Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móra Ferenc: Túl a palánkon_EPUB

Móra Ferenc: Túl a palánkon_EPUB
340 Ft340

Móra Ferenc: Túl a palánkon

E-köny EPUB formátumban

TARTALOM

HOZTAM-E SPANYOLVIASZKOT?
BÉCSI CSAPSZÉKBEN
VAN MÉG ROMANTIKA
MAJDNEM KIBÉKÜLTEM A DUCÉVAL
VIRÁGCSATA AZ ISMERETLEN KATONÁVAL
MONTE-CARLÓI TÍPUSOK
TABLEAU A MARSEILLE-I HALPIACRÓL
MAGÁNÜGY
HASZNOS TUDNIVALÓK SPANYOLORSZÁGRÓL
ORBIS HISPANICUS
TÖRTÉNET A HÁZLOPÓ PABLÓRÓL
EGY KÜLÖNÖS MŰALKOTÁSRÓL
KIRÁLYOK FÖLD FELETT ÉS FÖLD ALATT
PEDRO EL CRUEL
¿HABLA USTED CASTELLANO?
PALMARUM MADRIDBAN
A VÉRZŐ ARÉNA
DON MOHABIM HÁROM VEJE
ÍROTT ÉS FARAGOTT KÉPEK
SALAMON ZSIDÓ VISZONTAGSÁGAI
ETEL ÉS MÁS MAGYAROK
MI TETSZETT LEGJOBBAN?
LEVÉL EGY KIBUJDOSOTT KIRÁLY UTÁN
LEGENDÁK TEMETŐJE
ÁRNYAK PALOTÁI
TINARA
VADAKRÓL
ŐSÖK ELCSATOLÁSA
ŐSÖK VISSZACSATOLÁSA
PLANÉTÁK
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Genovában már egyszer történt énvelem nevezetes dolog. Ott sikerült életemben először elrontani a gyomromat pörkölt mandolával, ami nekem már gyerekkorom óta ambícióm volt. Hiszen lehet, hogy ha olyan nagyon utána vetettem volna magam a dolognak, nem muszáj lett volna olyan messze elmenni érte. De hát itthon szerényebb igényei vannak az embernek, s a korszellem a pörkölt mandolát is megváltoztatta. Amivel mostanában édesgetik a nemzetet a cukrosboltok, az közönséges égett cukor, mandulával bélelve. Gyerekkoromban azonban rúzs is volt rákenve - sőt akkor nem is lehetett máshol látni ezt a piros kenceficét, csak a cukros mandolán. Azért örültem úgy neki, mikor öt esztendővel ezelőtt valahol a Vico di Ponticellon fölfedeztem gyerekálmaim pörkölt csemegéjét. Úgy piroslottak rám, mintha csak a félegyházi Mitetszik úr boltjából valók lettek volna. Vettem is belőle félkilót, meg is ettem a Kolumbus szülőháza tövében. Úgy is éreztem magam három nap, mintha én volnék az a mesebeli farkas, akinek a kecskegödölyék apró kavicsokat varrtak a gyomrába.
    Be kell vallanom, hogy azóta Genovában is nagyot fordult a világ. Most már ott se a mandolára kenik a rúzst.
    De azért a márványváros most is emlékezetessé tette magát előttem. Majdnem kibékített Mussolinivel, akihez pedig engem tíz esztendő óta engesztelhetetlen harag köt. Persze csak olyan eszmei harag, de hát az ilyen a legtartósabb. Az ember sohase haragszik olyan megátalkodottan, mint mikor nem tudja, miért haragszik.
    Hiszen a duruzsoláson kezdtem én most is, ahogy a Via Cairolin kiléptem a borbélytól. Alig teszek egy-két lépést, a karomhoz ér egy fehér kesztyű. A fehér kesztyűhöz egy fekete ember tartozik. Rendőr. Barátságosan mosolyog, és mutogatja az utca másik oldalát. Visszamosolygok barátságosan én is, és integetek a fejemmel. Szép paloták, sok nép, nagyon meg vagyok elégedve. Úgy látszik, itt elvárják az idegentől, hogy örüljön, hát szemmel láthatólag örülök. A rendőrnek azonban ez nem elég. Megfogja gyöngéden a karomat, áttoloncol az utca másik oldalára, s mikor otthagy, megköszöni, hogy engedtem az erőszaknak.
    - Gracias!
    Most veszem észre, hogy közlekedési kihágást követtem el. A forgalom nagy, az utca szűk, az emberek mind egymás lábán járnának, ha ki nem volna adva az ordré, hogy az egyik oldal a menőké, a másik oldal a jövőké. Ez így van rendjén, de azért az embert egy pillanatra mégis elfutja a pulykaméreg.
