett, senki se tudván túrkus bötűt, még a kollégyiomi prófesszorok se. Hát osztán az vígeztetett, hogy mennyenek mostan má fel véle Budára, mutassák meg a budai pasa űnagyságos szemíjinek, mer így kevest írünk vélle, ha a nem tud rúla, aki keze-lába bennünket pusztít... Hát űk el is mentek, el is jutottak a budai pasa színje elibe, a meg megnízegette a bűrt, térgyet, fejet hajtott neki, homlokával csókolgatta, akkor aztat mondta, hogy: no ti hitvány kutyahitű debrecenyi bírák, ennél nagyobbat mán hogy nem is hozhattatok vóna nékem. De úgy igyeljetek, hogy míg ez a felsíges papiros a birtokotokban van, addig nektek semmi bántódásotok nem líszen, de még az egész debreceni nípsígnek se.
    - Na, ügyeltetek-e rá?
    - Ne tessík má beleszólani felsíges nagyuram, ippen ott tartok. Mikor Csongorádi uramék hazafeli gyüttek nagyörömvel Burárúl, hát alig jutnak Ceglíd városa iránt, valameddig, csak utánuk rugtat egy spáhi úr a tatárokkal, ippen az, amék a budai pasa fertályába velük gazdáskodott. Mondja nekik, hát megvan-i a fermány? Meg, hogy meg. No, akkor mutassátok csak. Há megmutattyák, mutogattyák, a meg elveszi, szípen össze tekeri kereken s gyugja a tarsolyába. De nem oda Buda, kiabálnak a mi jó embereink. Nem oda Buda? mondja a spáhi, avval felségsírtísírt kardélire hányattatja Csongorádi uramat; Torma uramat; meg a huszárt, meg a kocsist. Így odaveszett a fermány, meg az ember.
    Megtörülte a homlokát a tenyerével s elmorzsolgatta a feje izzadtságát a tenyerében.
    A fejedelem csak nézte a bírót, ahogy az oly belegyőződéssel néz a szemébe.
    - Aztán mit csináltak kemetek, bíró úr?
    - Mink alássan kírném felséges nagy jó uramat, mink ippen hogy abba a nagy nyomorúságba maradtunk, akibe annak előtte valánk. Míg csak a felséges Bethlen Gábor fejedelem űfelsíge ide nem küldte a kapjás vitézeit és a fosztogató zsiványoktúl megtisztogatá a határt.
    A fejedelem ámulva nézte azt az isteni nyugalmat, ahogy a debreceni bíró ezt mind elmondotta, mintha semmi a világon meg nem zavarhatná az ő emésztésit. Aztán kinézett az ablakon a nagy piacra, amely most is tele volt mindenféle szekerekkel és emberekkel. Már hozták a szekerek a szép tiszta búzát a piacra, meg a sok dinnyét, oly zöldeket és nagyokat, mint egy-egy vödör. S ott állott meg a szeme szemben az égett torony falain.
    - Mondja csak kelmed, bíró uram, hát ezt a tornyot mér nem rakják már fel?
    - Nem lívín tehetsíg.
    - Mióta állanak ily kormosan e falak. Már hiszen ki is zöldült a csúcsa.
    - Hatvannígybe, felsíges nagy jó uram, hatvannígybe! ípen akkor, mikor a nemes tanács határozatba tette, hogy a heti vásárokat, akiket odáig szanaszíjjel, minden kvartába tartottak, együtt egyhelybe, itt a nagytemplom előtt kell azóta tartani. Literáti Balázs uram bíróságába vót e, mikor Schvendi Lázár, a tűz ígesse meg, aztat is, a nimet generálist, a szenvedtette, a sarcoltatta az ártatlan város mit se gyanító nípit, mer az akkor úgy ment; akkor jött ránk Székely Antal nevű pribék, dúló-fosztó lovasaival, elsőbben is a kastélt ígette meg, úgyhogy annak a helye ma már meg se találtatik, azután meg a boltokat törette, minden pizírőt elhorcoltatott, többet három és egy félszázezer forintnál: hát emiatt nem tudja a szegíny város felépíteni a tornyot, felsíges uram. Sok vón azt előbeszílni, amit a nemes város károsult ebben a száz esztendőbe. A fekete ember is egy egísz esztendeig itt lakott a nyakunkon, ha tetszett vóna hírt hallani, mert hogy felsíged fiatalabb ember nízvíst, mer ez a Karácsony György nevű bitangja hetvenbe támadott fel porbúl lötten. Igaz, itt is veszett, mer az akkori bírót hogy megfogatta vót, osztán ípen erőttette vót, hát mán fejit veszi, ha hertelen a fegyverfogástúl nem iszonyodó debreceni civisek mind fegyverre s rá. Ütet fogták meg, a fekete embert, s vitték abba a minutumba a bitóhoz a piacon, s a város cigány hóhérjával úgy elcsapatták neki, hogy ha vót valaha feje, vót, ha nem vót, nem vót. De ecsedi Báthory Miklós uram jött osztán nagy segítsígre, isten adjon a Báthoryaknak mind firul fira s jányrul jányra jóegíssíget, s mentett osztán meg bennünket a fekete ember cimboráitúl.
