Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér_EPUB

Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér_EPUB
340 Ft340
  • Részlet az eKönyvből:

    Az udvari főészhordozó nagyon hamar beletalálta magát az új méltóságba. Az volt az első dolga, hogy kiadja a parancsot Csalavér anyónak:
    - Ezután mindig gombóc nélkűl esszük a nyulat. Halálba szégyelném magam, ha udvari ember létemre gombócon kellene élnem.
    Maga elé rendelte a kis csemetéit is. Azoknak meg azt parancsolta meg, hogy azért nem szabad ám kevélynek lenni. Még a csiga-bigához is le kell ereszkedni, mert az annak igen jól esik.
    S ez nemcsak olyan szóbeszéd volt Csalavérnál, mert maga is azt cselekedte, amire a lurkóit oktatta. Hörcsög gazda példáúl nagyon szegény sorú szántóvető, mégis leereszkedett hozzá, mikor hazafelé ballagott a búzaföldről.
    - Megállj csak, te szegény szántóvető, egy kis beszédem volna veled!
    A szegény szántóvető azt mondta, hogy nagyon sietős a dolga, mert várja otthon a kis családja a tele tarisznyával.
    - Egy tapodtat se mégy addig, míg kölcsön nem adod a bundádat, - marasztotta Csalavér barátságosan. S csakugyan nem eresztette el addig, míg a bundát le nem gombolta róla.
    Azzal aztán sietett Rák szabóhoz, akinek a patakban van a műhelye.
    - Tudna-e valami csinos kis tarsolyt szabni ebből a hörcsög-bundából, mester? - csaholt le hozzá Csalavér.
    - Már szabom is, - csattogtatta a mester az ollóját.
    Mire Csalavér megalkudott egy pár papucsra a békákkal, akkorra készen lett a tarsoly. Azt aztán a nyakába akasztotta, mint valami érdemrendet s vitte haza nagy kevélyen.
    - Jaj apó, de csinos kis tarsoly, ugyan mit tartogatsz benne? - szimatoltak a lurkók.
    - Ebben hordom Üvöltő hercegnek az eszét, - vigyorgott az udvari főészhordozó.
    A két gyerek kinyitotta a tarsolyt és elpittyesztette a száját:
    - Hiszen nincsen ebben semmise.
    - Mondom, hogy az Üvöltő herceg esze van benne, - hunyorított Csalavér.
    Hanem azért mégis csak büszke volt ő erre az ékességre. Nem is állhatta meg, hogy az udvari előkelőségeknek el ne kérkedjen vele.
    - Elmegyünk hozzájuk látogatóba, - jelentette ki a familiának. - Az illendőség is azt kivánja, hogy bemutassalak benneteket a magamfajta előkelőségeknek.
    Csalavér anyónak semmi kifogása se volt a dolog ellen. Csalarózsikára bokorugró rokolyát adott, fenyőtoboz-fésűvel lesimogatta a borzas haját Cselefendinek s maga is előkereste a lapulevél-napernyőjét. Csak akkor csóválta meg a fejét, mikor már indulóban voltak.
    - Mit gondolsz, apó, nem illősebb volna, ha kocsin mennénk látogatóba?
    - Attól félek, nem igen kapunk fogatot, - mosolyodott el Csalavér. - Pedig én még soha senkinek nem maradtam adósa.
    Cselefendi azonban mindjárt fölnyujtotta az ujját, hogy ő tud kocsit keríteni.
    - Félek én attól, hékám, - kiáltott utána Csalavér apó. - Úgy ne járj, mint mikor a kecskegidát fogadtad meg a minap. Mire hazaértél volna vele, megetted.
    No most nem járt úgy a kis ugri-bugri. Az erdőszélben virágot szedegetett a molnár szamara, azzal állt alkuba.
    - Szamár bácsi, - lopakodott hozzá, - mennyiért vinne el bennünket vendégségbe az apókám barátaihoz?
    A szamár bácsi nem hiába volt szürke a sok bölcseségtől, egyszerre észbe kapott:
    - A talpamra van írva a fuvardíj, öcsikém.
    Azzal fölemelte a lábát s mikor a kis Cselefendi odahajolt hozzá, olyant rúgott rajta, hogy egyszerre eleredt az orra vére az ártatlankának. Inalt is vissza szegényke nagyjajgatva, de ahogy hazaért, nagyon az orrára húzta az árvalányhajas süveget. Világért meg nem vallotta volna, hogy a szamár bácsi tette csúffá. Csak annyit mert nyöszörögni:
