Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móra Ferenc: Aranykoporsó_EPUB

Móra Ferenc: Aranykoporsó_EPUB
540 Ft540

Az Aranykoporsó a III. évszázad végén játszódik: a kereszténység terjedése létében veszélyezteti Diocletianus pogány hatalmát. A császár a törvények erejével akarja megszilárdítani uralmát. Serdülő fia számára őrzi a trónt, akiről azt jósolják az istenek, hogy a birodalom felvirágoztatója lesz, de ehhez feltételt is szabtak: húszesztendős koráig kiléte titok legyen mindenki előtt. Quintipor tehát saját atyja szolgájaként él az udvarban. Itt ismerkedik meg Galerius caesar lányával. Innen kezdődően két alapvető motívum húzódik végig a művön: a keresztény-pogány vallási küzdelmek és a fiatalok bontakozó szerelme, amely gyengéd líra szálaival szövi át a mű érdes szövetét. A szerelem a pogány császár fiának keresztényi vértanúhalálával ér véget, Quintipor mártíruma a kereszténység és a pogányság ütközetében szimbolikus értelmű; pontot tesz a császár hatalmi ábrándjaira. A két világszemlélet összecsapásában Móra a kereszténység, az új mellett tesz hitet, de érezhető: az antik kultúrák, az elbukó régi szépségeinek megbecsülése nehézzé teszi számára a régi világtól való elszakadást. A mértéktartó teatrizálással megrajzolt pompás korkép szépsége részben az egyes mozzanatok, epizódok finom rajzában, részben az antik kultúra közelségéből adódó sajátos pátoszban rejlik.

A dekoratív, cizellált mondatok, szinte versbe illő jelző- és képgazdagság járul hozzá a történelmi regény nyelvi, formai szépségéhez. (Legeza Ilona)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy gyermekkorában a sivatagban megszokta.
    A palotával szemben szamár rágcsálta a Juno templomát körülvevő liget mirtuszainak kérgét. A szamárhoz tartozó ember a palota legalsó lépcsőjén szundikált, nekivetve hátát egy zsák dinnyének. Egyéb ruhája nem volt a válltól térdig érő bőrkötőnél, amelyet leeresztett izzadó, legyektől ellepett, szőrös mellére. Néha közéjük vakart, s melléről poros, piszkos arcára zavarta őket. Falusi paraszt lehetett, aki csöndes helyet keresett a Kelet lármás fővárosában. Nyilván nem is tudta, hol heveredett le.
    Fönt a kapunyílásban, az őrök mögött megjelent egy kiterjesztett szárnyú páva. Juno szent madara szomjas volt, és szétnyitott csőrrel tekingetett a víz után. Megpróbált felrepülni Janus kulcsos szobrára, amelyen verebek tollászkodtak. Aztán befelé tipegett a porticus porfír-oszlopai közt.
    Ájult csöndet ért mindenütt, csak az apródok tanulószobájából hallott hangot. Ott megállt figyelve.
    Az apadt hasú Nonnus, a császári nagy-iroda legszorgalmasabb notariusa tartotta az órát az újan felvett apródoknak. Az apródnevelés az udvarmesteri hivatalra tartozott, de ott most nagy volt a felfordulás. Az udvar nagyobb része a székvárosban maradt, Nikomédiában, a császárral, Antiochiába csak néhány száz főnyi személyzet jött el a császárnéval, még a tavaszon. Akkor úgy volt, hogy a császár is hamarosan megérkezik a birodalmi titkostanács, a szent consisto¬rium ülésére. De a császár útja hónapról hónapra késett, s ebbe az udvarmester is belebetegedett már Nikomédiában, meg a helyettese is Antiochiában. A személyzet megosztottsága mindenkit kivert éliből, úgyhogy a szárnyas-feldarabolónak kellett odaállni a tálalóban a disznósült mellé is. A hivatalok kénytelenek voltak embereiket csereberélni, s így kellett átvennie ideiglenesen a notariusnak az apródoktatást. Igaz, hogy jobb kézbe nem is kerülhetett volna. Bár a kérvényezési ügyosztály tisztje volt, kívülről megtanulta a szertartáskönyvet. Nemcsak oktalan szenvedélyből, hanem okos előrelátásból is. Számított rá, hogy tudománya egyszer besegíti az udvarmesteri hivatalba s talán valami palotakormányzói állásba is.
    Nonnus a címeket és rangokat magyarázta az ásítozó ministralisoknak, szír torokhangon fordítván görögre a ceremoniálét. Diocletianus hiába tette az egész birodalom hivatalos nyelvévé a latint, az imperium keleti felének a görög esett könnyebbségére.
    - Tehát foglaljuk össze még egyszer az udvari tökéletesség szabályait. Te, Ferox, mit tökéletlenkedsz ott? Azt hiszed, most is a bölények közt vagy Germaniában? Akinek az apja oly szerencsés, hogy az isteni szentség vadászebeinek főfelügyelője lehet, annak tudni kell annyit, hogy az udvari ember nem két manccsal vakarózik, mint a barbárok, hanem csak a bal keze mutatóujjának utolsó ízével nyúl a haja közé. Így ni!