    - Persze, Mussolini már ebbe is beleszól. Még annyi egyéni szabadságot se tűr, hogy ott menjen az ember, ahol akar. Mindenkire ráoktrojálja a másik oldalt.
    A másik oldal... Eszembe jut a háromszéki góbé, aki a háború alatt fölmenekül Pestre, hátán háza, kebelén kenyere, ácsorog a Pannónia előtt, és megállít egy úrfélét:
    - Ugyan instálom, melyik már ennek az utcának a másik oldala?
    - Ejnye, bácsi - mondja bosszúsan a pesti ember, átmutatva a másik oldalra -, hogy lehet már ilyent kérdezni? Hát az ni!
    A góbé haragosan összerántja a szemöldökét.
    - Úgy? Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz belőle, a rozsda egye meg ezt a pesti népet, hogy ennek el nem lehet igazodni a szaván. Az előbb azon az oldalon kérdeztem meg, melyik a másik oldal, akkor meg ezt mutatták.
    Tizenöt esztendő óta egyebet se tesznek a népek, csak keresik a másik oldalt, s nem tudnak eligazodni az utcakapitányok szaván. S a duce azt hiszi, hogy az ő népe majd ott marad, ahová állította?
    Ágyúdörgésre rezzenek össze. Riadtan nézek körül. Forradalom?
    Nem, csak robbantás. Bent a város közepén. Nem is egy helyen. Négy-ötfelé bontanak le egész utcasorokat. Mérnökök légiója pusztítja az évszázados koldusfertályokat, s építi helyükön a szökőkutas parkokat bekeretező új márványcsodákat. A superba Genova új drágaköveket rak antik koronájába. A dózséktól örökbe kapott bíborpalástra rácsatolja a környékbeli falvak gyöngysorát. Sturba, Quarto, Quinto s még vagy hét virágszagú falu most már mind Nagy-Génua külvárosa. (Minden behódolt falu külön márványtáblát kap a városháza oszlopcsarnokában. Köztük van a paradicsomból itt felejtett Nervi is. Most az lesz Génuának a városligete. Odajárnak ki villanyossal babért szedni a költők, és ott vágják be a házi kezelésbe vett pálmákba a nevüket a kezdő szerelmesek.)
    Az élők városának példáját követi a halottaké. Terjeszkedik a világ leghíresebb temetője is. Oldalt nem eresztik a sziklák, hanem fölfelé növekszik. Osszáriumokat építenek a galériák fölé, s oda kvártélyozzák a csontokat a kiürített parcellákból.
    - Nálunk még a halottaknak is sietni kell - mondja az a főmérnök, akinek impériuma alá a cimitero tartozik. - A lakhatási engedély csak három évre szól, kell a hely az új bérlőknek.
    Persze, nem minden halottat lakoltatnak ki. Aki művészi síremlékkel van lenyomtatva, azt úgy tekintik, mintha a saját házában lakna. Ezrével van ilyen, tán a világ legnagyobb szoborgyűjteménye ez a temető. A grotta, ahol Mazzini alussza az örök álmot, egész múzeum. Tömérdek bronzkoszorú, különösen amerikai. A magyaroktól már rég nem kapott virágot Kossuth Lajos barátja. Letörtem a sziklák repedéseiből előbújt ruscusbokorról egy ágacskát, s odatettem a szíve fölé. Az őhozzá is illik, meg mihozzánk is. Haragoszöld levelű, virágtalan, csak tövise van és piros bogyója, mint egy megfagyott vércsöpp.
    Hogy mit szólna a nagy forradalmár, ha most harsantaná életre a föléje hajló angyal trombitája? Nyolcvan esztendeje már annak, hogy Kossuthtal és Ledru-Rollinnal megkötötte az elnyomott népek világszövetségét. Azóta ő is megkapta a maga szobrait, és a megmerevedett szimbólumok állják szép nyugodtan az egy helyet az elnyomott népek közt. Lehet, hogy a szabadságszobroknak is van valami világszövetségük, de az nagyon titkos szövetség lehet, mert nem látni semmi foganatját. S ki tudja, ha Mazzini velünk ül az ebédnél a Castellaccio tetején, a Restaurant Righi különtermében, nem köszönt-e ő is egy pohár spumantit a ducére, akinek energiája életre galvanizálta ezt a romországot?
    A Righi nemcsak vendéglő, hanem szálloda is. Benyitottam találomra egyik szobájába. Puha szőnyeg, csillár, igazi márványmosdó, konzol, selyemtapéta, superlátos ágy - kotródtam kifelé. Itt bizonyosan valami maharadzsa lakik.
