Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak_EPUB

Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak_EPUB
340 Ft340

A Tót atyafiak novellái ugyan még nem kritikai realista, hanem romantikus művek, de a Jókai-hatás nyomán tovább élő úri-nemesi romantikával szemben egy újfajta, népi ihletésű romantika jelentkezett bennük: Bret Harte "kaliforniai beszélyei", Daudet provence-i történetei s mindenekelőtt Mikszáth fiatalkori barátjának, Tóth Endrének népszínművei adtak ehhez ösztönzést. A szépet, a nagyot, a felemelőt nem a közéletben, az úri társadalomban, hanem a népi világban kereste s találta meg, a Felvidék tájait, embereit, az ott megélt hétköznapi tragédiákat élesztették fel csöndes, megadó líraiságú, olykor már-már érzelgősségbe hajló elbeszélések. (Legeza Ilona)
eBook a Digi-Book kiadásában

  • Részlet az eKönyvből:

    Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol... Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot, s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a "bacsa" lakik egy fedél alatt a juhaival.
    Csak hadd beszélje bártan annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint "méretlen húst" főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a "Kopanyica" völgyig az egyedüli úr. - Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:
    Olej juhainak
    Selyem legelője,
    Ezüst a nyakszíja,
    Arany a csengője.
    És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársonygyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj, és a Merkuj kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadiszemlét tart.
    Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik oldalát, míg a bal szárnyon maga a "bacsa" baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvencein, miket egytől egyig színről színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.
    ...Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle - ember.
    Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó bal lába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté, s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.
    Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! - kemény hideg éjjel ellett és idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt, s nem melengethette párájával: költözőben volt már az akkor... Olej megfogta az idétlen báránykát, és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kísérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.
    Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony, szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a "mórest".
    Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze, és beéri az egész világot, úgy üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.
    Urának tiszteli Olej még a talári herceg őkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas, nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll őkelme. Meg nem bánt senkit, őt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.
    Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtől a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.
    Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna meg ő érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.
    De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ő arca felé fordítsa néha-néha.
    Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát, de azért ha már egyszer az Isten a nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé, és fölnevelte. Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest meg a "demikatot", maga szabja, varrja Olej fehérneműit meg a bojtárét.
    ...Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.
    Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt. Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek, és civakodnak egymással, és akik részt vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az "erdők vadállatja" még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem látták.
    Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni.
    Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, fedetlen fővel kísérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot, s megindult a veres fedelű akolba.
    Ugyan miről gondolkozhatott az úton?
    A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyemrét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
    A tündér Brezina ki van cserélve - egy sokkal szomorúbbal!
    Vajon tudta-e, miért?
    És még most, tizenhat év múlva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang zeng végig a lég miriád atomjain:
    "Tamás!..."
    Az erdő fái közül jön, és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tőle, a füveken végighullámzik, s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.
    A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a "Tamás" szó amaz ismerős, régi hangon, melyet talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, amiket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a fekete földben.
    És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe...
    Vagy talán nem úgy volna?
    A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy, hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang s mostan szárnya támadt?
    A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, mellyel térdig érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre, s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüsző rézcsatja alá.
    Olej nem veszi észre. Feszülten figyel, és fürkészőleg néz szét a tájon.
    Ó, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!
    Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt... Hiszen az ő hangja volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.
    Ki merte ezt a hangot utánozni?
    És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.
    Senkit sem lát, semmit sem hall.
    A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.
    Ki szólította meg hát Olejt?
    Ki tudja?
    Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos, méla harmóniában.
    Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben!
    Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig itt fenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?
    A bacsa újra visszadől félkönyökére, és elgondolkozik, különös gondolatok azok!
    Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.
    Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget neki.
    Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.
    Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.
    Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.
    Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.
    Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége, s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat - csak ő nem lesz itt soha többé.
    Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz valami folytatása.
    - Kár, hogy nem fiú lett - sóhajt fel, s szilajan vágja botját a nyáj közé, melytől az szaggatott csoportokká riad.
    Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.
    És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón...
    eBook a Digi-Book kiadásában

  • Cikkszám
    9789633641828
Webáruház készítés