    A suhancok szeméből halk kuncogás verte ki az álmosságot. A notariusnak egy szál haja se volt.
    Nonnus megelégedetten bólogatott.
    - Így, így, ezt szeretem, az udvari ember csak a szája szélével nevet. Nos, hol hagytuk abba, Pyrargus?
    A huncut szemű görög siheder összeráncolt homlokkal válaszolt.
    - Súlyosságod hajánál.
    Most már nyílt kacagás viharzott végig a fiúkon. Az összeszáradt, sovány kis ember felháborodva csapta össze a két kezét:
    - Ostoba vagy, mint egy boeotiai. Ha visszatérünk Nikomédiába, javasolni fogom őkomolyságának, a protector domesticusnak, hogy téged kergessen haza disznót makkoltatni. Hát még most sem tudsz annyit, hogy súlyosságodnak az alkamarásokat kell nevezni? Figyelmeztetlek benneteket, hogy a címeket és rangokat a szentséges Dominus maga állapította meg, tehát aki azokat elhibázza, az felségsértést követ el, és megvesszőzéssel bűnhődik.
    Csönd lett a teremben. Nonnus elégedetten vetette magát hátra a katedrán, és tovább fejtegette az új római alkotmánytant.
    - Nos, hadd hallom, micsoda megszólítás illet engem a Notitia Dignitatum szerint?
    Az apródok karban kiáltottak:
    - Okosságod!
    A notarius megbékülten biccentette meg madárfejét, és fölemelte bal keze hüvelykujját.
    - Tovább megyünk. Megvizsgáljuk a tekintélyek rendszerét, amely alapja a római birodalomnak. Először van a legszentebb szentséges Úr.
    Nyakát előrenyújtotta, lehajtotta, és pillanatnyi szünetet tartott.
    - Az isteni Cajus Aurelius Valerius Diocletianus neveztetik Joviusnak, vagyis jupiterinek is. Először azért, mert eredetét az istenek atyjától vette, másodszor, mert úgy uralkodik a halandók, mint Jupiter a halhatatlanok felett. Ő a főcsászár, az első augustus, röviden az Úr, a Dominus. Aztán jön a második augustus, Marcus Aurelius Valerius Maximianus őszentsége, aki Herculius nevet is visel. Mert az isteni heros sarjadéka, s ahol Diocletianus az ész, ott ő a kar; amit Jupiter kigondol, azt Hercules hajtja végre.
    A második augustust a madárfejnek egy hajszállal kevésbé mély meghajtása és egy lehelettel rövidebb szünet tisztelte meg.
    - A két augustus segítőtársul választotta magának a két Caesart. Maximianus augustus...
    A notarius ijedten nézett körül bűne tudatában. Nem vette észre senki, hogy eltévesztette a sorrendet. Ügyesen végrehajtott köhögés után folytatta:
    - Diocletianus augustus az imperium keleti felét Cajus Valerius Galerius caesarral osztotta meg, míg Maximianus, a nyugati birodalom augustusa Flavius Valerius Constantiust választotta maga mellé caesarnak. A caesarok az augustusok fogadott fiai és vejei, azért ők is sacrosanctusoknak szólítandók, családjuk isteni tagjai pedig nobilissimusok és nobilissimák. Az adoratio, vagyis a térdre borulással való köszöntés csak ő istenségét, a Dominust illeti, azonban véghetetlen kegyelmessége nem tekinti bűnnek, ha megadatik az társainak is, akik részesei az ő istenségének. A legmagasabb rendelet szerint azonban háromszoros főhajtással és a jobb kar felemelésével kell üdvözölni a többi szentségeseket azoknak, akiket az istenek boldoggá tesznek azzal, hogy színük elé kerülhetnek. Ellenben csak kétszeres megalázkodással kell tisztelni a nobilissimusokat, ami pedig a nobilissimákat illeti...
    Ezen az órán nem tudódott ki, hogy mi illeti a nobilissimákat. A tévelygő páva ijedt rikácsolással szaladt be az ajtón. Ragyogó farka-tollaiba egy tipegő, szőke hajú kis lánygyerek kapaszkodott a fél kezével; a másikban pogácsát tartott, amelyről sárga méz csordogált. Az arany szandálkákról és a bíbor szegésű bissus-tunikáról, amely a gömbölyű kis karokat takaratlan hagyta, látnivaló volt, hogy a gyerek a szentségesek családjához tartozik. A páva azonban, vagy azért, mert ő is az istenekhez tartozónak tudta magát, vagy mert farkát veszélyben érezte, szemtelen volt és vakmerő. Nemcsak kirántotta magát a csöpp nobilissima kezéből, hanem a pogácsát is elkapta tőle, és továbbszaladt vele. A gyerek letottyant a földre, és ijedten visítozni kezdett.
    - Mammea, Mammea! - fente mézes kezecskéit divatosan pirosra mázolt, telt kis arcához.