    - Dehogy - nevetett a hoteles -, közönséges vendégszoba. Olyan, mint a többi.
    S nyitogatta fel sorban a káprázatos szobákat. Némelyikből a hegyek amfiteátrumát látni, mások narancserdőkre nyílnak, vannak olyanok is, amelyeknek az ablakába odacsillan a tenger.
    - És az áruk?
    Azt már nem tudom, lírában mennyit mondott a vendéglős, de a mi pénzünkben nem több kilenc pengőnél.
    - Hogy ilyen üres az albergo?
    - Az idegenek inkább a városban szállnak meg. Ide csak enni jönnek, meg a kilátásért autón vagy a funikulán.
    Kezet adtam rá a vendéglősnek, hogy legközelebb ide jövök regényt írni. Ő meg megígérte nekem, hogy akkor mindennap tálaltat paradicsomos spagettit. Még cuppantott is hozzá a szájával. Hogy az milyen finom étel! Hát persze, csak nekem még bele kell tanulnom az evésébe. Sok gyakorlat kell ahhoz, hogy az ember kecsesen tudjon a villájára csavarni egy huszonöt méter hosszú tésztagilisztát, amely paradicsomtól lucskos. Emiatt alighanem egy kis haladékot szenved a regényírás.
    Délután a Palazzo di S. Giorgio föltekintése. A világ legrégibb bankháza, a legnemesebb gótika. Itt találták ki a váltót meg a lutrit. A díszterem falában, márványba vésve az a levél, amelyben Kolumbus bejelentette a Szentgyörgy-banknak, hogy szerencsésen megérkezett onnan, ahol a madár se jár. 1493. április 10. a levél dátuma. Kívül a nagy szakállú kalmárok és bankárok márványképei, akik nyilván éppen igazgatósági ülést tartottak, mikor a levelet megkapták és elcsodálkoztak rajta, hogy ilyen világlátott ember lett ebből a Kristóf gyerekből. Ki gondolta volna róla, mikor még a fülemüléket fogdosta roccolóval a Palazzo Ducale kertjében, és a piacon árulgatta tucatját egy soldoért!
    Csupa csoda az, amit az ember ebben a rengeteg kőhodályban lát, amelyben különben most a kikötőkormányzóság lakik. És csoda az a kis gömbölyű úr is, kormányzósági archivarius vagy micsoda, aki mindent tudna a világon, ha olyan embert talált volna már, aki meg tudta volna neki mondani, hogy miért van elgörbülve a mi koronánkon a kereszt. No hát, most talált. Nem tudom, ő örült-e jobban annak, hogy most már ez a csorbája se lesz a tudásának, vagy az én örömem volt nagyobb. Hogy van még olyan ember is, aki nem azért érdeklődik Szent István koronája iránt, mert a fejére akarja húzni.
    Tramontanás szelíd alkonyatban bárkaséta a kikötőben és bolyongás az úszó városon, amely Conte Rosso nevet visel, és holnap indul Rióba. Olyan gálya, amin még rabnak is érdemes volna lenni. Bemutatkozom az iránytűnek, aki páncélszobában lakik, értelmetlen tisztelettel köszöntöm a rejtélyes gépeket, konstatálom, hogy a marconista itt is olyan néma, mint a moziban, lábujjhegyen surranok el a nyomda előtt, ahol a hajóújságba szerkesztenek sajtóhibákat, szakértői szemlét tartok a könyvtárban, végigcsúszkálok a tánctermen, kipróbálom a hangversenyterem akusztikáját, végigsimogatok a kabinokban egy-egy szép bársonypamlagot, végigmosolygok egy-egy csipkefirhangos ágyat, de legtovább ácsorgok a Sala per bambiniban, amelynek óriás szőnyegén legalább ötven bórembukk vethetné meg egyszerre a hengerbuckot. A falakon freskók. Jancsi és Juliska a napsugárházzal. Hamupipőke, Hófehérke a törpékkel. Mind életnagyságban. Az egyik sarokban babavásár, a másikban állatsereglet, a harmadikban autókiállítás. Kard, puska, bádogkarabinieri sehol. Hm, ez a hajó nincs militarizálva, ezzel lehetne valamit kezdeni. Milyen nagyszerű kalózhajó lenne ebből! Hogy is kell ahhoz hozzáfogni? Igen, tudom már. Először kell hozzá egy néger szakács, aki megmérgezi a legénységet. Azt hiszem, erre nagyon alkalmas lesz a paradicsomos makaróni. Aztán egy halálfej fekete posztóból a kalapomra. Azt majd fölvarrná a kalózkirályném, mint abban a Flibustier-regényben, amit negyven évvel ezelőtt olvastam. Hogy is hívták csak abban a tengerek rémét?