    - Sokat kérnek a fuvarért.
    - Sebaj, - kapta karon Csalavér az élete párját, - úgy szép a róka, ha ballag.
    Szó sincs róla, hogy szép ne lett volna a Csalavér-család, mikor úgy kicsipte magát. Egy vak csóka utánuk is kiáltott a jegenyefáról:
    - Soh’sem láttam ilyen takaros társaságot, mióta megvakultam!
    - Tessék bennünket közelebbről szemügyre venni, - ajánlta neki Csalarózsika.
    Csalavérnak meg az jutott eszébe, hogy jó lenne lefényképeztetni magukat. Be is kopogtattak a búbos bankához, aki nagyon szívesen fogadta őket, de sietett fölkotródni előlük a bükkfa hegyébe.
    - Az emeleten van a műtermem, - billegtette a sapkáját a búbos banka, - majd előre megyek az utat mutatni. Tessék utánam sétálni.
    - Hagyjuk máskorra! - legyintett Csalavér. - Most siessünk a báró barátomékhoz a Csupakarom-kastélyba.
    A bárói kastély tulajdonképpen egy odvas fűzfa volt, amelyiknek az útja madárcsontokkal volt kikövezve.
    - Látszik, hogy nagyúri portán járunk, - nézett körűl Csalavér anyó.
    Csipkegalléros báró úrfiak miákoltak ki az ablakon, maga a báró pedig függőágyban heverészett az erkélyen.
    - Tilos a koldulás! - mordúlt le mérgesen, ahogy a vendégeket megpillantotta.
    Csalavér azonban vidáman lengette meg a kalapját, mintha csak azt mondták volna nekik, hogy tessék beljebb kerűlni.
    - Magunk is igyekeztünk, kedves barátom uram.
    A kedves barátom uram pedig kidugta a taplósapkás fejét a függőágyból és még haragosabbra fogta a szót:
    - Nem lehet bejönni. Nem vagyok itthon. A kulcsot is elvittem hazúlról.
    - Nem tesz semmit, méltóságos barátom, - nyájaskodott Csalavér, - be tudunk mink menni az ablakon is.
    Cselefendi már akkor kapaszkodott is fölfelé, azonban a kis báró úrfiak kimeresztették a karmukat és úgy hivogatták befelé:
    - Legyen szerencsénk!
    - Köszönöm szépen, nem akarok bicskát venni, - kotródott Cselefendi lefelé.
    Csalavér is belátta, hogy a Csupakarom-familiával nem lehet figurázni, mert azok nagyon hirtelenkezű népek. Elajánlotta tehát magát módosan, mint ahogy udvari emberhez illik:
    - Viszontlátásra, méltóságos barátom uram. Meg fogom még szolgálni a szíveslátást.
    Bizony pedig a sziklavári remete se fogadta őket szivesebben. Roppant elszégyelte magát, hogy rajta érték a négykézláb-járáson, mikor benyitottak hozzá.
    - Nagyon homályos ez a terem, hol a kezem, hol a lábam nem találom benne, éppen most is azt kerestem, - mentegette magát a vendégek előtt.
    No, ezt csak elnézték volna Csalavérék, hanem azt már zokon vették, hogy vadalmával, meg csipkebogyóval akarta őket megtraktálni Borz deák.
    - Minálunk csak a cselédnép eszik ilyenfélét, - fitymálódott Csalavérné asszony. - Mink magunk sonkát szoktunk kávézni uzsonnára.
    - Sajnálom, hogy azzal nem szolgálhatok, - mondta mogorván Borz deák. - Én legföljebb a magam sonkáját szoktam nyalogatni.
    No, itt nem is soká időztek Csalavérék. Annál jobban igyekeztek a Sas úr lovagvára felé. Tudták, hogy annak mindig terítve van az asztala.
    Hát hiszen a terített asztalban nem is lett volna hiány, de Csalavérék nem szeretnek létrán járni, a Sas úr várába pedig másképp nem lehet följutni. Jó szerencse, hogy a vitéz lovag éppen lent sétálgatott a várkertben fülemile-szót hallgatni. Igen szivesen fogadta a vendégeket, Csalarózsikára mindjárt rákiáltott, amint megpillantotta:
    - Vágjuk ki a szemét, vágjuk ki a szemét!

    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9786155322310
Webáruház készítés