    - No majd lesz gondunk rá, bíró uram, hogy az égett templom megújhodjék - mondta a fejedelem. - Csak tik is a haza és a relígióért mindenkor készen álljatok.
    - Ó, az én jó istenem tetejezze felsígedet, jó uram, szíp jaó egíssíggel - mondta a bíró, s könnybe borult két kék szeme, kik úgy repdestek a pirosbarna orcája felett, mint valami égi madarak.
    De a fejedelem már elégelte, s elbúcsúzott tőle.
    *
    Rhédeyhez fordult, aki ott ült egész idő alatt mellette, s úri nyugalommal szemlélte, ami történik.
    - Nézze, kegyelmed, Ferenc apám - mondta neki -, én ezt a Báthory Miklóst még ismertem. Késő öregségében láttam őt, nagy vidám úr volt, mint egy öreg gyermek, mindenen csak nevetett. Sok jót tett életében, s nem volt a szerzők közül való. Nem földeket gyűjtött, várakat és kastélyokat, hanem igazán mindenütt csak jót tett, olyan volt, mint egy Istentül küldött mentő kapitány, aki csak arra tartotta lovasait, gyalogjait, muskétásait, hogy vadászott rá, hol segíthet a martlócok ellen a jámboroknak. S neki mindegy volt, protestáns vagy pápista? aki bajban volt, ez a Miklós úr mindig kész volt álmából is felugrani és segítségére menni. Ó, ha egy ilyen prímást kapnánk, nem ezt a mostanit.
    - Pázmány uram - legyintett Rhédey -, nagy áspis az úr.
    A fejedelem kicsit hallgatott:
    - Pázmányban nagy elme lakozik, nagyon nagy és messzeható.
    - Sohase fogja megérteni állapotunkat.
    - Nem protestáns, nem kálvini, nem reformált. Nekünk uram, az a mi feladatunk, hogy mindenkinek minden dolgát megértsük. Mi segélni akarunk, mint Báthory Miklós. A szegény nép azóta tiszteli annyira a Miklós nevet. Miklós néki azt jelenti: a szabadító. A prímás azonban csak harcolni akar. Segíteni minek?... S annak, aki csak harcot akar, és csak győzelmet, annak könnyű a dolga. Kard az oldalán nem lóg, tehát még könnyebb neki. Ő csak kauzákkal harcol. Csak érvelésökkel rontsa az ellenségit.
    - Harcolni könnyű, uram; aki harcol, annak csak annyi kell, hogy megismerje, ki az ellenség, s nosza rajta, levágni, ölni, égetni, minden módon elpusztítani. A prímás csak ezt véli, hogy pugnáre.
    - Azt nem bírom megérteni, ésszel felfogni - mondta Rhédey -, élő ember annyira értetlen, semmi szánodalmat nem érez a szegényekkel, és éhezőkkel, sírókkal szemben.
    A fejedelem legyintett:
    - Az ellenségnek fájdalma a vezérnek gyönyör.
    - A vezér is ember.
    - Éppen, hogy az. Az ember kárörömben hízik. Azt kívánja a vezér, hogy akik odaát vannak, azok feküdjenek le a kíntól a sárba, s hagyják, hogy bár a kerék átmenjen rajtuk, fejüket se mozdítsák a tönkretételtől. Mind essen kórságba, csonkák legyenek és bénák, vakok és süketek, s az éhségtől hulljon ki a foguk, és szakadjon utánuk a bélek. Csak akkor számíthat tökéletes győzelemre, ha ennyire pozdorjává törte az ellenséget. Mert a vezérnek csak egy célja van: győzni!... hatalmat nyerni az egész ellenség felett. Pázmány nagy észben él, de mind eszét, mind szorgalmát csak arra fordítja, hogy az eretnekeket megszüntesse. Megszüntetni lehet irtással, de lehet lélekbeli szerszámokkal is. Pázmány uram fiskálisa a harcnak. Nekem soha meg nem hiteti senki, hogy Pázmány uram valósággal hiszi azt, hogy Lutherust az ördög bagzotta egy asszonnyal. Ha nem tizenkét, de tizenkétezer lokuszt hord is fel ennek a bizonyságára a régi egyházi atyákból, hogy ez pedig lehetséges s ilyen eset már volt is. Jól tudja ő, hogy ez csak állítás, ámításnak pillére. De őneki kauzák kellenek, amikért meg lehessen gyújtani a fáklyát, amivel elégesse az ellenségeit, minket.
    Rhédey uram csöndesen szólt:
    - S kegyelmed nem hiszen az ördögben és annak a dolgaiban?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633640319
Webáruház készítés