    A notarius odafutott hozzá, s megfeledkezve a nobilissimáknak kijáró üdvözlésről, megpró¬bálta felsegíteni. A gyerek azonban rugdalózva tiltakozott.
    - Minina, Minina!
    Nonnus zavarodottan dörzsölgette hegyes állát. Képzeletében hirtelen átfutotta az udvari szertartáskönyvet, s szégyenkezve vallotta be magának, hogy az mégse tökéletes alkotás. Nincs benne szabályozva, hogyan kell bánni egy hároméves nobilissimával, akinek dajkára volna sürgős szüksége.
    - Minervina! Minervina! - kezdett el ő is süvölteni.
    Már akkor futott is az oleander fasorok közül a dajka. Övén aranycsat jelezte, hogy Maximianus augustus udvarához tartozik. Kipirult arcú, begyes fiatal lány volt. A fölelevenedett apródok nagy lábcsoszogással és torokköszörüléssel fogadták.
    - Ez már nem is nobilissima, hanem dignissima - csettentett a görög fiú a szomszédjának. - Úgy értem, méltó arra, hogy istennőt ringasson.
    A szomszéd, hirtelenszőke thrák fiú elvigyorodott.
    - Cserébe esik, mert a dajkát meg egy isten ringatja bölcső nélkül.
    - No?
    - Constantinus, a princeps. Én már láttam őket együtt.
    - Láthattad, abban nincs semmi. Hiszen a baba menyasszonya a princepsnek, azt mindenki tudja. Úgy házasodnak ezek összevissza egymással, mint az istenek.
    - No hallod? Tán te nem vállalnád menyasszonyodnak a kis fattyút a dajkájáért? Fogadsz velem egy dupla sestertiusba, hogy mindjárt itt lesz a princeps?
    A görög visszacihegett.
    - Apja vére az. Az is leereszkedett a halandókhoz, mikor ekkora volt. Annak is valami cselédféle volt az első felesége Naissusban vagy hol. Az, akit el kellett neki kergetni, mikor a Dominus ráparancsolt, hogy vegye el a Maximianus lányát.
    A thrák halkabbra fogta a sugdosódást.
    - Azt én jobban tudom, te, mert én is naissusi vagyok. Nekem földim Flavia Helena. Pincérlány volt, az öregem is kerülgette valamikor.
    - Szép volt?
    - Szép az még most is.
    - Hát él még?
    - Mitől ne élne? Ott lakik most is Naissusban, úgy hívják, hogy a „fehér asszony”. Ha a haja hófehér nem volna, ma is szép Helenának hívhatnák.
    - Te, milyen furcsa, hogy ő a fehér asszony, az ura meg a fehér caesar. Constantius Chlorus.
    - Igen, az utolsó éjszaka fehéredett meg mindkettőjük haja, mikor a Dominus szétparancsolta őket.
    Ferox a két fecsegő közé dugta torzonborz fejét.
    - Mit jár a szátok ilyen dolgokról? Tudjátok, hogy Galerius caesar felesége mért oszlatta föl az udvartartását? Azért, mert a caesar három udvarhölgyet vízbe fojtatott, aki azt suttogta, hogy sírni látta a feleségét.
    - Az más! - legyintett Pyrargus. - Constantius a fehér caesar, Galerius meg a vörös caesar.
    De azért ő is jobbnak látta elhallgatni, bár senki se figyelt rájuk. Mindenki a szegény Minervina küzdelmét nézte az egyre jobban megvaduló gyerekkel. A nobilissima egész közönséges poronty módjára vágta végig magát a padlón, új foglalkozást találva magának a pávafark-szaggatás helyett. Az aranyszandálokat szerette volna lecibálni ég felé hányt lábacskáiról.
    - Nem bilom, nem bilom! - ordította kétségbeesetten.
    Az előtte térdelő dajka kifogyott a béketűrésből, fölkapta a kapálózó gyereket és rákiáltott, maga is majdnem sírva a méregtől.
    - Fausta! Nem hallgatsz mindjárt! Kis béka!
    Nonnus összerezzent a negyven tanú előtt elkövetett nyilvánvaló felségsértésre. Talán tettlegesség is követte volna, ha az oleanderek közül föl nem csendül egy meleg férfihang.
    - Faustella! Babácska!
    A gyerek, mintha elvágták volna a sírását, tátva maradt szájjal nézett az ajtóra. Magas, karcsú, de vállas fiatalember lépett be rajta a hadi tribunusok egyszerű viseletében. Csak arany nyaklánca, középen a császár nagy medálionjával mutatta, hogy ez a katonatiszt is a felségek közül való.
    Constantinus volt. Constantius Chlorus és az elűzött Helena fia. Nonnus és tanítványai megadták neki a nobilissimusoknak kijáró tiszteletet, amit a princeps barátságos fejbólintással viszonzott.
    - Jobb volna most az Orontészben lubickolni - mondta nevetve. - Mért nem viszed vízre a csirkéidet, öreg kotlós?
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633642573
Webáruház készítés