Móra Ferenc: Túl a palánkon_MOBI

Részlet a könyvből:

Nemhiába hogy Consuela volt a három lány közt a legszebb, szerencséje is akadt neki mindjárt az első kútra menéskor. Két hidalgó is kapott egyszerre a korsójáért, az egyik csupa selyem-bársony, arany lúdtollal a csúcsos barettja mellett, amiből a vak is láthatta, hogy írástudó ember; a másik egyszerű, fekete ruhát viselt, annak meg a puha fehér kezén látszott, hogy az is könnyű szerszámmal keresi a kenyerét, s nem nagyon töri magát a nehéz munkával. A vizeskorsóért se nagyon viaskodott, egészen odaengedte vetélytársának, beérte ő azzal is, hogy hazáig a lány kezét cirógathatta.
- Kik vagytok, mik vagytok? - vette őket szemügyre Don Mohabim.
A cifrább kérő rúgtatott előre.
- Az én nevem Juan Torilla, én vagyok őfelsége udvari csillagásza, s úgy olvastam ki a csillagokból, hogy a sors engemet szemelt ki e tökéletes ragyogású planéta kísérő csillagának.
Don Mohabim a szokott választ adta. Semmi kifogása a csillagász ellen, ha beszegődik hozzá három esztendőre csizmapucolónak.
- Vállalom, uram - felelte habozás nélkül a csillagász -, s fogadom, hogy még úgy sohase fénylett a csizmád, mintha én pucolom.
Az öreg eretnek boldogan dörzsölte össze a két tenyerét. Most már biztos, hogy megint müezzin fog kukorékolni a Giraldán. Csak már a próféta megint lelátogatna egy kis tereferére, hogy megüzenhetné tőle Allahnak a jó hírt! Nevetve paskolta meg a lánya arcát.
- Hát te, tuba galambom, vállalod-e?
A lány az apja szakálla alá bújt, és onnan pusmogott ki.
- Én úgy szeretném, apám, ha a másik señort is megkérdeznéd.
Don Mohabim csak most vette észre a fekete ruhás fiatalt, aki egy márványoszlopnak támasz¬kodott.
- Ezt gondolod, lányom? Hiszen ő is hallotta a feltételt. Beszélj, señor, van-e kedved hozzá?
- Szó sincs róla, Don Mohabim. És csak a lányod ura és szolgája leszek, de tetőled nem fogadok el parancsot.
- Hát te különb embernek tartod magad, mint a többi? - ráncolta össze a szemöldökét a kalmár.
- Különb is - suttogta a lány. - Ez az igazi spanyol férfi.
- Micsoda? - dühödött fel az apa. - Hát Don Guzmant meg Gonzalest, a költőt tán a gólya költötte?
- Mégpedig valami mór gólya - legyintett a fiatalember. - Az csak fattyú spanyol lehet, aki megalázkodással szerez asszonyt.
Don Mohabim reszketett az izgalomtól.
- Hát ha a fele vagyonom neked adom?
- Hát ha a spanyol koronával kínálnál, lennék-e érte cseléded csak egy napra is?
- Tudd meg, hogy az én ereimben régibb királyok vére folyik. Én a Boabdil unokája vagyok.
- Te meg tudd meg, hogy én meg annak a borbélynak az unokája vagyok, aki a Boabdil uraságot utoljára borotválta meg, mikor kiszaladt az országból.
- De hát ki vagy te tulajdonképpen, hogy ennyi gőg szorult beléd?
- Én Aeneas Parafucillo vagyok, a sevillai borbély.
Az utolsó moriszló kimeresztette a szemét, előrekapott mind a két kezével, alighanem a próféta köpönyegébe akart belekapaszkodni, aztán arcra bukott, és föl se kelt többet.
Így mentette meg a hazáját a sevillai borbély attól a szégyentől, amit az jelentene, ha most nem igazhitű keresztények köpködnének a Szent Ferdinánd szobra körül, hanem kutyahitű moszlimok. S a történelmi jelenet megérdemelte azt a nagy vásznat, amelyiken a barcelonai képtárban ma is látható a megbünhődött eretnek, a világszép Consuela, a megszégyenült csillagász és a büszke borbély.