    - Boccanegra - mondom hangosan, és fölrezzenek a magam szavára. Elbóbiskoltam egy kicsit az étteremben, ahol frissítős asztal mellé tessékeltek bennünket.
    - Si, si - kapja föl a szavam a Conte Rosso kapitánya. - Volt a háború előtt ilyen nevű hajónk. Rongy hajó volt. Nem sokat számítottunk. Első volt a német, aztán az angol, aztán a francia hajó. Az olasz hajó nyomorúság volt. Most az elsők közt vagyunk. Az én hajóm egyik legszebb luxushajója a világnak. Pedig még két nagyobb testvére is van. Eviva!
    A karcsú, fekete fiatalember nem mondja, hogy kire emeli a marsalás poharat, de tudnivaló az úgyis.
    No, most már gyerünk tisztelegni a Palazzo Municipaléba, a polgármesterhez. Most, este fél nyolckor? Hát itt nem gilt az a szokás-mondás, hogy nem kocsma az a hivatal, hogy az ember mindig benne üljön?
    Nem, itt nincsenek így fölvilágosítva az emberek. Nappali sürgés-forgás van az egész városházán. Azt mondják, az új rend szerint néha kilencig-tízig is világítanak az ablakok. Mindenki addig marad, míg a napi penzumát el nem végezte. Nemcsak a skribák, hanem a nagyurak is.
    A Spinolák és Doriák utóda szürke polgárember. Örömmel látom, hogy a nyakkendője éppen úgy félre van csúszva, mint az enyém. Kézfogása, beszéde minden póz nélkül való. Örül, hogy magyar embereket láthat Genova vendégeiül. Sohase felejti el, hogy fogadták őt Budapesten, mikor néhány éve ott járt valami kongresszuson. Kéri, hogy érezzük magunkat otthon az új Olaszországban.
    Mikor újnak mondja a hazáját, fekete, olasz szeme fényeset lobban. S ezt a lobogást látom titkárai szemében is, amikor villanyfénynél végigkalauzolnak bennünket a kincses üléstermeken és díszszobákon. Szinte szertartásos gesztusokkal nyitnak ki egy eldrapériázott faliszekrényt, amelyben Paganini hegedűjét őrzik. Ötszáz éves térképeket, történeti freskókat, szobrokat, portrékat mutogatnak. Feltűnik egy nagyon díszhelyre tett portrészobor. Se nem pap-, se nem művész-, se nem katona-, se hivatalnokarca nincs.
    - Kicsoda ez?
    - Francesco Vivaldi. Gazdag genovai polgár.
    - Mivel szolgálta meg a szobrát?
    - Nagy pénzeket adott a városnak adócsökkentésre. Kimondottan erre a célra.
    - Gyereke nem maradt? Mert azt mindjárt elvinnénk mihozzánk. Ezt az ismeretlen magot magyar földben is jó volna elültetni. Az nagyon jó talaj lenne neki.
    Nevetünk, búcsúzunk, szorongatjuk egymás kezét. S míg végigmegyek a nagy barokk palota futóvirágos altanáin, irigyen gondolok végig azokon az embereken, akikkel egy kenyéren voltam reggeltől estig. Boldog emberek, boldog nép: ezek mindnyájan hisznek. Mindegy, hogy igazhitűek-e, vagy eretnekek: élteti őket a hit. S akár antikrisztus, akár Isten fia, aki ezt a csodát tette: nagy ember. Az én szegény fajtámnak nem volt kiben hinni, se háborúban, se forradalomban, se ellenforradalomban.
    ...Hogy mégse egészen békültem ki a ducéval, az éppen olyan magánügy, mint a pörkölt mandola. Ahogy a Hotel Aquila felé tévelyegtem, amelynek szárnyai alatt vetették meg az ágyamat, a sarki csemegekereskedésben megakadt a szemem egy tányér sült fülemülén. Nemzeti csemege ma is, mint a Kolumbus Kristóf gyerekkorában. Talán köztük van az én újszegedi fülemülém is, aki tavaly még úgy szerette a holdas estét meg a hajnalt, mint én. Ezt nem bocsátom meg a ducénak. Az emberekkel csináljon, amit akar, azok mindig azt kapják, amit érdemelnek. De ha igazán nagy ember, akkor vessen véget a dalnokmészárlásnak. Ha nem teszi meg, és egyszer ő kerül bele a roccolóba, ami minden diktátorral megeshet, akkor majd jusson eszébe, hogy a fülemülék miatt veri meg az Isten.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364568T
Webáruház készítés